Közelkép a délvidéki magyarságról

Építőhely Szabadka központjában – megújul a színházGergely József/Magyar Szó-felvételeNagykikindáról érkeztek, a háború elől menekülve (a férj megkapta a behívót), két közepes nagyságú koffer őrzi sebtében összerámolt dolgaikat, mindenüket, amivel majd új életet kell kezdeni.

Történt ez persze tömegesen a múlt század hatvanas éveiben is, midőn a jugoszláv gazdasági reform révén hirtelenjében egymillió személy vált munkanélkülivé. És csomagoltak eleink e tájékon még előbb, a nagy világválság idején, így esett meg, hogy egy kis közép-bácskai település lakosai mindahányan (szekerekkel, lovon, gyalogosan) elindultak a tenger irányába, hogy aztán áthajózzanak a reményteljes Brazíliába. Alig tettek meg azonban bő húsz kilométert, hatalmas eső zúdult rájuk, szinte bekerítve őket egy lapályos részbe. Rövid tanácskozásukon felsőbb jelként értelmezték a marasztaló felhőszakadást, nem mentek tovább, azon a helyen új falut alapítottak, amely azonban nevében őrzi egykori szándékukat. Ma is így hívják: Brazília.

Hiányzik a kollektív emlékezet

Lévén szó kifejezetten mezőgazdasági vidékről, az elköltözésnek egyébként mindig szigorú kiváltó okai voltak: parasztember soha nem válik meg szívesen saját földjétől. Mégis: vannak, akik könnyebben fognak vándorbotot, mások nehezebben. Genetikusoknak kellene egy napon megfejteniük, mi a jellemzője egy olyan népességnek, amely nem rendelkezik kollektív emlékezettel, régebbi korok tárgyi emlékeivel. Ez a földrajzi rész ugyanis az oszmán hadjáratig a magyar királyság egyik leggazdagabb és legsűrűbben lakott, szinte kizárólag magyarok által benépesített vidéke volt – amely aztán százötven esztendőre teljesen elnéptelenedett! Csak beszivárgó délszláv telepeseket találunk imitt-amott, jóval később németeket, s midőn már lehetőség nyílt volna rá, a bécsi udvar akkor sem rokonszenvezett különösebben a magyarok szervezett idejövetelével. Végül (jobbára a XVIII. század közepétől) mindenekelőtt a dunántúli megyékből (Somogy, Tolna) érkeztek magyarok, valamint Nyitra környékéről palócok (nyelvezetü?ket, dallamvilágukat különösen Kupuszina őrizte meg). Így számos vajdasági magyar település nyelvjárása palócos-jászos jelle?gű. A palettát tarkítja-gazdagítja a három al-dunai székely falu: Sándoregyháza, Székelykeve és Hertelendyfalva.

Az összkép jobb megértéséhez nem árt végül tudni, hogy a mai Vajdaságot három tájegység alkotja, a Duna és a Tisza között terül el Bácska, a Tiszától keletre Bánát, a Dunától délre pedig Szerémség. Az utóbbi kettőben magyarok többnyire szórványban élnek. Annak idején szoros volt a kapcsolat a baranyai (horvátországi), valamint a Szlovéniában élő magyarsággal, Jugoszlávia szétesésével azonban ezek a szálak majdnem teljesen elszakadtak.

Minden rezsim kiszipolyozta

Az itt maradottakról illene most már helyzetképet rajzolni, arról a mintegy 290 000 emberről, akiknek ősei előtt 1918-ban világos volt, hogy Vajdaság – a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz való csatolás előtt – Horvátországot megelőzve gazdaságilag Szlovéniával áll egy szinten. Azóta sokat változott a világ: e tartományt minden eddigi rezsim kiszipolyozta, bizonyos mérések szerint így ma a nem olyan rég független Szlovénia nyolcszor gazdagabb Vajdaságnál.

A tartomány összlakosságának 14,3 százalékát kitevő magyarság helyzete az utóbbi tíz–tizenöt évben fokozatosan romlott, mindenekelőtt a balkáni háborúk következtében, később pedig azért, mert kimaradt a privatizálási folyamatból. Ma (is) aránytalanul kevés magyar tölt be vezető tisztséget a gazdaságban, a magasabb szintű közigazgatási és igazságügyi szervekben, az itteni egyetemeken pedig az arányszám alig haladja meg a hat százalékot.

Viszont igen „jól” állunk a munkanélküliek táborában. Szerbiában amúgy az átlagkereset az utóbbi években tapasztalható folyamatos növekedés révén ez idő tájt (átszámítva) 400 euró körül mozog, ami azonban még mindig jócskán elmaradt az 1980-as évek fizetéseitől. A korábban virágzó nagyvállalatok és szövetkezetek zöme tönkrement, a bizonytalan politikai helyzet pedig nem igazán vonzotta a külföldi befektetőket. Mindazonáltal a tartományi kormány joggal büszke arra, hogy tavaly Vajdaságban 18 000 új munkahely létesült, avagy a munkanélküliség 20 százalékkal csökkent.

Családi tempóvesztés

Persze, nem könnyű a számok mögé látni, ezért szolgáljunk inkább egy adattal: szociológiai felmérések szerint a Kárpát-medencében élő magyar fiatalok közül jelenleg a délvidékiek hagyják el legkésőbb a szülői otthont, és alapítanak új családot. Ez teljességgel ellentmond az évtizedekkel korábbi, itt honos szokásrendnek, miként nyilvánvaló az is, hogy a függetlenedési szándék tempóvesztése kizárólag gazdasági okokkal magyarázható.

