Nem vagyok erős, a félelmem hajt előre

Tímea magabiztosan mozog bérelt lakása konyhájábanSomogyi Tibor felvételeLátása rohamosan romlott, már a sorokat sem látta füzetben. Azóta sok év telt el – reményben és kétségbeesésben. – Ma is azt érzem, hogy akkor felültem egy vonatra és az azóta száguld velem. Hogy merre? Nem is tudom pontosan –mondja prágai lakásában a 35 éves dunaszerdahelyi születésű Vida Tímea.

– Készítettem egy kis harapnivalót, azonnal hozom – jelenti be, és magabiztosan elindul bérelt lakása konyhafülkéje felé. Határozott mozdulattal kiveszi a fiókból a tojásszeletelőt. Ámulva nézem, pontosan tudja, mit hová tegyen. – A segédeszközöknek stabil helyük van, egyre ritkábban fordul elő, hogy melléfogok. Igaz, csak második éve élek ebben a lakásban, nem látóként több időre van szükségem a magabiztos és biztonságos tájékozódáshoz. Amikor belefog látása elvesztésének történetébe, tudtunkra adja: a máig nem tud szabadulni a traumától, amelyet a kórház okozott.

– Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy az édesanyák ott legyenek beteg gyermekük mellett. Sőt, csak hetente egyszer látogathattak meg. Nem a vakság riasztott, a félelem gyötört. Szlovákul alig beszéltem, a nővérek rosszak voltak hozzánk, volt, akit meztelenre vetkőztetve az ágyhoz kötöztek. Büntetésből. Ma is érzem orromban a kosz áporodott bűzét. Irtózatos volt.

Soha nem derült ki, orvosi mulasztás történt-e az első diagnózis megállapításakor. Valóban csak a belső szemgyulladás gyógyítására volt szükség?! Később ugyanis szürke hályog képzéséről beszéltek a szemészek. Bár a hetvenes évek végén felkészítették a szemlencsebeültetésre, bevérzés miatt a beavatkozást nem végezték el. Pozsonyban kilencszer műtötték Tímeát, mindig sikertelenül. A kétségbeesett szülők elvitték Bécsbe is, majd a híres bajai szemészprofesszorhoz, aki szintén megoperálta, de szemében akkora volt a hegesedés, hogy már ez sem segített. Évekkel később még egy próbát tett. 1989-ben kiutazott Moszkvába a Fjodorov Intézetbe. Akkor még észlelte az erősebb színeket, ám a professzor alapos vizsgálat után közölte vele: a vakság nem fordítható vissza.

– A kezelések között iskolába jártam, figyeltem a tanár magyarázatára, képes voltam minden megjegyezni. Szerencsére nagyon jó emlékezőtehetségem van. Odahaza pedig édesanyám olvasta fel a tananyagot, nem jelentett gondot a tanulás. Köztudott, ha valamelyik érzékszerv károsodik, a többi átveszi a sérült szerepét – mondja Tímea.

1980-ban már Lőcsén, a vakok és gyengén látók tanintézetében folytatta alapiskolai tanulmányait, majd 1985-ben gimnazista lett Prágában. – Nem azért, mert én akartam, hanem mert jó tanulóként a tanárok meggyőzték a szüleimet. Ha rajtam múlott volna, megszerzem a masszőr képesítést és odahaza élek. Később, éretteségi után is azt terveztem, azonnal hazamegyek, Dunaszerdahelyre. Elképzeléseimmel nem értettek egyet tanáraim, biztatásukra a Károly Egyetem Bölcsészkarán pszichológia szakon tanultam tovább. Az egyetemen nem kaptam túl sok segítséget, magnószalagra vettem az előadásokat, hallás után tanultam. A bölcsészkaron új szak – szociális munka – nyílt, és Tímea harmadéves hallgatóként a pszichológia mellett, belefogott az új tantárgyba is. Párhuzamosan készült a vizsgákra, 1997-ben már beszélő számítógép segítségével írta első diplomamunkáját, 2000-ben a másodikat egy jobb minőségűn. Pszichológusként egy polgári társulás alakította tanácsadóban kezdett dolgozni, a beteg vagy szociálisan hátrányos helyzetű 0-7 éves gyerekeken segített, nemcsak gyógypedagógiai eszközökkel, hanem gyógytornával, de főleg lelki ráhatással. A szülőkkel is együtt kellett működnie, gyakran, például házastársi konfliktusaik miatt nekik volt szükségük pszichológusra.

– Ma nevetek azon, hogy míg családi látogatásokat tettem és arra próbáltam rábírni az érintetteket, gondolkodjanak pozitívan, béküljenek meg helyzetükkel, másságukkal, én magam a közlekedés, a tájékozódás miatti stressztől gyakran a padlón voltam – emlékezik vissza Tímea.

