Minden jóra fordul, legyőzzük a vírust

Harsogják az olasz városok és falvak lakói a világba. Katarina Majerníková Pöstyénből származik, de évek óta Olaszországban, Casole d’Elsában, egy festői faluban él, a toscanai vidék kellős közepén. Sergio Franceschinelli az észak-olaszországi Trento városában él és dolgozik. A 90-es évek elején ő volt annak a nagyszabású projektnek a főszervezője, melynek keretében az első testvérvárosok bemutatkoztak. Pozsony Trentóban, majd Trento városa Pozsonyban. Mindketten megosztották velünk tapasztalataikat a koronavírus okozta olaszországi helyzetről.

Bizonytalanságban 

„Nálunk távolról sem olyan drámai a helyzet, mint északon, Lombardiában. Igaz, hogy Toscanában is vannak fertőzöttek, Firenzében és Sienában nem is kevés, de ezzel egyelőre meg tud birkózni az egészségügy. Ennek a vidéknek az a jellegzetessége, hogy a települések, vagy akárcsak az egyes házak elég távol vannak egymástól. A bezártság bizonytalansága a legrosszabb, az, hogy nem tudjuk, meddig fog ez az egész tartani”

– kezdi a beszélgetést Katarina Majerníková. Az eredetileg március 23-ig kihirdetett kijárási tilalmat április 15-ig hosszabbította meg az olasz kormány, de nagyon valószínű, hogy ez a dátum sem lesz végleges. 

Kimenni a kukákhoz

Minden településen naponta többször járőrözik a Guardia Civil, őket leginkább a mi városi rendőrségünkhöz lehetne hasonlítani. Hangosbemondón újra és újra figyelmeztetik a lakosságot, hogy ne hagyják el az otthonaikat és tartsák be a kijárási tilalmat.

„Eleinte kicsit félelmetes volt ez a helyzet, olyan katasztrófafilmbe illő, de mára már megszoktuk. A kijárási tilalom településenként változhat, de általában azt jelenti, hogy mindenki a lakóhelye körüli 250 méteres körben mozoghat csupán. Még jó, hogy a hivatalos szemétlerakatunk is körülbelül ilyen távolságra van a házunktól, úgyhogy nem szegem meg a szabályt, amikor kiviszem a szemetet”

– nyugtázza a helyzetet Katarina. A 250 méteres távolságot csak komoly indokkal és engedéllyel szabad túllépni, például ha valakinek orvoshoz kell mennie, vagy munkába jár, ahogyan Katarina férje is. 

Járvány gyerekszemmel

A gyerekek már hetek óta nem járnak iskolába, Olaszországban is a szülők tanítják őket. A 8 éves Dávid és a 11 éves Luka hétfőn megkapja a feladatokat, melyeket csütörtökig le kell adni, csütörtökön pedig az újabbakat, amelyeket hétfőig kell elküldeni a tanároknak. Természetesen a gyerekekre is nagy hatással vannak a hírek, amelyek naponta beszámolnak a több száz halottról.

„A kisebbik fiammal beszélgettem, kérdeztem tőle, mit gondol erről a helyzetről. Azt mondta: »csak attól félek, nehogy ti meghaljatok«. Annak ellenére, hogy próbáljuk szelektálni a híreket, mégis a sajtóból ránk zúduló információáradat fogságában vagyunk. Olyannyira, hogy amikor pár nappal ezelőtt a férjem hazajött a munkából és puszit akart adni, a fiúk máris visítani kezdtek, hogy tartsa be a 1,5 méteres távolságot”

– magyarázza a gyerekek reakcióját Katarina. 

Olaszországban június 15-ével zárul a tanév és kezdetét veszi a három hónapos vakáció. Azzal, hogy a gyerekek még ebben az iskolaévben visszatérnek az osztályokba, már senki nem számol.

Háromszor átrendezve

Katarina szállodai recepciósként dolgozott egy közeli hotelben, március elején SMS-ben értesítették a szálloda bezárásáról, azóta otthon van. Férje Firenzében dolgozik egy inzulint előállító gyógyszeripari gyárban, amely nagyon szigorú biztonsági óvintézkedések mellett továbbra is üzemel. Mivel ő utazhat, ő gondoskodik a család ellátásáról, mert a faluban csupán egy élelmiszerüzlet van, és a szomszédos falu nagy szupermarketjébe a kijárási tilalom miatt nem mehetnek, hiszen az utakat a katonaság ellenőrzi. 

A bezártság már lassan kényszercselekvésekhez vezet, a szomszédok egymást figyelik, ki hányadik alkalommal rendezi át a virágcserepeket a balkonon, vagy a bejárati lépcsőkön. A legújabb rendelkezések alapján már nemcsak kutyákat lehet sétáltatni, hanem a gyerekeket is ki lehet vinni a szabadba, de csak egy órára.

