Pillanatképek egy romba dőlt városból

Bár a Vörös Félhold és a Vöröskereszt a katasztrófát követően szinte azonnal megkezdte a mentést, időbe tellett, míg az egykori város lakosai előjöttek a romok közül, és segítséget kértekA több mint 65 millió lakosú Irán amolyan igazi kis „tűzfészek”. Szinte mindennaposak itt a földrengések; talán az ország központi szeizmológiai intézete sem tudna elszámolni velük. Egy földrengés erősségét azonban sosem az határozza meg, hogy a Richter-skálán milyen értéket ér el; hanem sokkal inkább az, hogy az adott helyen élő emberek életét menyiben változtatja meg.

Ha összeomlik a homokvár

Harmincötezer halálos áldozat, közel tizenötezer sérült, negyven-hatvanezer hajlék nélkül maradt ember és kétezer árva – ez a bámi, 6,3-tól 6,7-ig terjedő erősségű földrengés mérlege. A közel kétezer éves, homokból épült város kártyavárként dőlt össze, alig maradt meg belőle valami. Csak a vaskonzolokkal megtámasztott építmények maradtak fenn; így az „átkozott” amerikai technológia alkalmazásával épült mecset, melyből a müezzin ma is messzire kiáltja, hogy „Allah hatalmas”. Az életben maradt, a romokon élő tízezrek számára mostanában ez az egyetlen vigasz.

Közvetlenül a földrengést követően mentőalakulatok tucatjai érkeztek a helyszínre a világ szinte valamennyi sarkából. Az iráni kormány felfogását jellemzi, hogy minden segítséget elfogadtak, kivéve persze azt, amelyet Izrael kínált fel. Mert az elveihez tartsa magát az ember, még ha megmozdul is a föld.

A mentőalakulatok néhány napos kutatás után elmentek, hiszen a romok alatt már reménytelenül kutattak volna túlélők után. Maradtak a tábori kórházak, a segélyszervezetek által emelt sátortáborok, lerakatok. És a remény, hogy nemzetközi segítséggel sikerül újjáépíteni a várost.

„Hihetetlen, milyen pusztítást tud végezni a földrengés – mondja Andrej Bán fotóriporter, a Veszélyeztetett Ember Polgári Társulás elnöke, aki a pusztulást követően több mint száz órát töltött a helyszínen. – Bám szinte teljesen eltűnt a föld színéről, ami egyrészt a földrengés erősségének, de még inkább az építmények állagának tudható be. Homokból építkezni homokra nem a legszerencsésebb megoldás, kiváltképp akkor, ha az építés helyszíne alatt szeizmikus törésvonal is húzódik. Az építményeknek talán csak az egytized része maradt meg, a többi romokban hever. Hogy mennyien lehetnek alattuk? Senki sem tudja pontosan, mivel sem a lakosságról, sem pedig az épületekről nem vezettek pontos nyilvántartást. Ezrekre tehető azoknak a száma is, akik a földmozgásokat követően más városokba, vagy a közeli falvakba menekültek. Akik a helyszínen maradtak, napokon át kétségbeesetten kutattak a romok között, abban bízva, hogy túlélőkre akadnak. Sok ezer embert sikerült így kimenteni, bár többen életükkel fizettek azért, hogy a romok közé merészkedtek. Mert a helyenként négy-ötméteres magasságot is elérő, látszólag épen maradt falak továbbra is omlottak.

Szinte hihetetlen, mennyire hisznek a csodában ezek az emberek, bár tudják, hogy az idő ellenük dolgozik. Ahol nappal harminc fok fölé emelkedik, éjjel viszont fagypont alá csökken a hőmérséklet, a por pedig mindent befed, az emberi szervezet ellenálló képessége egy idő után felmondja a szolgálatot. A higiéniai körülmények hirtelen romlásával pedig egy idő után a járványok terjedésének a veszélye is fellép. Ezért is fontos, hogy a nemzetközi egészségügyi szervezetek idejében a helyszínre érkezzenek, és segítséget nyújtsanak a túlélőknek.”