A megerőltető munka mellett masszőrtanfolyamokra járt, érdeklődött az aromaterápia, de főleg a babamasszázs módszere, illetve minden olyan gyógymód iránt, amely összeköti a testet és a lelket. Látszatra elégedettnek, kiegyensúlyozottnak, erősnek tűnt, de legbelül érezte: hét év után váltania kell.

– Amikor tavaly meghalt a kutyám, telejsen kiborultam. Súlyos beteg volt, ápolásra szorult, és mert nem bíztam másra, alig aludtam. Belebetegedtem a kutyám elvesztésébe. A lelki fájdalom testi bajokkal párosult, s bár erőnek erejével végeztem hivatali teendőimet, be kellett látnom, nem megy. Betegállományba kerültem, majd az év végén benyújtottam a felmondásomat. Jelenleg olyan munkát keresek, amely főleg lelkileg elégítene ki. Említettem, hogy érdekel a pszichoszomatika, van is Prágában egy ilyen klinika, épp a napokban készülök oda egy megbeszélésre. További lehetőséget látok a babamásszázsban, amelynek lényege nemcsak a test immunrendszerének, hanem az anya-gyermek kapcsolatának erősítése is. Ez szintén egy megélhetési mód lehetne. Nehogy azt gondolja valaki, hogy bátor vagyok. Nem vagyok hős. Nagyon féltem otthagyni a biztonságos munkahelyemet, azért is, mert az emberek hozzáállása a vakokhoz nem túl kedvező. Gyakran szembesültem lenézéssel. Csak amikor az irataimból kiderült, egyetemi végzettségem van, az emberek viselkedése nyomban megváltozott.

Tímea szépítés nélkül beszélt arról is, hogy lélekben újra meg újra meg kell küzdenie a vaksággal és félelmeivel. És nagyon bántja, hogy el kellett hagynia otthonát. – Lelki fájdalmat érzek, mert nem önszántamból, hanem kényszerből mentem Lőcsére, Prágába. Egyszerűen nem volt más lehetőségem. Azóta számtalanszor vissza akartam térni Dunaszerdahelyre, de félelmem valahogy mindig előre hajtott. Nem könnyű szembesülni azzal a tudattal sem, hogy betegségem megtörte a szüleimet. Bár soha nem beszéltek erről, tudtam, hogy sírnak, szenvednek miattam. Azzal is tisztában voltam, hogy én sem mondhatom el nekik, tudok bánkódásukról. Szerintem a mai napig nem tudják, micsoda megpróbáltatás volt számomra a kórház. Ugyanis kíméletből erről sem beszéltem nekik. Szerencsémre látóként születtem, emlékszem apukám mindig vidám arcára, fel tudom idézni a színeket is, sőt a színekhez illatok párosulnak. Máig imádom az őszt, boldogan belélegzem a nedves levelek, a föld illatát, s bármennyire nevetségesnek tűnhet, leginkább ezt hiányoltam Lőcsén és Prágában is.

Mivel Tímea gyönyörűen, választékosan beszél magyarul, önmagától adódik a kérdés: idegenben hogyan tudta megőrizni anyanyelvét? – Hangos könyveket olvasok, van néhány magyar ismerősöm. Nemrég két cseh barátom megajándékozott egy műholdadóval, s azon nagy boldogságomra a Duna tévé adásait figyelem. A Mindentudás Egyeteme, a tudományos-felvilágosító műsorok segítenek abban, hogy az anyanyelv bennem éljen. Bár én nem vagyok magammal megelégedve, sokszor hosszasan gondolkodnom kell egy-egy megfelelő kifejezésen. Meg aztán, gyakran járok Dunaszerdahelyre, hiszen nálam érzelmi kényszer haza menni. Cseh barátaim, Pepa és Ricsi a kisérőim, az utóbbit hamarosan be is mutathatom – mondja, mert kifinomult hallássának köszönhetően felfigyel a kulcszörgésre. Richard valóban nagyon kedves fiataelmber, azon kívül, hogy készségesen segít a bevásárlásnál, takarításnál, a napi teendők elvégzésénél, informatikusként is újabb és újabb funkciókat varázsol Tímea számítógépébe. Persze, főleg lelkileg támogatja, erősíti barátnőjét. –Valóban szeretem a magyarokat, a mentalitásukat... – sorolná, de Tímea a szavába vág. – Valld be, hogy általam kezdted el imádni őket, főleg azt követően, hogy megláttad, megtapasztaltad, mennyire csodálatos vagyok – nevet felszabadultan.

Mielőtt elbúcsúzunk Vida Tímea közli, érzi, kilábalt a hullámvölgyből. – Összeszedtem magam, erőre kaptam, – nehogy elkiabálja, gyorsan lekopogja az asztallapon – és ami ugyancsak lényeges, újra terveim vannak. S ha én valamit a fejembe veszek...