Kint is, bent is csúcsidő volt Koppenhágában

Elöl a jelképes, húsz méterrel tovább a valódi akadály a Bella Center felé vezető úton A koppenhágai EU-csúcsértekezleten az újságírók mindent megkaphattak: roskadozó svéd-, pontosabban dánasztalokon nagy hegynyi ételt, számítógépet és telefont. Csak egyvalami hiányzott: az információ.

Huszonhat fok, sajtóközpontban

Bella Center. „Yorgo!” – nyújtja felém barátságosan a kezét a velem szemben ülő ciprusi kolléga. „Francois!” – mutatkozik be szintén mosolyogva a mellettem számítógépet püfölő svájci riporter. Udvariassági kérdések következnek, honnan jöttem, miről írok, meddig maradok. Kicsit furcsának tűnik ez a hirtelen nyíltság, már-már tolakodásnak veszem. Cammogó észjárásommal csak pár óra múlva jövök rá, hogy ez a barátkozás egyáltalán nem önzetlen: máshogy nem lehet információhoz jutni. Hiába az óriás kivetítő, ha csupán a régen érvényét vesztett hivatalos programot írják rá, hiába az állandó belső tévéközvetítés – angolul, franciául, németül –, ha a csinos bemondónők csupán azt szajkózzák, hogy folynak a tárgyalások. A sajtóközpont munkatársai is legfeljebb csak annyit tudtak mondani, hogy várjunk türelemmel. Mégis, meddig? A legtöbb esetben vállrándítás a válasz. Azt ajánlják, igyunk meg egy csésze kávét, vagy kóstoljuk meg a dán konyha valamelyik specialitását odabent az étteremben. Háromszor hallgatom ezt végig, megiszok három kávét, háromszor pakolom meg a tányérom. Várok. Egyre dühösebb vagyok. Ötven méterre ülök a tárgyalótermekről, mégis én vagyok tőlük a legtávolabb. Yorgo megnézi a hírügynökségek legfrissebb anyagait. Végre talált valamit. Egy háromsoros információfoszlányt, azt is embargóval: nem ér semmit, nem lehet kiadni. Feláll, hevesen gesztikulál, magyaráz. Francois is figyel, egyik füléről leveszi a fejhallgatót, jegyzetelni kezd. Yorgo előtt sípol egyet a számítógép, új hír érkezett. A görög csak úgy, mellékesen, a képernyőre pillant. Keze megáll a levegőben, mintha villám csapott volna belé. Sóhajt: „A fenébe, éppen most törölték. Felejtsétek el, amit az előbb mondtam.” Francois megcsóválja a fejét, öszszegyűri a papírlapot, baseballjátékost megszégyenítő mozdulattal a kosárba dobja. Engem az idegbaj kerülget.

Mínusz négy fok, főtéren

R#dhuspladsen. A dán főváros főterén karácsonyfa áll, körülötte vidáman beszélgetnek az emberek. Ez még jobban feldühít. Azért, mert ők legalább tudnak valamiről beszélni, én meg egy nyavalyás tudósítást sem tudok adni. Nem mehetek haza üres kézzel, írok valami kis színes riportot, mondjuk a halpiacról. Megnézem a térképen, hogyan jutok ki a kikötőbe. Amíg megérkezik a nyolcas busz, vásárolok egy hotdogot. A makulátlan fehér kötényt viselő árus sütni kezdi a virslit. Érdeklődik, honnan jöttem, és hogy tetszik-e Koppenhága. Mindezt tökéletes, csiszolt oxfordi kiejtéssel. Amikor odáig érünk a társalgásban, hogy szép lányok Dániában és Szlovákiában is vannak, az árus hirtelen összerezzen, a mögöttem állóra néz, hadar valamit. Az egészből csak annyit értek, hogy passport. Mindenre felkészülve, lassan, óvatosan hátrafordulok: három fekete egyenruhás, szőke rendőr néz le rám körülbelül két méter magasságból. Fogalmam sincs, mit mondanak, ám viszonylag megnyugtatóan hat, hogy mindhárman mosolyognak. Megpróbálok végigzongorázni néhány lehetőségen, vajon mit követhettem el: talán nem szabad fekete nagykabátban hotdogot enni? Vagy talán tilos külföldi állampolgárnak délelőtt tizenegy és fél tizenkettő között végigmenni a főtéren? Nem tudom. Hirtelen annyira melegem lesz, hogy öntudatlanul kigombolom a nagykabátom, hogy levegőhöz jussak. A nyakamban ott lóg a sárga címkés újságíró-igazolvány. „Jahha!” – mondja a három rendőr uniszónóban. Jahha, csak egy újságíró. Ismét az idegbaj kerülget.

