Rainer M. János: 1956 képe most már örökre Budapest utcáin jelenik meg

Kutatóként van-e legkedvesebb 1956-tal kapcsolatos története?

Egy évvel az események után születtem, így saját történetem nem lehet. Ám a megfelelő számú hónappal a forradalom után születve, bizonyos értelemben a forradalom gyermekének tekintem magamat. Valószínűleg egy reményteli pillanatban határozódott el az én létezésem. A családom személyes kötődése mindazonáltal nagyon kevés. Apám a forradalom kitörésekor egy gyárban dolgozott, gyári munkás volt, akit raktárosként beválasztottak a munkástanácsba. Szerencsére nem érte különösebb megtorlás.

Honnan jött az érdeklődés a forradalom története iránt?

Az érdeklődésem kialakulása valamikor az egyetem utolsó éveire tehető. Így tudtam, ám néhány évvel ezelőtt, amikor az édesanyám hagyatékát rendezgettem, meglepve láttam, hogy ő megőrizte azokat a leveleket, amiket 1975-76-ban a hódmezővásárhelyi gépesített lövészezred laktanyájából neki küldtem, ahol tizennyolc éves fejjel katonai szolgálatot teljesítettem. Az egyik első levelemben azt írtam neki, most, hogy néhány hete már itt vagyok, felfedeztem, hogy van itt egy könyvtár, amiben jó könyvek vannak. El lehet képzelni mai fejjel, hogy a Magyar Néphadsereg 4228. számú alakulatának könyvtára micsoda gazdagságot reprezentálhatott a hetvenes évek közepén. Mindenesetre örömmel közöltem vele, most, hogy már némi szabadidőm is van, tudok foglalkozni kedvenc témáimmal: a folyami kultúrákkal, a Bibliával és az 1956-os forradalommal. Amikor ezt a saját kézírásommal írt mondatot elolvastam, teljesen elképedtem. Félig gyerekfejjel fogalmam sem volt, hogy mi az a katonai elhárítás és mi az, hogy felbontják a leveleket. De soha senki nem kérdezett erre a levélre. Ebből a groteszk felsorolásból látszik, hogy ez az érdeklődés már akkor elkezdődött.

Előfordul, hogy a történész nem csak a múlt kutatója, de a történelem igazi szemtanúja is. Ön is részt vett Nagy Imre és mártírtásainak 1989. június 16-iki újratemetésén. Hogyan emlékszik erre a napra?

Ez életem egyik legfontosabb napja volt, amit fontosságban talán csak a gyermekeim születéséhez lehet hasonlítani. Nagyon sok vonatkozásában különösen meghatározó élmény volt a számomra. Azt szűrtem le a napból, igenis lehetséges, hogy a morálnak és a politikának van köze egymáshoz; hogy létezik olyan, hogy eljön az igazság napja. Ami egyébként nem jön el és a morálnak és a politikának alapjában véve nincsen köze egymáshoz. De vannak ilyen kivételes pillanatok. Az meg végképp kivételes, hogy ezt az ember nem utólag kreálja magának. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez egy kitüntetett pillanat. Az meg, hogy valahol ott a peremén valami szerepem is akadt benne, egészen különleges adomány, amit ily módon átélhettem.

Miért akkor és miért nálunk tört ki a forradalom? Mik voltak ennek a nagyon komplex eseménysornak, a rövid, a középtávú és a közvetlen előzményei?

Az előzményeket, azt hiszem, döntően két csoportra lehet osztani. Vannak rendszerszintű előzmények. 1956 egy rendszerváltozást tűzött ki, így az első előzmény maga a szovjet típusú rendszer volt, amibe nemcsak Magyarországot, hanem az összes kelet-európai országot belekényszerítették, a lakosságnak hasonló sorsa adatott a Duna mindkét oldalán, Romániában, Lengyelországban és Kelet-Németországban is. A rendszerszintű előzmények között tulajdonképpen két specifikus magyar előzményt lehet kiemelni, amik magyarázzák, hogy miért Magyarországon, miért ilyen radikálisan, miért erőszakosan tört ki a forradalom. Ezek közül a fontosabb, hogy a szovjet típusú rendszer nemzeti deficitje sehol sem volt annyira kiáltó és annyira nagy, mint Magyarországon.

