Közelkép Szabó Kingáról

Mindig mert és ma is mer nagyot álmodni, kitartó szívóssággal dolgozni álmai valóra váltásán. Haltenberger Szabó Kingáról van szó, aki július óta teljes erőbedobással azon dolgozik, hogy Losoncon, Szabó Gyula házában megalakítsa a Szabó Gyula Emlékház és a Kortárs Alkotói Műhely intézményét. A törékeny nő a ráhagyott csodálatos életmű elkötelezett gondozójaként azonban mindig azt hangsúlyozza: „Nem múzeumot, hanem élettel teli, alkotásra ösztönző központot akarok.”

Az indulás évei

Kassán született, imádott szülővárosába ma is szívesen el-ellátogat. Nehéz időket élt meg, édesapját, Haltenberger Incét, korának kiváló néprajzkutatóját a háború vihara elragadta, soha nem találkozhattak. Édesanyjával és két testvérével megélték az akkori meghurcoltatások és megaláztatások minden poklát. Mindenükből kiforgatták őket, elvették lakásukat, kegyelemkenyéren éltek, hiszen akkoriban magyarnak lenni ugyanazt jelentette mint nincstelennek lenni. Szerencsére már nem kényszerült szlovák iskolákba, addigra enyhültek valamicskét a történelem viharai. A kassai alapiskola, a gimnázium, az ottani élmények máig élő forrásként buzognak benne. Az egyetem elvégzésének végén találkozott össze az életét megváltoztató nagy szerelemmel. Szabó Gyulát először hallomásból ismerte, aztán a tűz rögtön első találkozásukkor felizzott kettejük között. 1969-ben házasságot kötöttek. Az akkor már országos és nemzetközi szinten ismert művész alkotókedve újabb lendületet kapott, az eredmény pedig máig látható a házban, ahol Szabó Kinga él. Sajnos nem adatott meg, csak alig három évnyi idő, amit együtt élhettek, a sors másképp rendezte meg ezt a történetet. Szabó Gyula 1972 júliusában súlyos betegség után elhunyt. A falakon szinte minden kép máig azon a helyen függ, ahová a mester képzelte őket. A hagyaték felbecsülhetetlenül gazdag. Pontos számát sem lehet tudni, hiszen több alkotás holléte máig ismeretlen. A ház pedig újabb dimenziók megnyílását várja. Szabó Kinga fáradhatatlanul dolgozik az emlékház és alkotóműhely kialakításán.

