Nem dolgoztuk még fel a (cseh)szlovákiai múltunkat – foglalkoznunk kell vele

Nem szépirodalmi műről van szó, hanem az alcím szerint egy „feldolgozásregényről”, amely egyben „pszichológiai útmutatóként” is szolgál ahhoz, hogy miként dolgozzuk fel a családi múltat. Vibók Ildi mellett az a perbetei, de Bécsben pszichológusként és kutatóként dolgozó Tóth Erzsébet Fanni a kötet szerzője, akit a „Perbetei életmesék” kapcsán már többen ismerhetnek. Vele beszélgettünk a könyvről és hátteréről.

Mikor és miért merült fel bennetek a könyv ötlete, illetve meddig írtátok?

Ezekkel a témákkal régóta foglalkozom. 2008-ban kezdtem el kutatni a társadalmi emlékezetet, évekig gyűjtöttem az anyagot, majd megvédtem az ebből készült mestermunkát és doktori disszertációt is. Nagyjából másfél évvel ezelőtt újra elővettem, majd 2021 elején megérett bennem az elhatározás, hogy egy olyan könyvet szeretnék belőle írni, ami nem szakkönyv, hanem a nagyközönségnek szól. Ráadásul nemcsak egy réteget szerettem volna megcélozni, hanem több generációt, hogy elinduljon köztük egy diskurzus. Próbáltam tehát egyrészt belevinni egy ilyen transzgenerációs vonalat, ami manapság nagyon népszerű dolog – illetve másrészt azokat a témákat, amikről nem szabad beszélni: hogy az emlék fáj a betelepített szlovákok leszármazottainak is, a felemlegetéssel nem hergeljük a politikát, nem megyünk bele kártérítési perekbe stb. Közben tudjuk, a Beneš-dekrétumokkal még Strasbourgban is foglalkoznak, s hogy a cseh politikában pár héttel ezelőtt mekkora hullámot kavart a szudétanémetek témája.

Hogy találtátok meg egymást Vibók Ildivel?

Úgy éreztem, túlságosan közel van hozzám az anyag, s hogy a kutatói hangomat nem tudnám lefordítani egy olyan fecsegő gyereknyelvre, amilyenre szerettem volna. Rájöttem, hogy szükség van egy társszerzőre, ami az akadémiai szférában egyébként teljesen természetes. Így jött a képbe Ildi, akiről tudtam, hogy zseniálisan műveli a tudományos ismeretterjesztést.

Az olvasás során nagyjából világossá válik, hogy teljesen autentikus történeti elemekből állítottatok össze egy jelen idejű, filmszerű szöveget.

Több személy sorsát gyúrtuk össze egy történetté, s a karaktereket is így formáltuk meg. Ami például a szomszédokkal történik, az megesett azokkal a családokkal, akikkel beszéltem, de nem húzható rá a könyvbeli történetre, hogy ez a Kovács vagy a Kiss család. Hónapokig írtuk, oda-vissza küldözgettük egymásnak a szövegeket. A legvége volt a legnehezebb, mert a szlovákiai magyar térben van egy nagyon erős áldozati diskurzus arról, hogy „minket bántottak”.

A szövegetek azonban nem fekete- fehér, hanem nagyon határozottan beleszőttétek a valóság sokrétűségét. A „Politika” alatt nyilván a beneši államhatalmat értitek, de a főszereplő gyermek egyik legjobb barátja egy Karel nevű cseh kisfiú lesz.

Azt akartuk, hogy megjelenjen a másik fél is. A cseh kisfiú például megsérül fizikailag, amikor kézigránátot dobnak a házukba. Ő ugyanúgy áldozat, mint a német Hilda, aki várja haza a férjét egy cselédszobába kényszerülve. Itt látható, hogy a németek helyzete sem volt egyszerű, pedig egy részük pár évvel azelőtt összekacsintott a nácikkal.

A kötet végén egyértelműen szerepel, hogy ez csak az első rész volt. Mi kerül majd előtérbe a folytatásban?