Ez alatt azt kell érteni, hogy Magyarország kivételével a szovjet rendszer mindenütt tudott nyújtani valamilyen, a nemzeti érzelmek számára felmutatható pozitívumot?

Lényegében igen. A kommunista pártok a szovjet típusú rendszert mindenütt erőszak segítségével vezették be, amivel a társadalmak tisztában voltak. De ha nem is formálisan, ha nem is nyíltan, a legtöbb kommunista párt fel tudott mutatni valami nemzeti ajándékot. A lengyelek azt, hogy a negyedik felosztás után visszaállt Lengyelország államisága, és igaz, hogy területeket vesztett keleten, de területeket nyert nyugaton. Csehszlovákia felmutathatta a müncheni egyezmény annulálását és a csehszlovák államiság helyreállítását, és ahhoz képest, hogy a legfontosabb határok, a szudétanémet területek vagy a Szlovákia déli határai helyre álltak, Kárpátalja elvesztése elviselhető, járulékos veszteségnek tűnhetett. Románia is veszített területeket keleten, de Besszarábiának a román nemzeti identitás szempontjából zéró jelentősége volt, ellenben Erdélyt úgy tartják számon, hogy ott született meg a román kultúra és a modern román nemzet fogalma. Még a bolgárok is felmutathatták Dél-Dobrudzsát. Kelet-Németországnak pedig egész speciális helyzete volt, mert ott ezt a nemzeti dimenziót határozottan meg kellett tagadniuk és meg is tagadták. Magyarország volt az egyetlen, amelynek kommunista vezetése semmilyen nemzeti „ajándékot” nem tudott felmutatni, sőt, további három falu elcsatolásával súlyosbított Trianont kapott, kisebbségvédelmi garanciák nélkül. Úgyhogy, bár a nemzeti sérelmi feszültség mindenhol létezett, a rendszerrel szembeni ilyen típusú ellenérzés kétségtelenül Magyarországon volt a legerőteljesebb. Ezért sem véletlen, hogy a magyar forradalom fő egységesítő törekvése a nemzeti függetlenség.

És mi tekinthető a másik magyar sajátosságnak?

Az, hogy sor került egy korai korrekcióra, majd ezt viszonylag gyorsan „vissza is vették”: 1953, majd 1955 „cikk-cakk politikája”. Alexis de Tocqueville, aki a 19. század egyik legünnepeltebb gondolkodója volt, és akinek A demokrácia Amerikában című nagyhatású könyvét már a reformkorban lefordították magyarra, írt egy másik, sajnos befejezetlen könyvet is, aminek a címe Az ancien regime és a forradalom. Ez a francia forradalomról szólt és bár hat kötetre tervezte, csak az elsőt írta meg, mert meghalt. Ebben fogalmazza meg azt, amit sokan Tocqueville-tételnek tartanak, miszerint a lázadás soha nem a zsarnokság mélypontján tör ki, hanem akkor, amikor a zsarnokságot felülről reformokkal próbálják enyhíteni. Az 1956-os forradalom ennek, mondhatni, tankönyvi esete. Ehhez persze hozzájárultak véletlen tényezők is. Gondolok arra, hogy a kommunista párt önkritikára kényszerült Magyarországon 1956 tavaszán és nyarán. A tisztogatások és a Rajk-per visszavonása valóban komoly morális vereséget jelentett, a legfőbb felelőst, Rákosi Mátyást még a nyáron eltávolították az országból és gyorsan elküldték szanatóriumba a Szovjetunióba, a helyére pedig az addigi második ember került, de ez sem orvosolta a kialakult helyzetet.

Azért ez nem volt egyedülálló jelenség, volt másutt is önkritika.