Kórházi állapotok

Bár a Vörös Félhold és a Vöröskereszt a katasztrófát követően szinte azonnal megkezdte a mentést, időbe tellett, míg a város (vagy inkább egykori város) lakosai előjöttek a romok közül, és segítséget kértek. A magyarországi, illetve a szlovákiai segélycsapatok szinte az elsők között érkeztek, és későbbi beszámolóikból kiderült, hogy amit a televízió képernyőjén szinte egyenes adásban közvetítettek nekünk, csak a szomorú valóság egy nagyon kis töredéke. Hiszen azokban a napokban a romok alatt még ezrek várták a szabadulást.

„Meg kell érteni, hogy az egy másik világ” – folytatja a beszámolóját Bán –, „más az emberek mentalitása, felfogása. A hatalmas sátortáborok napokig is üresek maradtak, mivel a bámi lakosok a hatóságok felszólítása ellenére is a romok között maradtak, túlélők után kutatva. Féltek attól is, hogy az esetleg épségben maradt értékeik eltűnnek, hogy rablóbandák kezdenek majd garázdálkodni. Bár megjegyzem: túl sok érték – a megmentett emberek életén kívül – ott nem igazán maradhatott. Ottlétem során alkalmam volt meglátogatni a tábori kórházakat is. A gyors segítségnek köszönhetően igen rövid idő alatt három ilyet állítottak fel – egyet a norvégok, egyet az ukránok, egyet pedig az amerikaiak, akik az iráni szellemi vezetők szerint magát a Sátánt testesítik meg. Nos, ez alkalommal eltekintettek ennek a hangoztatásától, ám meglepetésemre szinte teljesen üresen tátongtak ezek a minden követelményt kielégítő sátrak. A norvégokéban például egyetlen pácienst találtam; azt a kilencvenhét éves bámi aszszonyt, akit a mentők állítólag a rengést követő kilencedik napon találták meg háza romjai alatt. Nem tudom, mennyire hihető ez a történet, de az idős hölgy ragaszkodott hozzá. Csakúgy, mint a külföldi nagy televíziós társaságok stábjai, akik szinte minden nap szerepeltették. De tőkét kovácsolt a helyzetből az a sérült is, aki napközben az ukrán orvosok és ápolók segítségét élvezte, ám amint megjelentek a filmesek, némi baksis fejében átült az amerikaiak kórháza elé. Ehhez hasonló esetek sorát tudnám felsorolni, de mindez csak azt bizonyítja, hogy az ember a legnehezebb helyzetekben is képes feltalálni magát. Az élni akarás hihetetlenül nagy erő.”

Mindenki segíthet

A mentési munkálatok dandárját hetekkel ezelőtt elvégezték a nemzetközi mentőcsapatok, valamint a humanitárius segélyszervezetek. A hangsúly napjainkban a poszthumanitárius segély megszervezésén, illetve célba juttatásán van. Az 1999-ben szlovákiai újságírók által létrehozott Veszélyeztetett Ember Polgári Társulás (Občianske združenie Človek v ohrození) éppen az ilyen jellegű segítség szervezése által vált ismertté. Elnöke szerint ez olykor komolyabb tehertétel, mint a közvetlen mentési munkálatok elvégzése.

„A katasztrófa, vagy éppen polgárháború sújtotta terület helyszínén mindenkit egy cél vezérel: menteni azt, ami még menthető, ellátni a sebesülteket, élelmiszer- és ivóvízkészletet szerezni, tábori kórházat építeni. Ez a munka lényegesen könnyebben összehangolható, bár Bám esetében hozzá kell tennem, hogy a muzulmánokra oly jellemző körülményesség sok mindenben megnehezítette a mentők dolgát. Előfordult, hogy a mentőcsapatot nem oda irányították, ahol a legnagyobb szükség lett volna rájuk, de láttam olyat is, hogy a Mexikóból érkezett önkéntes mentőket előbb végigfuvarozták az egész városon, fényképezkedtek velük, megvendégelték, majd útjukra bocsátották őket. Ahol ezrek várják, hogy hozzátartozóikat kimentsék a romok alól, ez elég nagy felelőtlenségre vall. De mint már említettem, az egy teljesen más világ, más szemléletű emberek.