Nagyon szeretném megírni azt az időszakot, amikor például Perbetére megérkeztek a békéscsabai szlovákok, s hogy milyen hatalmas konfliktusnak ágyazott ez meg később. Még az én gyermekkoromban is elhangzott, hogy „ez egy bolond csabai”, akivel nem házasodunk össze. Ez nagyon mérgező és káros. Aztán nem feltétlenül volt csak áldozat az, aki elmenni kényszerült, valakik az elmenekülésre kaptak esélyt. Volt, aki a nyilasokkal kollaborált, majd így menekült meg a felelősségre vonástól, mást a frontátvonuláskor megerőszakoltak, s máshol új életet kezdhetett, ahol nem tudták róla, hogy mi történt vele. A faluban valószínűleg nem tudott volna úgy férjhez menni, ahogy a családja szerette volna. Ezeket a történeteket nagyon jól ki lehet bontani. A második rész úgy tűnik, megjelenik még az idén, de nem lehet majd az első kötet közvetlen folytatásának nevezni. Picit visszamegyünk benne az időben, 1927-ben kezdünk, s az 50-es években fejezzük be, az egészet pedig egy női perspektívából meséljük el.

Kutatóként és szlovákiai magyarként mit súg a megérzésed: mennyire tudtuk feldolgozni a 40- es és 50-es évek eseményeit?

Szerintem nem dolgoztuk fel, de nem néztünk még szembe az elveszett zsidó közösségeinkkel, s azzal sem, hogy a visszacsatolás utáni hét év mit jelentett valójában. Azzal sem szembesültünk még, hogy a deportálásokból mennyi hasznot húztak sokan például a nyelvismeret miatt, vagy azáltal, hogy közülük aztán a későbbi évtizedekben rengetegen jártak ingázóként építeni a cseh ipart. Az egykor deportált fiúkból lett férfiak vagyonokat hoztak haza Csehországból. Nem beszélünk a német tükrökről és faragott bútorokról, amik nem hivatalos módon ide vándoroltak. Ezek olyan tabutémák, amelyeket meg lehet még pedzegetni. Aztán ott van a női perspektíva is, amit sajnos mind a mai napig kiszorítanak a hivatalos történetírásból. Az idős néni interjúalanyaim például – mivel én is nő vagyok – beszéltek nekem arról, hogy milyen nehéz volt a kőfejtőben, munka közben menstruálni. Az ő elbeszéléseik központjában olyan fontos, máig kibeszéletlen témák állnak, mint a terhesség, a szülés, esküvő az idegenben, amelyek a mai szlovákiai magyar családjaink, közösségeink megmaradásának is kulcsfontosságú elemei. Mégsem beszéltünk eddig róluk.

A szöveg technikailag egyfajta gyermeknyelvre épül, amely részben naiv ugyan, mégis nagyon pontos megfigyeléseket tesz, s ezekből következtet. Nem lehet egyszerű ezt egyenletes színvonalon fenntartani. Mennyire merített ki titeket ez?

Eléggé. Az azonban hozzátartozik, hogy azok az emberek, akikkel a deportálásokról interjúztam, gyermekként élték meg az eseményeket. Alapvetően nagyon sokat beszéltek arról, hogy milyen volt ott iskolába járni, kamaszodni, először szerelmesnek lenni. Ilyen szempontból könnyű volt visszaadni a gyerekkor élményeit. Arról sokkal kevesebb anyagot tudtam az ezredforduló után gyűjteni, hogy milyen volt ténylegesen családot fenntartani, mert azok az emberek már nem élnek, akiknek ott és akkor ez volt a feladatuk.

A történet ízig-vérig csehszlovákiai magyar, ám mi segítheti azt az olvasót, aki alig vagy semmit sem tud a kitelepítések történetéről?

A deportálások és az ezzel összefüggő etnikai diszkrimináció nem csak csehszlovákiai magyar történet. Magyarországon például a németeket, a budai értelmiséget pedig világvégi kis falvakba telepítették ki. Tömegek találták magukat olyan helyzetben ezekben az években, hogy megszűnt az, ami addig biztos volt, nem feltétlenül beszélték az új közeg nyelvét, nem tudták, mivel foglalkozzanak, nem volt hol lakni és így tovább. Másfelől ezért is fontosak a fejezetek végén olvasható kérdések, amelyek a jelenbe rántják az olvasót, s azt tudakolják tőle: a te családodban ez hogy volt?