Természetesen. Másutt is van példa erre és arra is, hogy rehabilitálták a kommunista áldozatokat, de mindez lassan, fokozatosan és többnyire később történt. Magyarországon minden egyszerre. Ráadásul nálunk hagyományosan nagy figyelem övezi Lengyelországot, ahol fontos személyi váltásra került sor 1956 őszén a hatalom csúcsán: Wladislav Gomulka személyében egy „Nagy Imre-típusú”, úgynevezett nemzeti kommunista vezető került az ország élére. Mindez a szovjet vezetés ellenkezését váltotta ki. Mindenki úgy tudta, hogy szovjet csapatok indultak Varsó felé, a lengyel vezetés azonban leszerelte a szovjet ellenkezést, ami győzelemnek tűnt, Budapestre pedig azt üzente, hogy ha a lengyeleknek sikerült, akkor ütött az óra Budapesten is.

Ez a remény tekinthető a forradalom kitörése közvetlen előzményének?

Igen, ez a legfontosabb közülük, az értelmes cselekvés reménye. 1956. október 23-ika a magyar forradalom egyetlen valódi és eredeti napja. Lényege egyrészt a követelés, a híres műegyetemi tizennégy vagy tizenhat pont, másrészt a politikai cselekvés formája. A műegyetemi pontokból kettő csupán a rendszerváltó követelés. Az összes többi az elvileg megvalósítható lett volna egy szovjet típusú rendszer keretein belül is – még a szovjet csapatok kivonása is. Csehszlovákiában például nem állomásoztak szovjet csapatok, és Bulgáriában sem. Ettől még a sztálinizmus, köszönte szépen, de nagyon jól volt. Igazi politikai rendszerváltó követelés a többpártrendszer és a szabad választásoké, valamint a hagyományos, a klasszikus polgári szabadságjogoké: szólás-, gyülekezési- és lelkiismereti szabadság, valamint a sajtó és a politikai szervezkedés szabadsága. 

Jó pár évtizedet eltöltött az életéből Nagy Imre kutatásával, akinek biográfusa is. Miért éppen Nagy Imre volt a forradalom egyik legfontosabb szereplője és tényleg ő, az „emberarcú kommunista” a forradalom egyik arca?

Nagy Imre az egyik legfontosabb szereplője volt az 1956-os forradalomnak, de semmiképpen nem a forradalom vezetőjeként. Ez az utóbbi szerep tulajdonképp betöltetlen maradt. Mint annyi nagy spontán mozgásnak, ennek sincsenek vezetői, inkább talán arcai vannak – vagy lesznek utólag. Nagy Imre előtérbe kerülését az magyarázta, hogy a rendszerrel való szembenállás kifejezésére, erre a reformokkal enyhített szakaszra, nemigen kínálkozott más szereplő, mint az adott politikai skálán a legelfogadhatóbb kommunista. A rendszer még 1956. október 23-án is egypártrendszer volt, intakt intézményekkel, változatlan jogrendszerrel, tehát a pontok összes fogalmazóját és a tüntetés valamennyi résztvevőjét le lehetett volna tartóztatni és el lehetett volna ítélni az államrend elleni szervezkedés, összeesküvés és izgatás vádjával. A szervezkedésért akár halálbüntetést is ki lehetett volna szabni az akkori jogszabályok szerint. Ebben a helyzetben Nagy Imréről egy olyan közeli kép élt a magyar társadalomban, és valószínűleg ezt becsülték benne, hogy ő változtatni akart ezen a rendszeren, jobbat akart a magyar társadalomnak, mint ami volt, ezt próbálta meg 1953-ban. Olyan intézkedésekre kell gondolni, mint az erőszakos téeszesítés leállítása, az internálás megszüntetése, egy korlátozott amnesztia, a politikai foglyok ügyeinek felülvizsgálata, béremelés, a normarendezések leállítása, vagy az egyéni parasztság terheinek számottevő csökkentése. És ezt az embert megbuktatták. Kizárták a vezetésből, lemondatták a miniszterelnökségről, kizárták a pártból. Sokaknak ez jelzés volt. Ez a Nagy Imre jelent meg abban az október 23-i követelésben, hogy Nagy Imre „elvtársat” szeretnék a vezetőségbe. Ezzel még azok is egyetértettek, akik egyáltalán nem szerettek volna senkit elvtársnak nevezni, de az adott mezőnyben őt elfogadták.