Személyes vallomás

„A hagyaték adva van. Minden szempontból felbecsülhetetlen érték. Tulajdonképpen egy hangulatképpel kezdeném. Gyula halála után, a verseit olvasva tudatosítottam, hogy valamit tenni kell. Kubičkáné Kucsera Klárával tanácskoztam meg, mit is kellene tenni. Arra az elhatározásra jutottam, hogy megpróbálom kierőszakolni az akkori rendszerben, hogy létrejöjjön a Szabó Gyula Galéria. Gyula 1972. május 25-én halt meg, én már ebben az évben, júliusban a jegyzőnél bejelentettem az ajándékozási szándékomat. A hagyaték összeírásakor kiválasztottuk azt a 138 képet, amelyek a galéria törzsanyagát képezték. Ezzel a kollekcióval akartam megalapozni a galériát. Ezután még nyolc év kellett, hogy a fáradozást siker koronázza. Új intézmény jött létre, hiszen korábban galéria nem volt Losoncon. 1980 szeptemberében nyílt meg az első kiállítás a Kubínyi téri épületben. Az évek során kis lépésekkel ugyan, de állandóan fejlődött a galéria. Már a számadatok is magukért beszélnek, hiszen azóta több mint hatezer darabból áll a galéria gyűjteménye. Külön figyelve természetesen a nógrádi művészek alkotásaira. A galéria nemzetközi hírnévre tett szert. Köszönhetően a kerámia szimpóziumnak, az akvarell triennálénak, a desing fejlődését bemutató kiállításoknak. Voltak olyan évek, hogy a galéria látogatottsága meghaladta a 15 ezer főt. Az akkor működő rendszerben nem lehetett Szabó Gyuláról elnevezni az intézményt, bár én a városnak ajándékoztam eredetileg a képeket, járási képtárként kezdett el működni, ebből lett később a Nógrádi Galéria. A mostani múzeum és galéria épülete eredetileg csak a galériát szolgálta volna, azonban felsőbb parancsra a múzeum Fülekről beköltözött, és az épület gondnokságát ők kapták meg. Ha ez másképpen lett volna anno, talán ma is galéria lenne a galéria. A megalakulásig én is a múzeum alkalmazottja voltam, igazgatóm Krúdy Gábor volt, aki egy személyben volt műemlékvédelmi szakember és múzeumigazgató. A múzeum költségvetésén keresztül folyt a galéria felújítása is. Az épületet rendbe is hozták, de a gondnokság intézménye továbbra is fennmaradt. A múzeumot összevonták a galériával, de a korábbi gondnokság miatt nem jutott soha hely az állandó Szabó Gyula tárlatnak. Bármennyire is szerettem volna. A galéria gyűjteménye több mint hatezer darabosra gyarapodott, ennek értéke meghaladja a hatmillió koronát. Európában egyedülálló kerámiagyűjteményünk van, ami neves művészek egyedi alkotásaiból áll össze. Köztéri kerámiaszobroktól a kisplasztikáig minden megtalálható a raktárakban. A másik kiemelkedő gyűjtemény az akvarell trienállé anyagából gyűlt össze. A galéria működése, bárhogyan is nézzük, sikertörténet, hiszen adományból indult, hosszú éveket vett igénybe a kialakítása, de igen eredményes és szép munkát tudhatunk magunk mögött. A galéra jogalanyiságának megszüntetését szakmailag megalapozatlan döntésnek tartom mindmáig. Hozzá kell tennem, azért sikerült, ha nem is teljes egészében, de legalább keresztmetszetében bemutatnunk Szabó Gyula életművét. A Szabó Gyula emlékház gondolata pedig szintén nagyon régi keletű. Magának a háznak csodálatos hangulata van. Minden az eredeti helyén, szinte minden kép oda van felakasztva, ahogyan azt alkotója elképzelte. Nem tudom elképzelni, hogy egyszer majd itt valaki csak úgy lakjon, netán átépítse a házat, leszedje a képeket a falakról. A hagyatékról tehát gondoskodni kell, ennek pedig egyetlen módja, hogy ebben a házban működjön a Szabó Gyula Emlékház és Kortárs Alkotói Műhely mint közintézmény. Ennek a gondolata rég megfogalmazódott bennem, és minden erőmmel ezen dolgozom.

Voltak már próbálkozások a rendszerváltás után közvetlenül, hogy alapítványként, Pro Arte Losoncienzis néven működjön egy civil szerveződés, de a mečiari törvények ezt lehetetlenné tették, ahogy engem is egy időre. Később megalakult a Szabó Gyula Barátainak Klubja mint polgári társulás, és azóta folyamatosan dolgozik, évente több tervezetet is megpályázva. Idén sajnos egyáltalán nem kaptunk támogatást, amit nem értek, de azt sem, hogy a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának is csupán két tervezetére jutott támogatás. Valami baj van a rendszerrel, mert máig sincs még belőle tényleges pénz. Pedig mind a társaság, mind a klub ugyancsak dolgozott múltban. A képzőművészeti műveltséget felmérő kutatást végeztünk, kiállítások társszervezői, szervezői voltunk, napvilágot látott egy könyv Szabó Gyuláról, végre elkészült egy figyelemre méltó film is a művész életéről. Azt érzem azonban, annak ellenére, hogy bármennyit is produkáltunk az elmúlt évek alatt, nem figyel ránk eléggé a kulturális tárca. Civil szerveződés azonban nem képes egy nagy volumenű emlékházat és alkotóműhelyt működtetni, ehhez intézmény kell. Sok pénz kell, szakemberek kellenek, a megfelelő körülmények kialakítása sokba kerül. Most ez a feladatom, hogy ezt előteremtsem. Addig nem nyugszom, amíg terveimet meg nem valósítom.”