Kritikus „vízállás” a Sajó mentén

Halász Róbert kiterjedt levelezést folytat „vízügyben”; a vélemények és ellenvélemények sokasodnakA szerző felvételeA szóban forgó, mintegy háromszázötven lélekszámú község ma még „Bohúňovo”-ként szerepel a térképeken, a kelet- és közép-szlovákiai kerületek déli határvonalától két-három kilométerre. Hivatalos elnevezését – számos más, zömében magyarok lakta településhez hasonlóan – annak köszönheti, hogy az ország északabbra fekvő részeiben már nincs olyan falu vagy város, melyet a nagy szlovák nemzetébresztőkről nevezhetnének el. Bár a közelmúltban Lekenye lakossága népszavazáson is kinyilvánította, hogy jobb szeretnék, ha a helységnévtáblákon más elnevezés szerepelne, az ügy rendezése egyelőre várat magára. Négy, esetleg nyolc helységnévtábla legyártatása és felszerelése ugyanis nem kis dolog, de a lekenyei és általában a gömöri nép igen türelmes, tehát kivár.

Persze ez a türelem is elfogy egyszer, kiváltképp, ha a falu kútjai a felszínre hoznak valami kis „szennyet”, és a Pozsonyt Kassával összekötő első osztályú út két oldalán elterülő község lakosainak viszonylagos békéjét szenzációra vadászó tévések rúgják fel. Ilyenkor ki vödröt, ki tejeskannát ragad, s hanyatt-homlok rohan a köztudatba óvodakútként rögzült intézményhez, hogy szennyezett vizet merjen, melyet – a filmesek nagy elégedettségére – családja körében az utolsó csöppig el is fogyaszt. Legalábbis ilyen képeket közölt a vezető szlovák kereskedelmi és közszolgálati tévécsatorna az elmúlt napokban Lekenyéről, a lakosság többségének nagy megdöbbenésére. Mondják: volna más, hasznos dolog is, amellyel érdemes lenne foglalkoznia a médiának..., de ez egy másik történet.

Kút lyukkal, kérdőjelekkel

Nem tudom, kiderül-e valaha is, hogy hol kell keresni a „lekenyei sztori” gyökereit; a községben ugyanis annak megalapítása óta, tehát úgy hétszázötven éve nincs ivóvízhálózat. Mindenkinek van viszont kútja, melynek vize egészen a harmadik ezredév kezdetéig alkalmas volt ivásra – legalábbis ezt az állítást látszik alátámasztani a tény, hogy a község egyes lakosai szép életkort éltek meg, és nem jegyeztek fel olyan megbetegedéseket, melyek az ivásra alkalmatlan vízzel függhetnének össze.

Mégis: a község lakosainak egy csoportja 2005. július 27-én petíciót nyújtott be Kozsár Erzsébet polgármester asszonynak, melyben különféle törvényekre hivatkozva követelik, hogy a község vezetése tegyen eleget a lakosság vízellátásának biztosításából fakadó követelményeinek.

A petíció megfogalmazói a Törvénytár 442/2002-es, a nyilvános vízvezetékekről és csatornahálózatról szóló, a 276/2001-es, a hálózatok szabályozásáról szóló, illetve a 369/1990-es közigazgatási törvényekre hivatkoznak, melyek értelmében a község köteles biztosítani a lakosság ivóvízellátását. A beadvány megfogalmazója, az aláírók sorában első helyen szereplő Halász Róbert szerint a község vezetése vét a törvény betűje ellen.