Nagy választási lehetőség egyébként a porondon nem volt.

Valóban nem. A koalíciós idők vezető alakjai közül sokan épphogy kijöttek a börtönből, mint Tildy Zoltán, vagy emigrációban voltak, mint Nagy Ferenc, vagy épp még börtönben voltak, mint Mindszenty József esztergomi érsek. Nagy Imre igazi szerepe nem abban állt, hogy vezette ezt a mozgalmat, mert őszintén szólva nem is nagyon értette, hogy mi ez az egész. Nem véletlenül emblematikus az a jelenet, hogy kiáll a tömeg elé, egy csomó papírral a kezében, mert gondosan megírta a pártszerű beszédét, de azt nem tudja befejezni, mert elemi tiltakozás és füttykoncert fogadta, amikor a megjelenteket úgy üdvözölte, hogy „Kedves elvtársak!”. Nagy Imrének valójában fogalma nem volt arról, hogy mi ez a csoport, aminek a nevében mindig beszéltek. Most tapasztalta meg, hogy valójában milyen az, amikor tényleg ott van a nép. Becsületére legyen mondva ezután nem tett kísérletet arra, hogy felolvassa a beszédét, hanem röviden és gyorsan összefoglalta és a végén azt mondta, hogy mielőtt mindenki békésen hazamenne, énekeljék el együtt a himnuszt. Ez volt az egyetlen adekvát gesztusa ezen a napon, ahol számos, már-már groteszk dolog történt vele. Az ő szerepe abban állt, hogy a pártvezetésben, amelyik tényleg csak lövetésben tudott gondolkodni, megpróbálta ezután a sokk után megérteni és megértetni, hogy mi történt. Néhány nap után kész volt kormányfőként vállalni a forradalmat, és magát és kormányát hídként odafeszíteni a forradalmi Magyarország és a szovjet vezetés közé. Egy ideig úgy tűnt, hogy ez sikerülhet is.

Ha 1956-ra gondolunk, akkor döntően fővárosi helyszínek jelennek meg a szemünk előtt. Gondolván arra, hogy vidéki helyszíneken is történnek fontos események, mennyire ennyire reális ez a kép?

Igazságtalan a kép, mely felülértékeli Budapestet. 1956 természetesen nem hasonlítható össze azzal a médiakorszakkal, amiben most élünk, amikor egyidejűleg, akár párhuzamosan át lehet élni mindezt, ami a világ egy távoli pontján történik. Ez akkor lehetetlen volt. De már létezett tömegsajtó, ami durván 24 órás késéssel, de már közvetíthetett a dolgokról. Léteztek képes folyóiratok és hetilapok, amiknek a szerepe talán sosem volt korábban olyannyira jelentős, mint ekkor és nyugaton már létezett televízió és volt rádió. Az a tudósítói had, aki Magyarországra jött kivétel nélkül Budapesten csoportosult és innen küldték a tudósításaikat. A forradalom áthatotta az egész országot. Valóban nem került sor másutt számottevő fegyveres harcra, de míg Budapesten folyt ez a fegyveres küzdelem, vidéken a legtöbb helyen az államhatalom gyakorlatilag összeomlott és felszívódott. Mindenütt szerveződtek spontán tüntetések, elsősorban az egyetemi városokban. Debrecenben például még előbb, mint Budapesten, és itt halálos áldozat is korábban volt. A követeléseket Szegeden és Miskolcon is már megfogalmazták. Mégis mindenki Budapesttel foglalkozik. Holott az utolsó faluban is megalakult a forradalmi bizottság, megfogalmaztak pontokat, amiben nagyon sok a közös elem. Az emberek számára teljesen természetesnek tűnt, hogy forradalom idején az ország dolgaiban közvetlenül állást foglalnak. Egy későbbi belügyminiszteri felmérés szerint mindent összevetve körülbelül egymillió ember vett részt különböző módon és formában a folyamatokban, ami az összlakosság nem egészen 10 százaléka. Ez egyrészt példátlan társadalmi aktivitást mutat, mástrészt azt is jelzi, hogy az egy mítosz, hogy mindenki aktív résztvevő lett volna. Akárhogy is, 1956 képe most már örökre Budapest utcáin jelenik meg, jellegzetes arcaival és mozzanataival.