A feldolgozás és szembesülés témájához még visszakanyarodva... Ezek szerint úgy látod, főleg a családokon belül nem lettek ki- és megbeszélve a deportálás történetei? Mert a politikában, vagy a nyilvános, ritualizált megemlékezésekben, részint pedig a tudományos szférában is történtek elmozdulások.

Teljesen máshogyan jelenik meg a téma akkor, ha egy koszorúzásra kivezénylik az iskolás gyerekeket, akik aztán elengedik a fülük mellett azt, ami ott elhangzik. Viszont megemlékezések sincsenek régtől, 1997-ben avatták fel az első emléktáblákat, előtte erről nem nagyon lehetett beszélni generációkon át. Ugyan jöhettek a kitelepített rokonok Magyarországról korábban is, de nagyon konkrétan nem lehet felhánytorgatni, hogy ez miért alakult így. Nagyon szeretném, ha a könyv szlovákul és csehül is megjelenhetne – már csak azért is, mert például a nyelvhatár galántai, nyitrai, lévai szakaszán sok olyan család van, akik nyelvet és identitást váltottak az elmúlt évtizedekben, de a lakosságcsere és a deportálások az ő történetük is.

A könyv olvasása során felmerült bennem, hogy mire alkalmazható még ez a megközelítésmód? A jogfosztottság évei masszívan traumatikusak voltak ugyan, viszont fizikailag nem pusztultak el az emberek úgy, mint egy keményebb frontátvonuláskor főleg Kelet-Európában, a népirtásokról nem is beszélve. Meg lehet írni az általatok választott módon az efféle eseményeket is?

Erről szól a második könyv. A trauma az egész közösséget érinti, s ez megjelenik az adott családokban is, ahol családon belüli erőszakként nagyon súlyos tragédiává fajul. Tabusítjuk az erőszakot, sokszor a házunk ajtaján kívülre nem is jut a híre, de ha magunkba zárjuk, akkor a további generációkban újra megtörténhet. A pszichológia megkülönbözteti a poszttraumatikus stresszzavart (PTSD) és a komplex poszttraumás stresszzavart (CPTSD). Az első azt jelenti, hogy egy komoly stresszhelyzet után még évekkel is vannak többek között rémálmaid, emlékképbetöréseid, fizikai tüneteid erről az eseményről. A második viszont olyasmire vonatkozik, ami hosszú időn keresztül történik, összeomlik tőle az egész életed, amit aztán nem tudsz újraépíteni, mert nagyon kiszolgáltatott helyzetbe kerülsz. Meg vagyok győződve róla, hogy a 40-es és 50-es években ezek az emberek egy ilyen spirálba kerültek. Kiszámíthatatlan volt minden, traumák sokaságát élték át, s nem tudták például azt sem a bevagonírozáskor, hogy nem ugyanaz történik-e velük, mint három évvel azelőtt a zsidókkal, amelyhez ráadásul kvázi ők is asszisztáltak. Mi tudjuk, hogy miként végződött a történet, de ők ezt akkor még nem tudhatták. Azt „tanulod” meg ilyenkor, hogy bármit is teszel, az rossz lesz, majd lehasítod magadról az érzelmeket, mert nem érezhetsz. Ez alakítja aztán a párkapcsolataidat, a munkaviszonyaidat, majd szépen adod tovább mindezt. Az eredmény: általános bizalmatlanság a világgal szemben, erős szorongás, folyamatos szégyenérzet, dühkitörések, állandó reménytelenség és annak érzése, hogy az egyén kevesebbet ér, mint a többiek, ezért valamiképp kompenzálni vagy elfedni, hárítani próbál. Testi szinten pedig megjelenhet az állandó kimerültség – amely az éjszakai rémálmokkal és álmatlansággal is összefügg –, a gyakori fej- és gyomorfájás, valamint a szorító érzés a mellkasban. Továbbá megfigyelték, hogy erősen önkárosító magatartás, öngyilkos gondolatok, függőség is társítható hozzá, amelyek sajnos nem is olyan ritkaságszámba menő jelenségek, h a a közösségeinken, családjainkon belül akár még ma is körbenézünk… Foglalkoznunk kell végre velük.