No comment!

Elöljáróban annyit, hogy sosem szerettem azokat az embereket, akik a munkájukkal járó nehézségek miatt panaszkodnak. Ha ilyesmit hallok, mindig az egyik idős cigányprímás sokat mondogatott bölcsessége jut az eszembe: „Ha nem tetszik, akkor minek tolakodtál abba az állásba?” Soha nem értettem azokat a pedagógusokat sem, akik azt nehezményezték, hogy a diákok neveletlenek és buták. Mert ugye, ha a nebulók veleszületetten intelligensek és műveltek lennének, akkor mi a fenének járatnák őket a szüleik iskolába? Nevetséges volna az is, ha egy orvos pont azért nyöszörögne, hogy a betegek nagyon betegek, s neki meg most mind meg kell őket gyógyítani, ahelyett hogy a páciensek öntudatosan maguktól gyógyulnának meg. Szóval én sem akarok panaszkodni, hisz amikor újságírónak álltam, tudtam, ez a szakma is sok kellemetlenséggel jár. Na de most aztán már nekem is elegem lett! A bili nálam a „buszos sztrájk” idején borult ki. A vállalat egyik kihelyezett részlegén ugyanis kollégáimnak nem akartak fölvilágosítást adni arról, hogy mi várható a tiltakozás ideje alatt. Tömegmegmozdulás idején, országos eseményről nem informálhatják a sajtót? Megáll az ész! Arról nem is beszélve, hogyha valaki „titokban sztrájkol”, akkor azt mi a fenének teszi?

A sztrájk, a figyelmeztető akció épp arra való, hogy a széles tömegek figyelmét ráirányítsa egy viszonylag szűk réteg problémáira. Azaz a megmozdulás a világ minden más pontján ezt a célt szolgálta volna. Szlovákiában, a Titokországban ez nem így van. Itt minden titkos. Nemrégiben ugyanennél a vállalatnál azt szerettem volna megtudni, hogyan változtak a menetrendek. Az információ megszerzése több mint három és fél órámba került. Közben panaszt tettem a járási igazgatóságon, fenyegetőztem, vitatkoztam, rábeszéltem – meg csodálkoztam. A cikk megírása után, a cég illetékesei arra kértek, legyek szíves és faxoljam el az írásomat az igazgatóságra, és ha „nincs vele semmi baj”, engedélyezik(!) a közlését. Mindez tizenöt évvel a rendszerváltás után. Amikor a múlt évben jó pár ezer ember órákig telefon nélkül maradt a régiónkban, csak azért, mert egy munkagép elszakított egy optikus kábelt, az ügyben érintett vállalat illetékesei simán letagadták előttem az üzemzavart, és csak többórás telefonálgatás után voltak hajlandók elismerni, hogy igenis volt valamiféle gubanc.

Az emlékezetes romalázadás kirobbanásának másnapján meg épp a rendőrség egyik szóvivője mondta a szemembe, hogy„nem történt semmi rendkívüli”, s ha nem futottam volna össze a vízágyúkkal a romatelepre igyekvő karhatalmiakkal, talán még meg is jelentetem ezt az információt az újságban. Hm! A kedvencem mégis az, ha valami közérdeklődésre számot tartó kérdés megválaszolása helyett egy állami alkalmazott vagy egy közhivatalnok mondja nekem, hogy no comment! Valaki, akit az adófizetők pénzén épp azért tartanak, hogy az illető a közt szolgálja. Nincs is ennél szebb paradoxon! Ha valaki azt hiszi, hogy ilyesmi ugyancsak ritkán fordul elő, nagyon téved! A jelenség szinte mindennapos. Abban az országban, amelyben elméletileg létezik egy törvény a szabad információhoz való jogról, miszerint nálunk minden adat nyilvános, amely nem titkos. Elméletben. A bevett gyakorlat szerint, ha már nagyon muszáj valamivel kapcsolatban valamit megjelentetni az újságban, akkor a riportalany álláspontja általában az, hogy az illető ellenségeiről bátran írjunk meg minden rosszat, róla meg lehetőleg semmit, vagy csakis a jót. A probléma lényegét meg ne nagyon firtassuk, ne akarjunk mi senkinek semmi rosszat! Aztán a „félinformációktól hemzsegő fércmű” megjelenése után bőszen lehet támadni a szerzőt a felületessége és a felelőtlensége miatt. Az „áldozat” meg tetszeleghet az igazság bajnokának vagy a lelketlen média áldozatának szerepében. Mindezek ismeretében engedtessék meg nekem, hogy zárszóként én is idegen tollakkal ékeskedjem: no comment!