1957 januárjában a Time magazin címlapján az év embere a magyar szabadságharcos lett. Tulajdonképpen kik vettek részt a forradalomban fegyveresen? Az a 3-5 ezerre becsült fegyveres szabadságharcos honnan jött? Van-e olyan társadalmi analízis, amelynek segítségével megrajzolható a magyar szabadságharcosnak egy ideáltipikus alakja?

Az ideális, sőt idealizált alak körülbelül olyan, mint a Time magazin említett év emberéé, ami egy több fotóból készült grafika. A társadalomtörténészek alapvetően nem szeretik ezeket, ezért nem is szívesen vállalkoznék egy ilyen felrajzolására. De amit mégis elmondhatunk, az először is az, hogy a fegyveres felkelés alapvetően budapesti, nagyvárosi jelenség. A felkelők azonban a legkevésbé sem kizárólag budapestiek. Sok volt köztük a városba épp csak beköltöző elsőgenerációs városi, átmenetileg a városban tartózkodó, munkásszálláson lakó, vagy ideiglenesen Budapesten dolgozó fiatal. Az erre vonatkozó szociológiai vizsgálatok, vagy retrospektív visszatekintő elemzések megállapították, hogy nagyon sokszínű még ez a néhány ezres sokaság is. Elég sok adat annak „köszönhető”, hogy a politikai rendőrség vizsgálatainak elsődleges célja a fegyveres felkelők felkutatása volt. Őket teljes körben igyekeztek felderíteni, mindenkit elfogni és megbüntetni. Annyit tudunk tehát, hogy fiatal, vegyes összetételű és nagyobbrészt viszonylag kevésbé képzett fizikai munkások. Ennyi mondható el. De nem kizárólag, mert a totális felderítés meglehetősen maszkulin szemléletű volt és a felkelők környékén megforduló nőkre például sokkal kevésbé terjedt ki. Nagyon radikális cselekvést kellett választani annak a nőnek, aki a célkeresztbe került. Azokat a feltevéseket, hogy közülük nagyon sok volt a rendszer kifejezett vesztese, vagy nagyon sokan a társadalom perifériájáról, legalsóbb rétegeiből jöttek, vagy nagyon sok volt köztük a korábbi bűncselekmények miatt elítélt, a kutatások nem igazolták. Vizsgálták például a képzettséget és azt találták, hogy nem tér el számottevően a fegyveres felkelők csoportja az ország népességének általános képzettségi szintjétől. A büntetett előélethez még magam is végeztem egy többszáz fős mintán vizsgálatot, eszerint mintegy 20-25 %-ot tettek ki ezek az emberek. Ennek azonban csak egy kis töredéke volt politikai bűncselekmény, a többiek lényegében pitiáner ügyek, vagy olyan köztörvényes bűncselekmények, amik kizárólag az 1950-es években léteztek. Ilyen volt a tervbűntett: azokat ítélték el ennek alapján, akik a termelési terv notórius nem teljesítése miatt kerültek bíróság elé. Vagy ilyen volt az úgynevezett közellátás érdekeit veszélyeztető bűntett, ha valaki nem teljesítette a beszolgáltatási kötelezettségét; vagy a feltűnően sok üzemi lopás. Ezekből is jól látszik, hogy ebben az időben nagyon kemény és kiterjedt ítélkezési gyakorlat sújtotta a magyar társadalmat, ami példátlanul sok elítéléshez vezetett. A teljes elítélt mintában viszont még a 10%-ot sem érte el a büntetett előéletűek aránya.