Mínusz hat fok, kikötőben

Refshale#en. A kikötőbe csak én utazom. A végállomáson a buszsofőr kikapcsolja a motort, kinyitja az ajtókat, leül a lépcsőre, nekilát a tízóraijának. Mivel százméteres körzetben rajta kívül más embert nem látok, tőle kérdeztem meg, hogy merre van a halpiac. Visszakérdez, hogy miről beszélek. Elmagyarázom neki, hogy ez egy kikötő, itt nyilván vannak halászok, meg árusok, akik ekkorára tátott – meg is mutatom – szájú halakat adnak. Gyanúsan végigmér. Hülye kérdés következik: maga koppenhágai, nem hallott még a halpiacról? Azt mondja, nem. Következő hülye kérdés: hol láthatok akkor valami halfélét? A sofőr megvakarja a füle tövét, elkezdi magyarázni, hogy csak szálljak fel a buszra, ő majd szól, hogy hol kell leszállnom, bízzam csak rá, olyan szupermarketet mutat majd nekem, ahol akár tízméteres halakat is vehetek. Megköszönöm. Elindulunk visszafelé. A busz megáll valami diákszálló mellett, egy csapat fiatal nyomul a buszra. Leül mellém egy lány, fülében, orrában, szemöldökében csillognak az ezüstkarikák. Feltűnően izgatott. A következő megállóban jövök rá, hogy miért. Nagy szirénázással egy rendőrautó állja el a busz útját, a sofőr magyaráz, ám a rendőrnő hajthatatlan. Kinyílnak az ajtók. Valószínűleg le kell szállni. De miért éppen itt? A fenébe, tíz kilométert is gyalogolhatok. Idegbaj...

