Megkérdezésünk nélkül akarnak dönteni élet és halál kérdéséről

Magda asszony arra kért, látogassam meg otthonában, el szeretné mesélni élettörténetét. Okulásul azoknak, akik valamilyen felsőbb hatalom nevében dönteni akarnak arról, ki, mikor vállaljon gyereket. – Nekem hat van, mert hívő vagyok – mondja csendesen, majd hozzáfűzi: szombaton este menjek, amikor nincs odahaza az ura.

A külvárosi lakótelep szomszédságában lapuló kis ház egyikéből lárma hallatszik. A visítás sírásba csap át, de a pattogó szavak után nagy lesz a csönd. Amikor belépek a konyhába, egy aprócska fiúcska csimpaszkodik a csont sovány aszszony szoknyájába. – Egek, nem elég a hat gyerek, ráadásnak ott az unoka is – döbbenek meg a látványtól, de mielőtt megszólalnék, Magda asszony kimondja: ez a legkisebb, a hatodik. Negyvenegy évesen szültem, mert a párom kedvére kellett tennem, ma sincs ez másképp. Ugye, idősebbnek gondolt? – néz rám tiszta tekintettel, én csak bólintani tudok. „Azért szeretnék beszélni ezekről a dolgokról, mert elegem lett abból, hogy valakik megkérdezésünk nélkül akarnak dönteni élet és halál kérdéséről. Mintha mihaszna állatként csak arra volnánk jók, hogy férjünk kedvére tegyünk és ha megesik a dolog, sorra szüljük a pulyákat. Gyermekáldásról beszélnek, miközben gyakran teher a gyerek. Nézze – nyit be a szobába –, két súlyosan egészségkárosodottról gondoskodom. Isten akarata volt hogy megszülessenek? Elfogadtam, mert hívő vagyok, de nem tudom, hogyan döntöttem volna, ha terhességem alatt tudomásomra jut, mivel kell számolnom. A két lány után boldogan vállaltam a harmadikat, valahogy megsejtettem, hogy fiam lesz. A párom eleinte nagyon büszke volt, de amikor kiderült, beteg gyereknek adtam életet, engem hibáztatott. Akkor még falun éltünk, nagyon nehezen viseltem, hogy kisfiam mássága miatt összesúgtak a hátunk mögött, megszóltak. Tanácsért a templomba jártunk, de mit segíthetett a tisztelendő? Imádkoztunk mindketten, ő is értünk, mégis, a negyedik gyerek is hibásan született. Akkor először lázadtam fel Isten ellen, s tettem fel magamnak a kérdést, mit vétettem, hogy ennyire büntet? A két nagyobbik lányom nehezen viselte, hogy nem nagyon érek rá velük foglalkozni, szórakozni, a beteg fiúkra szállt haragjuk. És mi tagadás, egyre nehezebben éltünk, a szövetkezet tönkre ment, a férjem munka nélkül maradt. Egy rövid ideig, amíg elintéződött a segély, a szomszédok hordták az ennivalót, a ruházatot. Baráti segítséggel a férjem munkához jutott, de költözködnünk kellett. A két legkisebb már ide született. Fővárosiak. No hiszen... Hiába kértem az uramat, vigyázzon, nem kell több gyerek, mit törődött ezzel. Az ötödik után hiába akartam vele megbeszélni a tabletta szedését is, tiltakozott, azzal érvelt: az egyház tiltja. Mert amikor jónak látja, vallásos. Amikor a kocsmába megy, akkor bezzeg nem. Amikor hazatántorog, ismét az, s nagy hangon figyelmeztet is asszonyi kötelességeimre. Gondolja, élvezet a házasélet? Amikor az ember attól retteg, hogy terhes lesz, vagy attól, felébred a négy közül valamelyik?!”

Figyeli arcom rezdüléseit, ugyanis amikor a hatból csak négy gyereket említ, én önkéntelenül felemelem a szemöldökömet, ő pedig gyorsan mondja tovább. – A két nagyobbik lány már férjnél van. Nem tagadom, amint nagykorúak lettek, elmenekültek hazulról. De mert vallásosan neveltük őket, nem kanászodtak el, férjhez mentek. És sorra szülik a gyerekeket, ők is. A vőim tisztességes emberek, de nem győzik eltartani a nagy családot, a huszonhat éves lányomnak három gyereke van, a huszonnégy esztendős a negyediket várja. Sírva mondta, hogy valami születési rendellenesség gyanúja merült fel, de az ura váltig állítja, az orvos biztosan téved. Úgy tartja a kezdettől fogva, istennek nem tetsző dolog az antibébi és persze a küret is. Ez már sok lett nekem is! Hogy én nem léptem, s nem vállaltam a terhességmegszakítást, az egy dolog. Régen volt, másképp éltünk, nem akartunk bűnt elkövetni! Hittünk, bíztunk és mire mentünk? Most a lányom és az unokáim sorsásról van szó. Azt akarom, vetesse el, ha beteg a magzat. Legyen tekintettel az egészséges gyerekeire, önmagára. Hiszen tudja, mi vár rá, elvégre két beteg testvér mellett nőtt fel – sírta el magát. Megnyugodva kissé a fogamzásgátló tabletták árára kérdez. – Rá kell bírnom a lányaimat, hogy szedjék, akár a férjük, az egyház akarata ellenére is. A gond az, hogy sokba kerül, ha volna miből, én adnám nekik pénzt a gyógyszerre. Hat gyereknek adtam életet, kínlódva neveltem fel őket, mert túl nagy volt a teher. Segítséget reméltem, de alig kaptam. Beletörődtem a sorsomba, nem tagadtam, nem tagadom meg Istent. De hogy ez legyen a lányaim, az unokáim sorsa is? Nem! – mondja határozottan.