Ha ma törne ki forradalom, az átlagember bizonyosan nem tudná, hogy mit és hogyan kell ilyenkor „csinálni”. Mi a magyarázata annak, hogy az akkori döntően fiatalok így tudtak harcolni, megszervezni magukat, fegyvert használni és lokális sikereket elérni az akkori világ egyik, ha nem a legerősebb hadseregével szemben?

Azt hiszem, hogy a magyarázat többrétű. Egyrészt tizenegy évvel a második világháború után elég sok embernek volt már háborús tapasztalata. Bizonyos korcsoportban gyakorlatilag minden férfinak. Másodsorban a háborús erőszakot még a katonaköteles korosztályon kívül is szinte mindenki átélte, valóságos „kultúra” lett. A háborút követően is soha addig nem látott bőségben ömlött a társadalomra. A nagyon beszűkült világban például a szovjet háborús film nézése a mozikban a szabadidő eltöltésének nagyon kevés értelmesnek látszó formáinak egyike volt. Ha más film bejött a mozikba, az is nagy valószínűséggel antifasiszta és háborús alkotás volt. Ez bizonyos értelemben a tömegkultúra részévé vált tehát. De vannak más magyarázatok is. Az egyik az, hogy ezt a típusú technikai tudást azért nem akkora ördöngösség elsajátítani. Sokkal többet számít egy ilyen helyzetben, hogy a társadalom mikrorendszerei láthatóan működtek. Létezett akkor még a bizalomnak egy olyan kultúrája, hogy ha valakiket ugyanarra az utcasarokra sodort az élet, a véletlen, a kíváncsiág, a kalandvágy, az őszinte elkeseredés, vagy a politikai elkötelezettség, ahol valakinek eszébe jutott, hogy ott hever egy fegyver a földön, vagy lehet fegyverhez jutni, akkor tudtak együttműködni. Valamilyen belső szervezettség nélkül nem működhetett volna. Mindig kellett egy ember, akinek a legerősebb a hangja, vagy egyszerűen ránéz az ember és természetes tekintélyt sugároz és megfelel ezeknek az elvárásoknak. Ez az ilyen mikrocsoportoknak a szociálpszichológiai kezdete. És azt hiszem, hogy az a magyar társadalom, ami nagyon rossz állapotban volt az 1950-es évek közepén, ilyen szempontból mégis egészséges rendszer volt, mert ezek a kapillárisok működtek. Ha volt egy üzem, amiben ötszáz ember volt, az egy közepes intézménynek számított. Ott tudták, hogy kik azok, akikben érdemes megbízni, ezért felhatalmazták őket a rend fenntartására. Nagyon fontos tényező az is persze, hogy az ellenfél, a szovjet parancsnokság és a legénység erre egyáltalán nem volt felkészülve. Vagy nem gondoltak erről semmit, vagy azt hitték, hogy majd az történik, ami 1953-ban Kelet-Berlinben, ahol előbb demonstráltak, tüntettek, majd megjelentek a szovjet tankok, leadtak néhány riasztó lövést és mindenki elszaladt haza. Itt pedig nem ez történt, hanem fegyveres ellenállással találkoztak, amire nem voltak felkészülve. A szovjet csapatoknak nem volt karhatalmi kiképzésük, a városi harcot ugyan nyilván nem felejtették el, de egész más volt egy hadsereggel harcolni, mint például Sztálingrádban, akik hadseregként harcoltak és úgy is viselkedtek, mint azokkal, akik nem hadseregként tették ezt.

A felkelők esetében lényegében gerillaakciókról van szó?