Plusz 98 fok, rendőri hűtéssel

Artelliervej. Mégis érdemes volt fényképezőgépet hoznom: végre nem csak kivilágított karácsonyfát és Legóból épített Mikulást tudok lencsevégre kapni, hanem egy antiglobalista tüntetést is. Az átszúrt szemöldökű lány, aki az előbb még mellettem ült a buszon, szintén hozzájuk csapódik. Nem régen kezdődhetett csak a tüntetés, a rendőrök most zárták csak le az utat, kordont állítanak fel. Páncélautók, újságírók, tüntetők, újságírók, motorbiciklis rendőrök, páncélautók – sorban elvonulnak az SAS Radisson szálló előtt. Az antiglobalisták között halad egy kékre mázolt egy kisteherautó, rajta hangszórók. Üvölt a zene. Antiglobalistákhoz nem illő módon eléggé sokféle: hallunk amerikai rapzenét, heavy metált, orgonajáték-fantáziát tamtam-dobbal megtáltosítva. Az elöl haladó rendőrautók meg-megállnak, a feketébe bújtatott szőke óriások körülnéznek. A menet ilyenkor megtorpan, a zene elhallgat, egy vörös inges, fehérre festett arcú alak ilyenkor megmarkolja a mikrofont. Megpróbálom leírni, mit üvölt: „Wea staya uniteda! Wea area nota afraida! Wea havea noa gunsa!” Jól megnyomja az utolsó szótagokat, mintha azt ordítaná: „Együttö maradunkkö! Nemmö félünkkö! Ninccsö fegyverünkkö!” Az SAS Radisson előtt vezető út két oldalán felsorakoznak a rendőrök. Ők tudják, miért. Én is tudom. A tüntetők valószínűleg nem: a húszemeletes épületben szállásolták el a külföldi delegációk egy részét. Tehát éppen azokat, akik ellen tüntetnek. Megpróbálok egy olyan fényképet készíteni, amelyiken az előtérben állnának a rendőrök, hatalmas „POLITI” felirattal a hátukon, a háttérben meg az antiglobalisták vonulnának, hatalmas „Le a neoliberalizmussal!” feliratú transzparenseikkel. Határozott léptekkel elindulok a rendőrök sorfala felé. Nem jutok messzire, két egyenruhás is odaszalad, az egyik erősen megmarkolja a kezem. Megmutatom az igazolványomat, magyarázkodok. Rá sem néznek, egyre csak mutogatnak, hogy menjek vissza az utcára. Még egy kitörési kísérletet teszek. Rögtön meg is bánom, mert úgy vágnak hátba, hogy visszaperdülök az utcára. Visszanézek, de még tiltakozni sincs erőm, amikor látom, hogy a buzgó rendőr kedvesen mosolyog. Úgy látszik, ezt a grimaszt külön begyakoroltatják velük.

A Bella Centerig vezető tíz kilométeres úton már óvakodok a rendőröktől. Egyre több újságíró csapódik a menethez. Nagyon sokan fényképeznek, néhány televíziós közvetítőkocsi is megjelenik, tetejükön alaposan bebugyolált operatőrök filmeznek. Elhaladunk egy gyártelep, egy házsor és egy benzinkút mellett. Az egyik kocsmát megszállják az újságírók, a vécé előtt hosszú sor alakul ki. A hangulat egyre langyosodik, unott arcú újságírók ballagnak a szintén unott arcú tüntetők mellet. Fél óra múlva egy kereszteződéshez érünk, már látni lehet a kongresszusi központot. Az oda vezető 2. számú autópályát már korábban lezárták, mert a kordon mögött a ködbe vész a kocsisor. Az egyik autó mellett szakállas férfi zsebre vágott kézzel, halkan káromkodik. Felesleges volt tőle bármit is kérdeznem, mert szinte dől belőle a szó: azt fájlalja, hogy a tüntetők miatt lezárták mindhárom sávot, és most nem mozdulhat sem előre, sem hátra. Az antiglobalistákat ez nem zavarja, feltartott fejjel vonulnak el a kordon mögött.

A Bella Centerhez vezető út végén fehér foltok mozognak. Most állítanak sorfalat páncélautókból. Előttük húsz méterrel piros szalagot feszítenek ki keresztbe az úton. Amint a tüntetők ezt átlépik, azon nyomban beavatkoznak a rendőrök. Az újságírók felsorakoznak az út két oldalán. A hideg megtette a hatását, mindenki összeszorított térddel tekereg a száraz fűben. Sehol egy fa, amely legalább valamit eltakarna. „Képzeljék, még le sem húztam a nadrágomat, hogy elvégezhessem a dolgom, a bokor alól már rám is szólt egy rendőr” – meséli nevetve egy füles sapkát viselő angol újságírónő. Senki sem figyel rá, mindenki azt lesi, mikor érnek a piros szalaghoz a tüntetők. Eltelik öt perc. A kanyarban feltűnik egy nagy piros zászló, meg egy papírsárkány. A rendőrök komótosan felveszik a rohamsisakot. A menet megtorpan. Szóváltás, hangszórók segítségével: a rendőrök kezdik, dánul. A tüntetők válaszolnak, angolul. Aztán ismét a rendőrök, dánul. Az újságírók egymásra néznek. Csend. Aztán az összes tüntető felemeli a kezét, egy testként átszakítják a piros szalagot, elindulnak a páncélautók felé. Az operatőrök lenyomják a felvétel gombot, a fényképezőgépek vadul kattognak, mellettem egy német riporter diktálja a mobiltelefonba a fejleményeket. A páncélautók és a tüntetők között a távolság egyre csökken: tíz méter, hét méter, öt méter, három méter. A rendőrök még mindig nem mozdulnak. „Átléptükkö appirossö szalagottö, megmutattukkö, hoggyö nemmö félünkkö!” – üvölt fel a tüntetők teherautóján a hangszóró. Mindenki megdermed. A páncélautóktól két méterre háromszáz feltartott kezű ember néz farkasszemet a rendőrökkel.

