Kilenc hónap munkaszolgálat a Csendes-völgyben

„Hetvenöt éves vagyok, nem vágytam és most sem vágyom arra, hogy ez az ország anyagi kárpótlást nyújtson a számomra”Somogyi Tibor felvétele „1929-ben születtem Szilicén, onnan a háború alatt, 1941-ben elkerültünk Várgedébe, ahol az édesapám Szabó László földbirtokosnál vadőri állást kapott. Később azonban kitudódott, hogy kommunista volt, ezért a gazda úgy döntött, hogy fegyverre nem megbízható, így lett az apámból marhapásztor. A háború után a birtokot átvették a szlovákok, mi pedig a tanyáról bekerültünk a községbe. Akkoriban a magyarokat még tanonciskolába sem nagyon vették fel, próbálkoztam, de valamilyen indoklással mindig elutasítottak.

A faluban pontosan szemben laktunk a csendőrséggel, egyszer átjött hozzánk a csendőr, és felszólított, hogy menjek át hozzájuk, ez 1948 áprilisában történt, akkor voltam tizenkilenc éves. Bent azzal fogadtak, hogy Pozsonyba kellene menni egy-két hónapos brigádmunkára, s mert sürgős a dolog, azonnal indulni is kellett. A csendőr jött velem, a másik megállón felszállt egy másik fiú is, egy másik csendőrrel, így utaztunk egészen Pribilináig, ami Igló után az utolsó állomás a Tátra alatt, tovább már nem megy a vonat. Ott aztán teherautóra raktak bennünket, az erdészháznál további magyarokat csatlakoztattak hozzánk, így jutottunk fel egészen a munkatáborig a Csendes-völgybe. A tábor körül volt kerítve drótkerítéssel, ahol csendőrök őriztek bennünket. Fabarakkokban laktunk, a patak közvetlenül a kerítés mellett folyt, abban mostuk az edényeinket. A rajtunk lévő ruhákat le kellett adnunk, rabruhát adtak ránk, és fatalpú bakancsra cserélték az otthonit. Én sem a bakancsomat, sem pedig a sapkámat nem adtam le, mert meg akartam szökni. Szóltam is egy másik rabnak, aki guszonai roma gyerek volt, de ő azt mondta, hogy nem mer megszökni. A rabok egyik része ösvényeket és utat épített, engem a fenyőültetvények gondozására osztottak be. Büdös halat etettek velünk, amitől megundorodtam, ez volt az egyik oka annak is, hogy körülbelül egy hónap után úgy döntöttem, nem maradok tovább, és egy délután megszöktem. Átláboltam a patakon, felhúztam a saját bakancsomat és az erdő sűrűjében elindultam dél felé. Azt, hogy hol vagyok, és merre kell menni, nem tudtam, csak azt éreztem, haza kell jutnom valamilyen módon. Emlékeztem arra az útra, amelyiken felhoztak bennünket, s arra gondoltam, hogy ha az út mellett haladok, visszajutok a pribilinai vasútállomásra. A délutánból este lett, nagyon besötétedett és nem láttam mást, csak mögöttem a nagy hegyet és odafönn a csillagokat. Féltem is, mert azzal riogattak bennünket, hogy az erdőben farkasok és medvék is tanyáznak, kígyót pedig magam is láttam.

Fáztam már, mert a harmat eláztatta a ruhámat, fáradt is voltam, egy tisztáson a tűz körül embereket láttam, de nem mertem közelíteni hozzájuk, mert szlovákul szinte semmit sem tudtam, a rabruhám miatt pedig biztosan visszavittek volna a táborba. ĺgy aztán eljutottam egy tanyához, ahol hallottam, hogy az istállóban ló horkol. A hang után tapogatózva megtaláltam az ajtót, felmásztam a padlásra, ahol találtam egy csöpp szénát, amire ráfeküdtem. Arra ébredtem, hogy nagyon fázom, ezért lelopóztam a padlásról és az udvaron belebújtam egy szénaboglyába. Amikor reggel kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy egy ember vasvillával közeledik felém. Jó, hogy felébredtem, villant át az agyamon, mert ha a villával beleszúr a boglyába, engem is agyonszúrt volna. Kiugrottam a másik oldalon, menekültem hazafelé, de a rabruhám elárult, így aztán hamarosan elfogtak, és az erdészháztól visszavittek a táborba. Itt a csendőr jól felpofozott, magánzárkába zártak és súlyos munkára kényszerítettek, még takarót sem adtak. Nagyon össze voltam törve, csak ültem a priccsemen, református zsoltárokat énekelgettem magamnak, kértem az Úr segítségét. Talán ott is maradtam volna, ha egy napon nem látja meg a csendőr felesége, hogy milyen állapotban vagyok, gondolom, hogy ő szólt az urának, visszahelyeztek a régi barakkomba, és az útépítésen dolgoztam tovább.

A munkatáborban ötvenen-hatvanan lehettünk, nők és férfiak vegyesen, mindannyian magyarok. Közülünk senki nem volt hivatalosan elítélve, annak, hogy mi ott voltunk, és hogy mi alapján voltunk ott, valószínűleg semmilyen nyoma nem maradt. Sem fizetést, sem jó szót nem kaptunk, csak a fajtánkat emlegették, de azt elég gyakran. Arról, hogy más is megkísérelte volna a szökést, nem hallottam.

