Nekünk pont ennyi kell a boldogsághoz

„Szia Robi. Él itt egy nagyon kedves, szorgos család a falu határában. Lovakkal hordják a gyerekeket iskolába, az apuka is lovon jár munkába. Rengeteg tyúkot, kecskét meg libát tartanak. Szép nagy legelő van a ház körül. Egy tanyán élnek. Nagyon szívesen megmutatnák az életüket. Ha eljössz, húzz csizmát. Lehet, hogy sáros az út. Apropó, az autót a falu végén hagyjuk. Nincs aszfaltút, de még köves se. Érdekel a téma? Várunk!ˮ – szólt a telefonomból egy kedves, baráti hang néhány napja. S mivel egy ilyen témajavaslattól minden fotóriporter agytekervénye azonnal beindul, nem volt kérdés, hogy meglátogatom őket.

Amikor elhagytuk Jánokot, az aszfaltutat sóderrel kirakott út váltotta fel. Később a sóderből már kevesebb volt, végül poros földúttá vált. Olyan volt, mint régen, amikor szülőfalum határában biciklivel tekertem a szomszédos Battyánba nagyimék házához. Miután az autóval jobbra fordultunk, Bankó barátomék – akik felhívták a figyelmemet erre a családra – annyit mondtak: innen talán okosabb lenne gyalog menni tovább. De vagyok annyira elvetemült, hogy az aszfaltra tervezett autónkat bárhol próbára tegyem, így egészen a ház sarkáig felgyötörtem a patak menti, sáros úton. A kecskeólnak átalakított régi ház sarkában megálltunk. Az udvaron egy mosolygó család, csend, nyugalom és szívmelengető madárcsicsergés várt bennünket. Azt, hogy miért itt, nem pedig a közeli faluban vagy más településen élnek, Katona Pál és kedvese, Katona Anita mesélte el az Új Szónak.

Ezt választották 

„Nekünk igazából azért is tetszik annyira ez az életforma, mert annak a régi életnek a képét tükrözi, amikor az emberek még teljesen másképp éltek. Manapság már minden a technológia, a számítógép, az okostévé meg az egyéb luxuskacat körül forog, de mi úgy érezzük, enélkül is egészen jól elvagyunk. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nincs itthon tévénk vagy telefonunk. Van egy tévékészülékünk, amin – ha van felesleges áram az akkumulátorban – esténként megnézünk egy-egy előre letöltött filmet, a kertből pedig jó csillagálláskor telefonálni is tudunk, de a technológia csak minimális részét képezi az életünknek. Leginkább a családi kötelék tart itt bennünket. Én nagyjából tíz évvel ezelőtt kerültem ide, de Anita, a feleségem itt született és itt cseperedett nővé. Előttünk az ő nagyszülei és dédszülei is itt telepedtek le, ezért is olyan nehéz számunkra elengedni a helyet. Már többször is átfutott a fejünkön az ötlet, hogy összeszedjük a cókmókunkat, és nekivágunk egy új életnek valahol a faluban vagy a közeli Szepsiben, de a gyökerek nem engednek. Mi úgy érezzük, nekünk ez volt szánva, itt kell megelégednünk az élettel és azzal, amink van. És nagyon őszintén mondom: mi elégedettek vagyunkˮ – kezdte történetük bemutatását Katona Pál, a Pál-tanya feje.

Lótaxival iskolába

Katonáék egy átlagos hétköznapja úgy indul, mint bármelyikünké. Reggel felébrednek, az ébresztőóra helyett kakaskukorékolásra ugranak ki az ágyból. A közel 60 tyúk, a nagyjából egy tucat liba, a lovak és a kecskenyáj megetetése, megitatása után Pál Levente és Liliána, a család ifjabb tagjai édesapjuk segítségével bekötik a lovakat és szekérháton elindulnak Jánokra. A gyerek onnan autóbusszal mennek Szepsibe iskolába, az apjuk pedig Somodiba megy tovább a szekérrel. Délután ugyanez a forgatókönyv, de már ellentétes irányba.

