Pisti karácsonyi története

„Négyen voltunk testvérek, nem nélkülöztünk, de a szüleim nagyon meggondolták, mire költsék a pénzt. A karácsonynak azonban mindig megadták a módját. Amikor egyszer édesapánk elmesélte gyerekkori történetét, akkor értettük meg, miért volt számára annyira fontos, hogy nekünk gyerekeknek a karácsony varázslatos legyen” – emlékezik vissza Erzsi néni, és belefog a történetbe.

Az árva Pisti karácsonyi története

„Apai nagyapánk felesége halála után másodszor nősült, elvette az akkori Solymos Karcsa állítólag legszebb fiatal lányát, Orsolyát. Nagyapánk nemesi családból származott, mindenhova lóháton járt, azt beszélték, hogy amikor Orsolyának udvarolt, mindig a kapun át ugratott be a lovával a lányos házhoz. A fiatal feleség egyidős volt nagyapánk elsőszülött fiával, amit természetesen sem ő, sem a többi testvér nem nézett jó szemmel. Megszületett egyetlen fiuk, apánk, Pisti, de hároméves sem volt, amikor édesapja meghalt, és ötéves amikor az édesanyja, Orsolya. Pisti árva maradt, kiszolgáltatva legidősebb féltestvére kénye-kedvének. Nem sok jóban volt része, de a karácsonynak mindig örült, mert olyankor a falu többi árva gyerekével házról házra jártak karácsonyi énekeket énekelve, és mindenkinek jutott valamiféle ajándék, édesség. Ádám, Éva napján azonban belázasodott, kiütések lepték el a testét, a nagy testvére, Ignác pedig félve attól, hogy megfertőzi az ő gyerekeit, egy lópokrócot nyomott a kezébe, és kidobta az istállóba. Az istálló ablakából csak nézhette, hogyan járnak a barátai házról házra és szedik össze a cukorkákat, míg ő a szalmán didergett” – meséli elérzékenyülten Erzsi néni.

Varázslatos karácsonyok

„Ezt a történetet csak egyetlenegyszer mesélte el apánk. Akkor is olyan szenvtelen, tárgyilagos hangon. Mégis emlékszem a hosszú néma csendre, ami azután következett, hogy elhallgatott” – idézi fel a másik testvér, István. Valószínűleg ez a karácsonyeste is hozzájárult ahhoz, hogy Pisti eltökélte, mindenkinek bebizonyítja, ő is viszi valamire. Kitanulta a kovácsmesterséget, amíg mostohatestvérei elherdálták az örökölt vagyont, ő saját erejéből földbirtokos lett. Szófukar, igazi zárkózott csallóközi emberként nem szokott érzésekről beszélni, szeretetét tetteivel mutatta ki. „Szenteste előtti héten mi mind a négyen földre szállt angyalokká változtunk” – kezdi nevetve a harmadik testvér, Kati néni. „Rojtosra horzsoltuk a térdünket a sok imádkozástól, az égvilágon mindent megtettünk, csak hogy kivívjuk a Jézuska tetszését, levelet írtunk arról, mennyi jócselekedet volt. Édesanyánk titokban megvette a helyi boltban a csillogó papírba csomagolt töltött csokikat, máig érzem a számban az ízét, azóta sem ettem finomabbat, a szaloncukrot azonban mindenhol otthon főzték, mindenki a saját receptje szerint” – folytatja Kati néni. Mikor közeledett az este, a gyerekeket a szülők átküldték „látogatóba” a rokonokhoz,

„de minket nem lehetett megtéveszteni, tudtuk, nemsokára itt a Jézuska!”