„Négy éve élünk itt, a község Szigetnek nevezett részén – mondja Halász úr. – A község lakossága ugyanis így nevezi ezt az utcarészt, melyet egykor a Sajó és annak Malom-ága határolt. Nem gondoltuk, hogy ilyen gondjaink lesznek. Körülbelül ideköltözésünk idején kezdődött a községi vízvezeték-hálózat kiépítése, ám ez – a versenytárgyalás hosszadalmassága miatt – sokáig akadozott. Kezembe vettem az ügyet, és a polgármester asszonyhoz fordultam azzal, hogy az érvényben lévő törvények értelmében biztosítsanak számunkra ivóvizet. Követelésünk jogosságát a környezetvédelmi minisztérium is alátámasztotta, azzal a megjegyzéssel, hogy ez a községi hivatal hatáskörébe tartozik. Kértük, hogy lajtos kocsi szállítson ivóvizet a községbe, ám ekkor hirtelenjében kiderült, mégis van a faluban ivóvízforrás – legalábbis a polgármester asszony szerint. Ez az óvodakút volna, de elég csak ránézni, hogy az ember lássa: állapota nem felel meg az alapvető egészségügyi normáknak sem.”

Szó ami szó, a falu kútjának állapota hagy némi kívánnivalót maga után. Tövénél hatalmas, időközben gumidarabbal letakart lyuk éktelenkedik, melyen keresztül bármi becsoroghat a kútba. Vizét a helyi óvoda alkalmazottai is csak felmosásra használják, a lurkók inkább ásványvízen vannak. Ez – a helybeliek állítása szerint – azonban nem ok a pánikra.

Nem veszélyes, de...

A tudomány mai állása szerint ivásra alkalmatlan az olyan víz, melyben a nitrátok tartalma literenként meghaladja az ötven milligrammot (az egyéb káros összetevők határértékeinek közlésétől most eltekintek). Nos a szóban forgó óvodakút vizében ez az érték mintegy kilenc milligrammal magasabb a megengedettnél; ezért is nyilvánította a rozsnyói Körzeti Közegészségügyi Hivatal 2004. november 4-én kelt határozatában vizét emberi fogyasztásra alkalmatlannak.

„A lekenyei óvodakút sosem volt nyilvános ivóvízforrás – mondja Klein László körzeti tisztiorvos. – Az innen nyert víz viszont alkalmas arra, hogy egyéb célokra hasznosítsák. Talán segítene a helyzeten, ha a kút környékét rendben tartanák, ha a környezetét tisztítanák, ám ahhoz, hogy ivóvizet nyerjenek belőle, elsősorban alapos elemzés, illetve hivatalunk beleegyezése szükségeltetik. A polgármester tehát semmiképp sem jelentheti ki, hogy ez nyilvános ivóvízforrás.”

Kérdésemre, hogy kit terhel a felelősség azért, ha valaki mégis megbetegszik ettől a víztől, akár megnyugtatónak is felfogható választ kaptam. Annyira nem szennyezett, hogy az egészségre közvetlenül ártalmas volna, de a normákat és a törvény betűjét be kell tartani – tudtam meg. Valamint azt is, hogy válsághelyzetről jelen esetben szó sincs.

Mindezek ellenére a mintegy két tucatnyi lakos által aláírt petíció – vagy inkább kérvény – megjárta a köztársasági elnök hivatalát is. „Utazása” hiábavaló volt, mivel a hivatal a közvetlen érintetteknek, azaz Lekenye község vezetésének továbbította azt. A falu első embere nem igazán érti a hirtelen fellángolt indulatokat és a szerinte személye ellen irányuló hadjáratot, bár sejtései vannak arra vonatkozólag, honnan is fújhat a lángokat tápláló szél.

„A községben sosem volt ivóvízvezeték, mint ahogy számos gömöri településről is hiányzik – mondja Kozsár Erzsébet. – Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ennek így is kell maradnia. Úgy vélem, a község vezetésének igyekezetét minősíti, hogy ebben a megbízatási időszakban, 2003-ban végre megkezdődött a községi ivóvízhálózat megépítése. Megtaláltuk a megfelelő vízforrást, megépítettük a nyomóállomást és a főnyomócső egy részét is. Mindez többmilliós beruházás, amely alapos előkészítő munkát, pályázatok benyújtását feltételezi. A munkálatok az előre megállapított ütemterv szerint, pontosan haladnak, és jelenleg azért állnak, mert kimerítettük az idei évre szóló anyagi keretet; de ha a körülmények engedik, a helyhatósági választásokig körülbelül nyolcvan százalékra szeretnénk megépíteni a vízvezetéket.”