„Tudjuk, hogy az emberek furcsán néznek ránk, hiszen a 21. században ez már nem megszokott. Ugyan több hektár földterületünk és rengeteg háziállatunk van, mi is járunk vásárolni. Amikor bemegyünk a városba és beparkolok egy Opel meg egy Škoda közé a szekérrel, mindig megbámulnak. Télen azért érdekesebb a helyzet, de a sáros úton még így is csak lóval tudjuk megközelíteni a tanyát. Volt már olyan is, hogy szakadó hóban mentünk a gyerekekkel iskolába, de nem bánják. Annyira talpraesettek, hogy sem az állatok befogása, sem az etetés, sem a tanulás, sem pedig önmaguk megtalálása sem okoz nekik gondot. A fiam még csak hétéves, a lányom közel dupla annyi, de ha Isten már most magához szólítana, biztos vagyok benne, hogy képesek lennének vigyázni az anyjukra. Persze illették már őket az iskolában ilyen-olyan jelzőkkel, de ez nem fog ki rajtuk. A lányunk odavan a lovakért, a fiú talán még tőlem is ügyesebben megfeji a kecskéket. Olyan világban élünk, amikor bárkiből földönfutó válhat, egyik napról a másikra megváltozhat az élete. Ha a fiú játszani akar, kimegy és búzát vet magának, játszik a kistraktorával, foglalkozik az állatokkal. Nem unatkozik soha, mindig feltalálja magát. A lány imád lovagolni, főz és sokat segít az anyjának. Persze ő már tinédzser, így vele kicsit nehezebb. Ha bejön a mobil internet, akkor odaragad a telefon elé, hogy társalogjon a barátaival. Nem fogja őket meglepni az élet, nagyon büszkék vagyunk rájukˮ

– mondta a büszke édesapa, aki gömörhorkai származása révén korábban is hasonló életmódot folytatott, tehénpásztorként tavasztól kora őszig a közeli dombtetőn legeltette a csordát.

Gyertyafény, LED-lámpa

Míg néhány évvel ezelőtt gyertyafény mellett főzték a levest, olvasták a könyveket és tanították a gyerekeket, addig napjainkban már egy számukra jóval modernebb eszközzel, traktorakkumulátorok segítségével világítanak este. „A vizet a 13 méter mély kútból húzzuk, ezt isszák az állatok is. A kint legelő állatokra az akkumulátorról működő villanypásztor vigyáz, odabent pedig hasonló akkumulátorokról működik a LED-lámpa és néha-néha a tévé is. Télen bent vagyunk, rövidek a napok, de nyáron kora hajnaltól késő estig van mit tenni. Ha nem beszélgetünk, akkor olvasunk. A feleségem igazi állatmániás, igazából a tyúkokat is csak hobbiból tartja, de már én és a gyerekek sem tudnánk nélkülük élni. Ezért is van az, hogy többszöri megfontolás ellenére továbbra is itt vagyunk. Ha bemennénk a városba, valószínűleg beleőrülnénk, hiányozna az itteni élet, az állatok, a béke és a nyugalom. Az én szüleim Gömörhorkán élnek, bent a faluban, de amikor meglátogatnak minket, édesanyám mindig attól fél, hogy éjszaka baja történhet. Itt pedig senki sem bánt minket, sőt, ettől inkább a városban kell félni. Ha valaki mégis idemerészkedne, hogy bajt okozzon nekünk, azt kellő figyelemmel és a hozzá hasonló kedvességgel útbaigazítanám. De még mielőtt bárki bemerészkedne a házba, nyáron a lépcsőnkön tanyázó másfél méteres, kifli vastagságú kígyóval kellene szembenéznie. Az meg nem mindennapi dolog, szóval ember legyen a talpán, aki megbirkózik vele. Ő sem bánt minket, mi sem őt. Megvagyunk itt magunknak, lassacskán, boldogságbanˮ – zárta Katona Pál.

A szorgos família most a közel hatvanéves családi ház felújítását tervezi, a ház melletti régi épületnek, mely ma már a kecskéknek ad helyet, közel kétszáz éves történelme van. Elmondták, nincsenek nagy igényeik. Nem szegények, de nem is gazdagok. Amíg van mit az asztalra tenniük és mindenki egészséges, mindenük megvan. „Nekünk pont ennyi kell a boldogsághozˮ – zárta egybehangzóan a házaspár.