Pontosan. Nem volt front. A felkelők kis létszámú, nagyobb egységektől leszakadt csoportokat és járműveket támadtak meg és tettek harcképtelenné. Majd fölszívódtak és elbújtak, három utcával távolabb pedig újraszerveződtek, akár egészen más összetételben. Az a fajta nagyobb létszámú szerveződés, mint a Corvin közi-csoporté, már nagyrészt a tűzszünet terméke, addig ilyen nem létezett. A szemináriumon olvastatom Békés Márton könyvét a városi gerillaakciókról, ami nagyon jó könyv. Teljesen egyetértek vele, hogy ez egy modern, városi gerillaakció volt. Amikor a szovjet csapatok november 4-ike után már hadseregként és nem rendfenntartó karhatalomként léptek fel, ez a gerillataktika szükségképpen csődöt mondott. Akkor már odaállt a ház elé egy tank, ahova elbújtak és az addig lőtte az épületet, amíg az össze nem dőlt. Az a pár fegyveres, aki ezt esetleg túlélte, az megértette, hogy ezt még egyszer nem lehet megismételni.

Egy több, mint tíz évvel ezelőtti interjújában azt nyilatkozta, hogy Nagy Imre 1989-es újratemetése egy fontos lelki fordulópont volt, egy katartikus pillanat, mégis a társadalmi katarzis elmaradt és a nemzeti gyászmunka egészében nemigazán érintette meg a magyar társadalmat. Ha igen, mi volt ennek az oka? Ma is így gondolja ezt?

Abszolút így gondolom. Nem nagyon láttam a jelét, hogy ez nagyon megérintette volna az egész magyar társadalmat, annak ellenére, hogy sokan mélyen átélték, főleg azok, akik már amúgy is elkötelezettek voltak a rendszerváltás mellett. Aztán sokakat, akik csak egyszerűen nem gondoltak arra, hogy ez a bűn elkövettetett és ez a kádári rezsim egyik origója. A társadalmat összességében azonban nem érintette meg, sőt sokakat meglehetősen zavart ez az emlékezet. Ezt számadatokkal is alá lehetne támasztani. Amikor 1989-ben a közvéleménykutatások elkezdődtek, vizsgálni kezdték, hogy minek tartják az emberek 1956-ot: forradalomnak, ellenforradalomnak, szabadságharcnak stb. Kezdetben döbbenetesen magas volt azok aránya, akik ellenforradalomnak gondolták. 1989 után ez lecsökkent 15% köré, majd elkezdett újra emelkedni. Az utóbbi időben újra eléri a 25%-ot. De magas a „nem tudom-ok” aránya is. Ennek egyik oka, szerintem, hogy a gyászmunka nagyon elkésett, ami mindig baj. 1989-ig harminchárom év telt el, miközben kulturálisan is nagyon megváltozott a világ. Paradox módon az ötvenes évek közepe például 1849-től nem volt olyan messze kulturálisan, mint 1956-tól 1989, pedig háromszor annyi idő telt el. De a 19. században kialakult modern emlékezetkultúra a múlt század közepén még használható volt. 1989-ben viszont már nem. Az is kellett volna, hogy legyenek konszenzuális jelentések arról, hogy mit is jelent 1956. Nem elegendő ehhez a november 4-ike történet, a gyász, a veszteség, vagy a magyar siralmak elmondása. Mert ezeket még nehezebb átértelmezni a huszadik század végére. A társadalom egy jelentős része logikai ellentmondást érez a rezsimről való közvetlen tapasztalatai és a történtek között. Ha október 23-ikán lenne inkább a hangsúly, akkor az értelmeződhetne egy gigászi diákcsínyként, egy szabadságfesztiválként, vagy -karneválként, ahol követelik a szovjet csapatok kivonását, ott van Nagy Imre elvtárs, a többpártrendszer, a honvédség egyenruhája, meg a Sztálin szobor lebontása, az talán jobban átélhető lett volna. Sajnos a magyar emlékezetkultúra borzasztóan gyászos, nagyon komor, vigyázállás-himnuszos, ahol mindig ott a nemzethalál a horizonton, mert a tét sosem lehet ennél kevesebb. Ebbe pedig nehéz beleilleszteni azt, hogy ez egy szabadságünnep volt. Nem tagadom persze, hogy ezek olyan társadalmi, politikai és immár fontos történelmi traumák, amik mellett nem lehet elmenni, de fontos lenne azt is hangsúlyozni, hogy azért más is történt akkor emberekkel, és mielőtt kivéreztek, reménykedtek, ennek örültek és átélték a szabadság esélyét. A politikai historizálásnak nagy hagyományai vannak Magyarországon, ahol a legkülönbözőbb politikai áramlatok gondolják azt, hogy az ő identitásukat nem a programjuk, vagy a jövőképük határozza meg, hanem az, hogy ők kiknek az örökösei és, főleg, hogy kizárólagosan az övék-e az az örökség. Természetesen az mindig csak és kizárólag az övék, a másik mindig áruló. Ez nagyon gyorsan ráépült és rákövesedett 1956-ra és immár lerobbanthatatlan róla. 