A körülményekről csupán anynyit, hogy a község lakosainak egy másik, tehát a petícióból kimaradt csoportja az elmúlt hetekben zajlott falugyűlésen megerősítette a polgármester aszszonyt tisztségében és törekvéseiben is. Egyben kikérik maguknak az általánosítást, pontosabban azt, hogy a kákán is csomót keresőkkel egy kalap alá vegyék őket. Mint mondják: megvárják, amíg a vízvezeték a házukhoz ér.

Valós vagy kreált probléma?

A lekenyei vízállás akár happy enddel is tetőzhetne, ha olykor meg nem bolygatnák a csitulni látszó felszínt.

Például azzal, hogy elrendelik a vízvezeték-építéssel kapcsolatosan felmerült és térített számlák felülvizsgálását. Ezt a feladatot a számvevőszék munkatársai végezték el, megállapítva, hogy e téren minden a legnagyobb rendben. Vagy azzal, hogy időről időre szóvá teszik, miért épp a polgármester asszony lakhelye felé épül a főnyomócső. Nem maradhattak el az ilyen esetben szokásos feljelentések sem; konkrétan a polgármester asszony ellen azzal, hogy meg akarja mérgezni a faluját. De él a községben egy olyan változat is, mely szerint a petíció mögött a vízvezeték építésére meghirdetett versenytárgyalás során hoppon maradt cégek (öten pályázták meg ezt a munkát) valamelyike áll, és a lakosság egy csoportját csupán önös érdekei érvényesítése céljából használják fel. Ebből viszont még nem lesz ivóvíz.

Miből lesz? – tehetnénk fel a sarkalatos kérdést, mint annak idején Mózes népe a szikla tövében.

„A hivatalok nem foganatosíthatnak szankciókat a községgel szemben, ha az anyagi okokból nem képes biztosítani a lakosság ivóvízellátását – tudtam meg Lydia Bekerová állami főtanácsostól, az Állami Vízfelügyelőség munkatársától. – Ez alól csak a szükségállapot képez kivételt, ám jelen esetben erről szó sincs. A megoldást a vízvezeték-hálózat kiépítése jelentené, melynek kivitelezésére a környezetvédelmi minisztérium a Környezetvédelmi Alapból, a Kohéziós Alapból, illetve szerkezeti alapokból is folyósíthat támogatást. Ezek megítélése során a minisztérium elsősorban Szlovákiának az Európai Unióval szemben vállalt kötelezettségeit tartja szem előtt. Megjegyzem: Lekenye község 2003-ban és 2004-ben is kapott támogatást a tárcától, és mint a vizsgálatokból kiderült, ezek felhasználása jogszerűen történt.”

Csupán az érdekesség kedvéért említem meg, hogy 2005-ben 977 kérvény érkezett be a Környezetvédelmi Alaphoz; ha tehát némely község nem jut azonnal a fejlesztéshez, építkezéshez szükséges összeghez, próbálkozni évről évre érdemes.

Emlékszem, néhány éve még az borzolta a kedélyeket Gömör e kies vidékein, hogy odaér-e egyik-másik faluba az annyira áhított földgázvezeték vagy sem. Odaért. A közelmúltban azonban a jó gömöriek többsége visszatért a fatüzelésű kazánokhoz, mert a földgázárak növekedésének követése az emberi ész – és a szűkös pénztárca – számára időközben lehetetlenné vált. A vezetékes ivóvízellátás is csak szolgáltatás, melynek kell hogy legyen felvevőpiaca, különben értelmetlenné válik. Nem ártana talán felmérni ezt a keresletet is, mielőtt a tisztelt felek végképp belegabalyodnak a személyeskedések eme szövevényébe.