Más oldalról tekintve: a vajdasági magyar általában reménykedő típus (tegyük azonnal hozzá: így a csalódások lajstroma is igen bőséges). Jó ideig hitt a magyar önszerveződés komoly teljesítményében, a legalább részleges autonóm jogok megvalósulásában, ám csak a politikai pártjaink száma gyarapodott, s az azok közötti konszenzus hiányában igen sokan elfordultak a politikától. A három vajdasági magyar párt (Vajdasági Magyar Szövetség, Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, Magyar Demokrata Párt) mostani összefogása megfordíthatja ezt a kedvezőtlen folyamatot. Pásztor István a VMSZ elnökeként is bátorítaná a „nyájat”, mondván: igaz, kevesen vagyunk, de politikai érettségben, rátermettségben, elképzelésben, ötletben, szándékban, elkötelezettségben bárkivel, bárhol és bármikor fel tudjuk venni a versenyt.

Nem szabad persze szem elől téveszteni, hogy egészében véve a körülmények sem voltak megfelelőek, hiszen Belgrád soha nem folytatott valóban aktív kisebbségpolitikát; a felmerülő, már mások szemét is szúró problémákra rendre inkább kényszerből, ímmel-ámmal próbált megoldást találni. Mindezek ellenére öt évvel ezelőtt (a Kárpát-medencében elsőként) megalakulhatott a Magyar Nemzeti Tanács (MNT), szinte példa nélküli kísérletként, hiszen – amint Józsa László elnök megjegyzi – a volt Jugoszlávia kisebbségvédelmi rendszere nem alulról szerveződő érdekvédelem volt, hanem felülről adagolt lehetőség, ami a felszínen nagyon jól festett. Szerinte egyébként most két dologban szükséges a leginkább a továbblépés: a részletes hatáskori törvény kidolgozása, valamint a professzionalizmus vonatkozásában.

A vajdasági magyarok továbbra is reménykednek. Mostanság mindenekelőtt abban, hogy a Koszovó esedékes leválásával kapcsolatos belső megrázkódtatás rövidesen lezárul, Szerbia, valóban az Európai Unió felé fordulva, megnyílik – ez rendkívüli esélyt jelentene a határ menti régiókban. Munkahelyteremtés, kereskedelem, életszínvonal-javulás, utazási lehetőségek, tudásszerzés a nagyvilágban... Egyszóval: emberibb módon élni, s nem elzárva Európa civilizált részeitől és népeitől.

Rúzsa Magdi, Lajkó Félix, Utasi Árpád

A daloló csalogány, a hegedű-virtuóz és a kis mesemondó. Merthogy nekünk is van azért mit, avagy kiket felmutatni.

S olyanokat is, akik nem állnak ugyan nap mint nap rivaldafényben, ám munkásságukat mindenki elismeri. Rangos magyarországi kitüntetésben részesült mondjuk nemrégiben Horváth Emma szabadkai magyartanárnő, aki megannyi nemzedékkel ismertette meg a versmondás szépségét. Vagy a zentai származású, Újvidéken tanító, szerte Vajdaságban ismeretterjesztő előadásokat tartó Muhi Béla fizikus, aki például azokban a háborús időkben készített tankönyvpótló füzeteket s látta el velük iskoláinkat, amikor magyar nyelvű, úgymond hagyományos tankönyvek megírására vagy behozatalára szemernyi esély sem mutatkozott.

S csak jelzésszerűen villantjuk fel, hogy a másfél évtizednyi ellehetetlenült körülmények ellenére a vajdasági magyar könyvkiadás nem szünetelt, a létszámleépítések ellenére az itteni magyar televíziózás is e napokban megünnepelhette fennállásának negyvenéves jubileumát, a Jó Pajtás című gyermekhetilap pedig egyenesen a hatvanadikat. Létrejött két tehetséggondozó gimnázium, az ezer lelket sem számláló Tóthfaluban a legtehetségesebb alapiskolások számára épül tanintézmény, zentai székhellyel pedig, Hajnal Jenő irányításával, az indulás kezdeti szakaszán már túljutott a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, amely a somorjai Fórum Intézethez hasonló feladatokat lát el.

Egy helyben topogunk…

Az idő folyama nem lineáris. Ha úgy haladna, ma csodavonatok száguldanának a vajdasági tájban. A helyzet azonban egészen más. Nos, terjedelmes újságcikk számol be arról a minapi ünnepségről, amelyen arról emlékeztek meg, miszerint éppen 150 esztendeje, hogy (Szeged felől) Nagykikindára, Zsombolyára és Temesvárra befutott az első vonat.

A megállapítás szerint a vasútnak óriási jelentősége volt az akkori Bánság fejlődésében. Ma viszont komoly kalandra vállalkozik, aki vonatra ül, hovatovább végképp bizonytalan, a szerelvény befut-e a célállomásra. Verebes Ernő írónk egyik novellája rajzol meg egy szituációt, pontosabban egy személyiségtípust, mely szerint valaki megáll az útkereszteződés közepén, de onnan nem indul tovább semerre, mondván, akkor elvesztené azt a pontot, ahonnan a legjobb a rálátás mindenre.

Ehhez kapcsolódóan jelentjük: rálátásunk a dolgokra kitűnő. Csakhogy egy helyben topogunk, még mindig...