Lesz-e 56’ kapcsán valamikor nemzeti egyetértés és kell-e? Hol tartunk ebben a folyamatban?

1848-49 kapcsán sem volt könnyű ezt megteremteni. Mindenekelőtt hosszú idő kellett hozzá. A dualizmus egymásra fenekedő politikai oldalai a maguk módján mind tisztelték ’48-at;, persze az egyik az áprilisi törvényeket hangsúlyozta, a másik pedig a szabadságharcot. De nem tudok olyan konzervatív közszereplőt, aki kétségbe vonta volna a vértanúk áldozatát, akármi is volt a véleménye Kossuthról, vagy a függetlenségi nyilatkozatról. Én úgy látom, hogy 1956 kapcsán sem választaná el igazán szakadék a szembenálló értelmezéseket. Azt a kezdettől fogva domináns konzervatív értelmezést, mely szerint 1956 elsősorban szabadságharc volt, egy differenciálatlan antikommunista felkelés és nem is volt más fontos vízió a nemzeti függetlenség nagyon fontos tartalmi elemén kívül, szóval ezt az egésze tulajdonképpen egy emlékezettípustól választotta el szakadék: az 1990 utáni baloldal nem-emlékezésétől. A liberálisok akkori képe sem állt a konzervatívtól fundamentálisan távol, csupán azt állította, hogy a történéseknek vannak fontos más tartalmai is: egy igazságos társadalom, valamiféle szocializmus víziója, egy polgári demokratikus pluralista politikai berendezkedés, önigazgatás. Ezek megférnének egymással. És még tovább megyek: nem kell senkit kötelezni arra, hogy emlékezzen. Nem a tartalmi elemek állították szembe egymással a feleket, hanem a reprezentáció, ahogy ezt kifejezték és megjelenítették. Az emlékezetpolitika alapjában véve ósdi és idejétmúlt, funkcionálisan sem hatékony dolog, a 19. század öröksége, amit a 20. század fejlesztett tökélyre, de a mai információs környezetben egyszerűen illúzió azt gondolni, hogy valamilyen történeti eseménynek lehetséges egy gond nélkül kanonizálható változata. Nem lehetséges, mert a kibertérben minden állítást nyomban dekonstruálnak, majd a dekonstrukciót is azonnal dekonstruálják. Talán az egészről le kellene szállni és hagyni az embereket emlékezni, amire akarnak és ahogyan akarnak. Nem hiszem, hogy az emlékeztetés üdvözítő módja iskolai ünnepségek előre kidolgozott és ingyen értékesített forgatókönyveiben rejlik. Érdemes lenne ezt rábízni például az iskola tanárára. Nagy baj nem történhet.

Nincs is remény a konszenzusra?

Az idő sok mindent megold, de az eléggé figyelmeztető, hogy hat évtizedné több nem volt elég. 1989 óta már hosszabbidő telt el, mint 1956-tól 1989-ig. Most már elég nevetséges arra hivatkozni, hogy annak idején tiltották az emlékezést. Három és fél évtized talán mégis elegendő lett volna arra, hogy ezt kitaláljuk. Nem sikerült, és még mindig elég reménytelennek látszik.