Alkalmam nyílt felkeresni a Bám közvetlen környezetében található kisebb településeket, falvakat is, és elmondhatom, hogy ott a helyzet még rosszabb egy fokkal – ha lehet egyáltalán fokozni a katasztrófát. Mert a kis falvak szintén romokban hevernek, ám a segélyszállítmányok oda nehezebben jutnak el, mint a nagyvárosba. A szervezetlenség olykor szinte félelmetes méreteket ölt. Ezért polgári társulásunk azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a poszthumanitárius segítségnyújtás keretében gyűjtést szervez a Bámban, illetve környékén élők javára. Az összegyűlt pénzből iskolát szeretnénk építeni, hiszen az Egyesült Nemzetek Szervezetének UNICEF-alapja legutóbbi jelentése értelmében a százharminc bámi iskola közül egy sem maradt épségben. Ha nem sikerül összegyűjtenünk az ehhez szükséges pénzt, egy kisebb összegből egészségügyi központot létesíthetnénk a környező falvak valamelyikében. Bámi utamnak egyik célja éppen a kapcsolatfelvétel volt – azokkal a helyi vezetőkkel, akik képesek a közreműködésre, a szervezési munkák megkezdésére.”

Irán messze van, ki tudja, hová kerül a segély? – gondolhatják (mégpedig jogosan) a tamáskodók, hiszen annyi esetben előfordult már, hogy nem értek célt a segélyszállítmányok, vagy „vállalkozók egy kis csoportja” profitált belőlük. Koszovóban, egész pontosan Glavicsicben viszont megtekinthető az a modern alapiskola, melyet a Veszélyeztetett Ember Polgári Társulás által összegyűjtött adományokból emeltek a polgárháború során rommá lőtt kisvárosban. 2000-ben a Belgrád egyik sportcsarnokában magukat ideiglenesen meghúzó koszovói menekültek számára szerveztek gyűjtést, hogy ideiglenes lakásokat építsenek számukra. Juttattak segélyt Csecsenföldre is, ahol az orosz kormány 1999 őszén másodszor is „terroristaellenes akcióba” kezdett, ami természetesen nem kímélte a civil lakosságot sem. 2002-ben több, mint kétmillió koronával sikerült támogatniuk az árvízkárosultakat, a Kubában fogva tartott politikai foglyok családjai számára pedig 2003 végéig csaknem százezer koronát sikerült összegyűjteniük – főképp képeslapok eladásából. Az SOS Irán címmel szervezett gyűjtés – az adományokat a polgári társulás által nyitott, 266 55 202 88/1100 számlára lehet utalni – remélhetőleg szintén jó fogadtatásra talál.

„A jelenlegi iráni helyzetet leginkább a hazánkban 1989-ig uralkodó állapotokhoz tudnám hasonlítani” – mondja befejezésképp Bán. – „Mi több mint negyven, ők közel huszonöt éven keresztül voltak szinte teljesen elzárva a világtól. Amit azonban nálunk a „bársonyos forradalom” oldott meg, azt Iránban egy pusztító erejű, hatalmas földrengés. Az iszlám országban tett látogatásom alkalmával azt tapasztaltam, hogy a jelenlegi kormány végre hajlandó nyitni a világ felé; bár számunkra talán furcsán hangzik, hogy egyáltalán beengedték a segítséget, mégis mindenképp nyitásként kell felfognunk ezt a mozzanatot. Az iránihoz hasonló tevékenységet fejtünk ki Afganisztánban is, ezért remélem, munkánkkal sikerül előremozdítanunk a látszólag alapelveiben különböző nyugati és muzulmán világ közeledését.”

Tegyük hozzá: tervnek nem rossz. És azt is, hogy cseppekből áll össze minden tenger.