Amikor aztán téliesre fordult az idő, hideg, deres reggelek köszöntöttek ránk. Egy napon bevagoníroztak bennünket és elvittek mindenkit Novákyba, ez október elején történt. Novákyban volt a koncentrációs tábor, ahol a szögesdrótkerítés mögött elszállásoltak, olyan 150-200 másik magyarral együtt. Novákyban a vegyi kombinát építkezésein dolgoztunk egészen 1948 karácsonyáig. Az elbocsátásomkor csak egy vonatjegyet kaptam hazáig, semmilyen más dokumentum nem igazolja azt, hogy 1948 áprilisától decemberig a világon voltam, mintha nem is éltem volna. Ezalatt az idő alatt még a levelezést is megtiltották, azt sem tudhattam, mi van a szüleimmel, s ők sem tudhattak rólam semmit. Azt, hogy miért vittek el, a mai napig nem tudom.

A katonaság után, – ahol a magyarságom miatt kilenc hónapot rá kellett szolgálnom – a rozsnyói bányáknál helyezkedtem el, majd kitanultam a darukezelés mesterségét és nyugdíjazásomig különböző építkezéseken toronydarukon dolgoztam.

A rendszerváltozás után a rádióban hallottam, hogy az elhurcoltak jogosultak kárpótlásra, ezért nekiálltam kibogozni az én jogtalanságaimat, csak azt nem tudtam, hogy a kárpótlási törvények a magyarokra nem vonatkoznak. Mivel minket bírósági ítélet nélkül vittek a munkatáborba, semmilyen irat nem maradt fenn, így ahova fordultam, mindenütt csak falba ütköztem. Először Krivánszky Miklóshoz, a Deportálások Áldozatainak és Leszármazottainak Szövetsége elnökéhez fordultam, aki azt javasolta, keressek ügyvédet és írjak egy levelet Mikuláš Dzurinda kormányfőnek. Szabó Olga ügyvédnő válaszolt is az írásomra, de a miniszterelnök a mai napig adós a válasszal.

Később azt hallottam, hogy Csáky Pál miniszterelnök-helyettes is képviseli az emberi jogokat, 2002-ben fordultam hozzá levélben, de válaszra sem méltatott. A levelem pedig eljutott hozzá, mert a postán kikerestettem, és a szelvényen rajta van, hogy átvette az ügyvivője. Azután levelet küldtem az igazságügyi minisztériumba is, biztosan azért nem válaszoltak, mert azokat a névsorokat, amelyeken az ítélet nélkül elhurcolt munkatáborosok szerepeltek, az idők folyamán megsemmisítették, nehogy nyoma maradjon a történteknek.

Hetvenöt éves vagyok, nem vágytam és most sem vágyom arra, hogy ez az ország anyagi kárpótlást nyújtson a számomra. Úgy azonban nem szeretnék meghalni, hogy ezt az ítélet nélküli bélyeget odaát is a homlokomon hordozzam. Ha létezik becsület, akkor ez az állam bocsánatot kér mindazoktól, akiket bűntelenül meghurcoltak és emberi mivoltukban megaláztak.”

Arra tehát, hogy a meghurcolt felvidéki magyarokat ez a parlament megkövesse és kárpótolja, nincs politikai akarat. A törvénytelen úton meghurcoltak egyre többen települnek át egy másik világba, de számos Farkas Gyula sorsú magyar ember várja azt, hogy valakik visszaadják a becsületét.

„Tisztelt Farkas úr! A Beneš-dekrétumok alapján kitelepített, deportált személyek kárpótlására nincs törvény Szlovákiában, sőt, a soros hatalom még mindig nem jutott el odáig, hogy azok jogtalanságát elismerné, és legalább megkövetné az igazságtalanságok elszenvedőit.

Ezért írt hiába a közjogi méltóságoknak. Törvény nélkül nincs kárpótlás. Politikai akarat nélkül pedig nincs törvény.

Sajnálom, hogy nem szolgálhattam jobb hírrel. Tisztelettel üdvözlöm, jó erőt, egészséget kívánok, Dr. Szabó Olga ügyvéd.”

„ Tisztelt Farkas úr, azon kérvényével kapcsolatban, amelyben igazolást kér a Csendes-völgyi munkatáborban töltött idejére, az alábbiakat közlöm Önnel: Igaz, hogy a Tátrai Nemzeti Parkban található Csendes-völgyben 1948-1949-ben működött egy munkatábor, ahol a rabok utat és ösvényeket építettek, de ebből az időből a mi irattárunkban nem maradtak dokumentumok. Legrégibb adataink a TANAP létrehozása utáni időből, 1953-ból maradtak meg. A munkatáborról szóló adatokat valószínűleg a belügy-, vagy az igazságügyi minisztériumban őrzik, mivel a foglyok az ő hatáskörükbe tartoztak. Sajnálom, hogy az ügyben nem tudtam segíteni, ezért forduljon az említett minisztériumokhoz. Ján Majer, TANAP, Podbanské.” (az eredeti szlovák nyelven írt levél magyar fordítása)

„ Tisztelt Uram! Felhívására válaszolva, tudok néhány adattal szolgálni a Novákyba elhurcolt személyekről a Beneš-dekrétumok alapján. Nagyszüleim, elh. Brigant János + 1956, elh. Brigantné Székely Mária, + 1992, és édesanyám, Csaláné Brigant Ilona, szül. 1931, Deménd, Lévai járás, a munkatábor lakói voltak Novákyban és Urmincén 1947 és 1948 között. Erről okiratok is vannak. Falujukból, Deméndről több családot is elhurcoltak ezekbe a munkatáborokba. Tisztelettel: Csala Sándor, Dunaszerdahely.”