Csak influenza

Sergio Franceschinelli ügyvéd a Milánótól mintegy 300 kilométerre északra fekvő Trento városában él, Trentino tartományban, Lombardia közvetlen szomszédságában. Ott a mai napig, távolról sem olyan tragikus a helyzet, mint a lombardiai Milánó és Bergamo városokban.

„Az első hírek február közepén érkeztek, és csupán néhány lombardiai, illetve venetói esetről számoltak be. Akkor egyáltalán nem voltak ijesztőek a hírek. A vírusról tudtunk már Kína kapcsán, de nálunk egyfajta erősebb influenzaként számoltak be róla az első tájékoztatók során, csupán március elején érkeztek az első pontosabb hírek”

– válaszolta Sergio arra a kérdésre, hogyan is kezdődött minden.

Trento környéke, a Dolomit-hegység közkedvelt síparadicsoma, ahol még március 10-én is zavartalanul működtek a síközpontok és a sífelvonók. Aztán hirtelen egyik napról a másikra az egekbe szökött a fertőzöttek száma, és regisztrálták az első áldozatokat is. Ugyanígy, egyik napról a másikra meg is állt az élet Olaszország északi tartományaiban.

Magas bírságok

„Eleinte még élveztük is, hogy végre rendezhetjük az iratainkat, a fényképeinket és a különböző jegyzeteinket, hogy rendet rakhatunk a fiókokban, a szekrényekben, rendezgethetjük a kertünket, ám egy idő elteltével tudatosítottuk, megváltozott az életünk. A legrosszabb a bizonytalanság, mert senki nem tudja, mikor fog visszatérni az élet a megszokott kerékvágásba. A lakosság ugyanakkor fegyelmezett, és pontosan betartja a kormány által előírt intézkedéseket, nem utolsósorban a megszegésükért kilátásba helyezett magas bírságok miatt is” – mondja Sergio. Elmondása szerint az időseket és az egyedül élőket viseli meg leginkább ez a helyzet, hiszen naponta látják a szokatlanul beöltözött egészségügyi dolgozókat a tévében és hallgatják a híreket a több ezer napi fertőzöttről és áldozatról.

Telefonos kávézgatások

„Trento városának 120 ezer lakosa van, a legtöbben ismerjük egymást, próbáljuk videótelefonon keresztül tartani a kapcsolatokat, és segíteni egymást, amiben csak tudjuk. Mi, olaszok különben is nagyon társasági emberek vagyunk, minden alkalmat kihasználunk a beszélgetésre, tereferére akár a reggeli capuccino vagy az esti aperitív alkalmával. Ezek az alkalmak most mind elmaradnak, és csupán telefonon keresztül koccintunk. A 91 éves apósommal, bár csak pár száz méterre lakik tőlünk, kizárólag telefonon érintkezünk, éppen az ő védelmében” – részletezi a bezártság napjait Sergio.

Élet a vírus után

Olaszországban most már sokan úgy gondolják, nagy hiba volt a kezdetekben félvállról venni az óvintézkedéseket, mert az első néhány nap – kevesebb mint egy hét – vezetett a vírus ellenőrizhetetlen terjedéséhez. Amikor Lombardiában bejelentették a tartomány lezárását, emberek ezrei próbáltak az utolsó pillanatokban is kijutni, zsúfoltak voltak a vonatok, a távolsági buszok, mindenki menekült a mamához, a szüleihez, a rokonaihoz, Olaszország délebbi részeibe. Most már nyilvánvaló, hogy ez is jelentősen hozzájárult a fertőzés terjedéséhez. Nem egy olyan tragikus esetről tudósított az olasz sajtó, amikor a Milánóból hazatért fiú, aki tünetmentes volt, megfertőzte idős apját, aki belehalt a kórba. 

„Ha ez a rémálom egyszer véget ér, biztosan fellélegezünk, de nem nagyon lesz okunk az ujjongásra. A gazdaság valószínűleg padlóra kerül, főleg a kisvállalkozók, a kávézók, a bárok, a kis családi vállalkozások tulajdonosai fogják megszenvedni. Katasztrofális lesz a helyzet a turizmusban is, hiszen nyárra egyetlenegy foglalás sincs országszerte. Az életünk csak lassan fog visszatérni a megszokott kerékvágásba, és biztos vagyok abban is, hogy megváltozik az életszemléletünk, mert a hosszú bezártság alatt átértékeljük az élet prioritásait. Merem remélni, hogy jobb emberekké tesz ez a tapasztalat” – zárta Sergio Franceschinelli. 

"Kedves Új Szó-olvasók, biztos vagyok benne, hogy türelemmel legyőzzük ezt a vírust! Bízom benne, hogy már a nyáron újra találkozhatunk, táncolunk egy jót, megiszunk egy jó hideg sört, vagy egy „olasz” kávét, nézve a Duna sebes folyását, amely pont olyan gyorsan folyik, mint amilyen gyorsan eltűnik ez a vírus az életünkből. Mi fogunk győzni! Sziasztok!"