Kitárta kapuit az új kassai téli stadion, a Steel Aréna

A befelé igyekvők arcán büszkeség és meghatottság, tolongás nélkül, kulturáltan érkezett a publikum, a segéderők pedig mindenkit kedvesen eligazítottak, hogy véletlenül se üljön más székére. Az ünnepi szónokoknak nem is kellett volna annyiszor elismételniük, hogy „nagy nap ez a mai”.

A Steel Arenán látszik a rekordösszegű befektetés, a látvány legfelülről valóban lélegzetelállító, akár tériszonya is lehet az embernek. A „terem buráját” félkörívben fektették a katlanra, egy kecsesen végigfutó keskeny sávban pedig némi természetes fény is beáramlik. Rideg racionalitás mellett esztétikai érzék is működött a tervezőkben, ez olyan apróságokban is tetten érhető, mint a földszinti ablaksorral való enyhén kubista játszadozás, vagy a viccesen tekeredő, ám gyors kijutást lehetővé tevő személyzeti lépcsők. Arról már nem ők tehetnek, hogy az építészeti kunsztok kevéssé tudnak érvényesülni, mivel az objektum egy éles kanyarban szorong, ahol sem elegendő parkolóhely, sem ideális rálátás nem kínálkozik. Pedig a tervezőknek még az épület szerves részét képező ormótlan szállodát is sikerült beolvasztaniuk a komplexumba.

Még egy kritikus megjegyzés: az akusztikára ajánlatos lett volna jobban odafigyelni ezen az estén, annál is inkább, mivel a Steel Arénát koncertek megrendezésére is használni szeretnék. A megnyitóra nem állítottak be négykamionnyi hangtechnikát, ám ha ezt lespórolták a szervezők, felesleges volt három hazai sztárzenekart kínos helyzetbe hozniuk. Sem látni, sem pedig hallani nem lehetett őket a katlan átellenes oldaláról, olyan volt, mintha egy hatalmas konzervdobozban muzsikáltak volna. Ehelyett a valóban különleges lézershow tarthatott volna valamivel tovább, vagy történhetett volna minden a jégen. Jozef Sabovčík ugrásait még mindig élvezet nézni, a Csehországból importált szinkronkorcsolyázó lánycsapat pedig egy hazánkban szinte teljesen ismeretlen sportágat mutatott be. Voltak mazsorettek, légtornászok, álbrazil szambadobosok, műkorcsolya-reménységek, és a már említett zenekarok, akik közül a No Name aratta a legnagyobb sikert, talán azért, mert Igor Timko három kilométeres távolságból is bárkit le tud bilincselni. A sajtótájékoztatón oly büszkén emlegetett „kocka” viszont (e szakkifejezés hokis nyelven a pálya fölött elhelyezkedő eredményjelző és lassításokat is lehetővé tévő berendezést jelenti), amelyet a kormány 107 milliós extra támogatásának egy részéből vásároltak, alig-alig működött, komoly képhibával kezdett. Bár, ha jobban belegondolunk, a HC Košice– Sparta Praha hokilegendák gálamérkőzésén nem is igazán volt mit mutogatni. Körülbelül ilyen szinten játszhatnak az ificsapatok egy borús szerda délutáni edzésen. Persze tudjuk, hogy az egykori híres rangadó hősei ötvenhez közelednek, díjazzuk a tényt, hogy az Egyesült Államok szlovákiai nagykövete – aki egykor csatár volt az egyetemi csapatban – a nagy eseményen kassai mezben lépett jégre, sőt a U.S. STEEL konszern pittsburghi elnöke (szintén extámadó) is erősítette a kassai csapatot, de összeütközniük, a korong helyett egymás lábát eltalálniuk mégsem kellett volna. Ezt akkora nevek is megtették, mint Igor Liba, Vincent Lukáč, Ján Vodila, Pavel Richter vagy David Volek. A korongot bedobó Mikuláš Dzurinda kormányfőt pedig kíméletlen füttykoncerttel fogadta a tömeg, hiába kiáltotta lelkesen, hogy „Kassa a mai estén megelőzte Pozsonyt!” Nos, ebben a pillanatban valóban örülni lehetett annak, hogy nincs nyolcezres telt ház. A színpad mögötti két szektort üresen hagyták, mint utóbb megtudtuk, pusztán biztonsági okokból. A március 3-i Kassa–Zólyom meccsre viszont már két héttel előtte minden jegy elkelt, amire nem volt példa a kassai hoki eddigi történetében. Kíváncsian várjuk, hogy birkózik meg a tömeggel az infrastruktúra. A beléptetés ugyanis már a megnyitón átlagosan harminc percet vett igénybe, eddig tartott, amíg mindenkit szabályosan végigtapogattak a higgadt biztonságiak. Jó hír viszont, hogy a meccset az előtérben, sőt a büfékben is nézni lehet, szinte kétméterenként plazmaképernyők lógnak az asztalok fölött, ami jelentősen növeli a komfortérzetet.

Száz szónak is egy a vége: Kassa egy európai színvonalú, impozáns épülettel gyarapodott, a helyi jégkorongcsapat pedig végre meltó körülmények között edzhet és játszhat, ami – reméljük – ismét szárnyakat ad a most még itt-ott bénázó fiúknak.