– veszi át a szót ismét Erzsi néni. Ez idő alatt a szülők feldíszítették a karácsonyfát. „Tűkön ülve ugyan, de kivártuk azt a pár órát, amíg értünk jött édesanyánk. Vele indultunk haza, betértünk az udvarba, és az ablakok alatt elénekeltük a Mennyből az angyalt. Az üvegajtón át megláttuk a feldíszített karácsonyfát a szobában, édesapánk, aki elbújt a fa mögött, megszólaltatta a csengettyűt, úgyhogy mi azt gondoltuk, most repült be az angyalka, mert a szüleink még arra is vigyáztak, hogy egy ablak résnyire nyitva maradjon. Meggyújtották a csillagszórókat, mi pedig letérdeltünk a fa előtt, kórusban elmondtuk a miatyánkat és megint elénekeltük a Mennyből az angyalt. Szüleink ott álltak és velünk örültek. Édesapánk – gondolom – ezzel pótolta mindazt, amit ő nem kapott meg a gyerekkorában” –  teszi hozzá Erzsi néni. Az ajándékok általában apróságok voltak, egy baba, egy kisautó, egy bicska: valóban nem az ajándék volt a lényeg. Az egész évi hajtás után volt pár nap, amikor lecsendesült minden és mindenki, és csak az együttlét, a másik öröme volt fontos.

Csallóközi menü és szokások

A menüsor azóta sem változott a Csallóközben. Ádám, Éva napján, böjt lévén, ebédre tejszínes, savanyú lencseleves dukál, mákos vagy diós tésztával és lekváros barátfülével, este pedig rántott ponty krumplisalátával. Az ünnepi asztal közepén szentestétől kezdve fehér posztókendővel letakart kenyér és kalács volt, amihez Újév napjáig nem volt szabad hozzányúlni. Az asztal alatt pedig egy fonott kosárban széna, szalma és árpa vagy más gabona. A háziak Újév napjáig egyikhez sem nyúltak. Úgy tartották, ezeket a földi javakat a Jézuska a jövő évi bőség reményében ember és állat számára, megszenteli. Vacsora után elindultak először a gyerekek, később a felnőttek is mendikálni. Házról házra jártak, karácsonyi énekeket énekelve az ablakok alatt. A gyerekek már hetek óta készülődtek, gyakorolták az énekeket. Mindenkinek külön tarisznyája volt a szerzeményekre, amely általában alma, dió, szaloncukor, nagy ritkán pár fillér pénzjutalom volt. Utánuk mendikáltak a felnőttek, akiket minden portán egy-egy pohár borral köszöntöttek a háziak. Végül mindenki, gyerek, felnőtt az éjféli misén találkozott a templomban.

Disznótor és szilveszter

Karácsony előtt elengedhetetlen volt a disznóölés, hiszen ez volt az ünnepi menü része a csirke és kacsasült mellett. „Újév hajnalán mindig arra ébredtünk, hogy zeng a férfiak kórusa az ablak alatt: új esztendőt hirdetünk, hirdetünk kis karácsony nagy napján. Hogy ez új esztendőben vigadjunk, vigadjunk. Istennek hálát adjunk, dícsértessék a Jézus Krisztus, boldog új évet kívánunk” – folytatja az emlékezést Kati néni.

Ma este indulunk…

Egy karácsonyi időszak különösen megmaradt a testvérek emlékeiben. A faluban magyar leventék állomásoztak. Fiatal főiskolások, akik várták a parancsot, hogy induljanak a frontra. Röviddel karácsony után meg is kapták, kivezényelték őket is. Indulás előtt felsorakoztak a templomdombra a templom elé, és az összegyűlt falu népének elénekelték az akkor divatos „Ma este indulunk a frontra, búcsúzom tőled kis Kató…” kezdetű dalt. „A mai napig libabőrös leszek, valahányszor eszembe jut ez az emlék. Gyerekek voltunk, de mi is tudtuk, hogy ez már nem csak egy dal” – fejezi be csendesen a visszaemlékezést Erzsi néni.

Karácsony tájékán sokkal erőteljesebben törnek fel a gyerekkori emlékek. A múlt század harmincas, negyvenes évek karácsonyainak olyan felfokozott érzelmi töltete volt, amit most már hiába keresnénk. A háború jelenléte a halál állandó közelsége minden élményt, minden érzést hatványozottan közvetített. Az ajándékozás szerénysége nem mindig jelentette a szegénységet is, mert bármennyire elcsépeltnek hangzik is, de nem az ajándék volt a fontos, hanem az öröm, amit a család együtt élt meg.