Plusz száz fok, csatlakozási tárgyalással

A rohamrendőrök pajzsa szerencsére zsákban maradtA szerző felvételei Bella Center. „Na, volt bunyó?” – kérdezi mohón Yorgo. Legyintek, a páncélautók előtt két méterrel visszafordultak, az összes újságíró hoppon maradt. Francois is csalódottan ül vissza a saját számítógépéhez, de azért még félvállról odaveti: „Itt bent sem történt semmi.” Pontosabban: akár történt, akár nem, semmit sem tudni. Egy üvegfal választ el minket az Európai Unió fejeseitől, mi vagyunk hozzájuk a legközelebb, Londonban, Párizsban, New Yorkban mégis többet tudnak a hírügynökségek, mint mi, „mezei” újságírók Koppenhágában. Öt órakor kezdődött volna a közös, összefoglaló sajtótájékoztató, közös fényképezkedéssel. Hatkor kezdődött volna a csatlakozó országok sajtótájékoztatója, hangzatos kijelentésekkel. Utána ünnepélyes fogadás a Christianborg palotában. Mindez elmaradt. Elmúlt egy óra, két óra, három óra. Nyolckor Yorgo azt javasolta, együnk, mást itt úgysem lehet csinálni. Szorgalmasan rakosgatom a tányéromra a különböző ételeket, fogalmam sincs, mit. Ami zöld, az nyilván spenót, ami szálkás, az nyilván hal, ami lila, az talán hagyma. Megcsörren a mobiltelefonom, a szlovák kormányhivatal sajtóosztályának egyik munkatársa hív, azt mondja, legyek a sajtótájékoztatóra kijelölt terem mellett. Hogy mikor jön ki végre valamelyik politikus, azt ő sem tudja megmondani. Nem baj, várok. Egy pillantás a kivetítőre: negyed tizenegykor kezdődik az utolsó tárgyalás. Megkeresem a magyarországi újságírókat, kérdezgetni próbálom őket. Főleg a tokaji bor érdekel, annál is inkább, mert legutolsó értesüléseim szerint Szlovákia ezentúl is exportálhat Tokaji címkével bort. A magyar újságírók lehurrognak: dehogyis gyárthat, egy grammot sem! A kétségbeesés szélén állok, egy lap kiküldött tudósítója vagyok, mégis, miről tudósítsak? Miért nem adnak ki végre hivatalos tájékoztatást?

„Egyrészt azért nem, mert néhány perccel ezelőtt még semmi sem volt lezárva, másrészt Anders Fogh Rasmussen dán kormányfő megkért minket, a tárgyalások végéig ne adjunk tájékoztatást” – fejtegette Mikuláš Dzurinda. Majd kijelenti, hogy kimerítő nap volt a mai, de megérte: megyünk az Európai Unióba. „Mindenki fogadja jókívánságaimat: ezentúl minden szlovákiai állampolgár egyben európai állampolgár is!” – mondja lelkesen. Körülnézek. Negyven csapzott, fáradt európai polgár ül a teremben. Mindenki mosolyog. Hát igen, ezért megérte.