Kárpátalja – hétköznapi élmények Schengenen túlról

A Pavlo Csucska által készített „valódi” Ukrajna térképe… Szabó Bernadett felvételeA felsőnémeti átkelőállomáson eltöltött egyórás várakozás után első utunk Munkácsra vezetett. A Latorca folyó partján fekvő városban két évvel ezelőtt jártam utoljára, ám a változás az akkor látottakhoz képest is szembeötlő. A belváros utcái rendezettek, a boltok árukínálata bőséges, a település legfőbb nevezetességét, a várat, melyet Zrínyi Ilona 1686 és 1688 között hősiesen védelmezett a császári csapatokkal szemben, folyamatosan tatarozzák. Feltűnő, mennyi külföldi banknak van itt kirendeltsége, s az is, hogy ma már rosszul öltözött, a szegénység nyilvánvaló jeleit magán hordozó emberrel nemigen találkozunk. Ezekkel a kijelentésekkel azonban csínján kell bánni, hisz a mai Ukrajnában szinte minden állítás igazolására és tagadására is van lehetőség. Az utakon ócska Zsigulikat és Dáciákat éppúgy láthatunk, mint milliós Mercedeszeket, BMW-ket vagy Lexusokat. Persze a városokon kívül errefelé még a lovas kocsi és a traktor is közlekedési eszközként használatos. Az utak mentén villák és szegényes parasztházak is állnak. Egy kárpátaljai falu képe nem sokban különbözik a bodrogközi vagy az Ung-vidéki településekétől. A porták zöme rendezett, viszonylag sok helyen építkeznek. Errefelé az utak állapota sem rossz.

Munkácson a városi tanács titkárára, Lengyel Zoltánra – a beosztottja következetesen Zoltán Zoltánovics Lengyelnek nevezi őt – órákat kellene várnunk, így Michajlo Michajlovics Labos alpolgármesterrel ülünk le beszélgetni. A köztisztviselő a diktafonok láttán óvatosan fogalmaz, olykor semmitmondó vagy kitérő válaszokat ad. Ukrajnában döbbenten tapasztaljuk, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – a riportalanyaink félve nyilatkoznak. Gyakran kérték a nevük elhallgatását, s ha bekapcsoltuk a diktafont, olyan mondatokat mondtak, amilyenek egykor a pártgyűlésekről szóló sajtóanyagokban voltak olvashatók. Labos alpolgármester úrtól a fentebb idézett szentencián túl megtudtuk, hogy szerinte a schengeni övezethez való csatlakozás elsősorban Szlovákia számára előnyös. Mivel Szlovákia Ukrajna egyik tőszomszédja, nagy örömére szolgál, hogy legalább odaát javulnak a viszonyok, s ennek hatására előbb vagy utóbb itt is kedvező folyamatok indulhatnak majd el. Reménykedik, hogy a csatlakozás után is zavartalan lesz az átkelés a határon, hisz tárgyalások folynak arról, hogy a kárpátaljaiak valamilyen kedvezményeket kapjanak. Rengeteg ukrán állampolgár dolgozik külföldön, számukra létfontosságú, hogy ezt a jövőben legálisan tegyék. Sokaknak már most is nehézséget okoz a szükséges papírok beszerzése. A cseh vízumra például napokig kell várakozni a konzulátus előtt, az is előfordulhat, hogy nem fogadják a kérelmezőt. Az alpolgármester a kincstári optimizmusán túlmutató jelenségekről is beszámol. Megtudjuk, hogy Munkácson mindössze kétszázalékos a munkanélküliség, a munkaügyi hivatalban jelenleg 1200 ember számára kínálnak állást. A térségbe folyamatosan új cégek települnek, az itteni átlagfizetés 1200 hrivnya (kb. 8400 korona). Az azonban elgondolkodtató, hogy a munkaképes lakosság kétharmadát a város és annak járulékos szervezetei foglalkoztatják. Labos úr búcsúzóul még elárulja, szerinte legalább tíz évre van szükség ahhoz, hogy Ukrajna is az Európa Unió tagja legyen. Kolocsava (Alsókalocsa) felé vesszük az irányt, mert szlovák kollégáim mindenképp látni szeretnék a Nikola Šuhaj betyár tetteiről, Ivan Olbracht cseh író könyve által elhíresült falut. Az út a Kárpátokon át vezet, s rövid idő múlva Ukrajnának egy másik képe tárul elénk. A táj festői, az utazás kalandos.

A problémát egyrészt az jelenti, hogy az út állapota minden kilométer után egyre rosszabb, másrészt a hókotrókat, ha ismerik is errefelé, valamilyen rejtélyes okból, tán az idő cudarsága miatt, nem engedik dolgozni. A közútkezelőség leleményes és költségkímélő módszerhez folyamodott, az utak mellé hatalmas táblákat rakatott ki „Vigyázz! Télen járhatatlan!” felirattal. A tiltást persze nem csak mi nem vesszük komolyan, a hófödte tájon vígan közlekednek a lovas kocsik, a traktorok, az egykor szebb napokat látott gépjárművek, sőt a nyári gumikkal felszerelt, legalább harmincéves, indiai Tata márkájú menetrendszerű buszok is. Terepjárónkkal ezeket kerülgetve arra gondolok, hogyha valamelyikük jobbik esetben az árokban, rosszabbikban a szakadékban köt ki, az vélhetően errefelé nem számít vezető hírnek az újságokban. Vagy huszonöt egyforma településen áthaladva – kollégáim áhítata közepette – érkezünk meg utunk céljához. Itt egy gyönyörű fatemplomtól és egy kevésbé művészi Olbracht-szobortól eltekintve semmi rendkívülit sem látok. A falu végeláthatatlanul hosszú utcáján csizmás férfiak és kendős asszonyok bandukolnak, a pléhzsalus, inkább buszmegállóra hasonlító „KafeBár” előtt süteményeket árul egy idős asszony a mínusz tízfokos hidegben. Az egykori rendőrőrsből panzióvá átalakított helyi nevezetességet keressük fel, ahol Natália Tumarencová tanítónő és étteremtulajdonos fogad bennünket. A fűtésről egy embermagasságú vaskályha gondoskodik, a mellette lévő televízióban épp az ukrán parlamentben zajló csatározásokat közvetítik. Az egyik helybéli azt meséli, a múltkor a voksolásra azért nem kerülhetett sor, mert Tyimosenkó egyik ellenfele nemes egyszerűséggel megette(!) a szavazócéduláját. Nem firtatjuk a dolgot, inkább a helyi viszonyok iránt érdeklődünk. Natália asszony évekig Csehországban dolgozott, így valamiféle szláv keveréknyelven elég jól szót értünk egymással. Elmondja, hogy a szomszédok schengeni csatlakozásán nem nagyon töri a fejét, háromévente egyszer ha utazik... Az ország jövőjét illetően azonban bizakodó. Az utóbbi időben itt is javulnak az életkörülmények, nő az átlagfizetés. A faluba osztrákok, németek, svájciak és svédek érkeznek, de nyaranta rengeteg a cseh turista is. Évente 5–6 ezren jönnek, egyebek mellett ezért nevezik Alsókalocsát a csehek Mekkájának. Egy innen elszármazott kijevi parlamenti képviselő is támogatja a falut, munkalehetőség azonban kevés van. Volt itt ugyan egy repülőgép-alkatrészeket gyártó üzem, de az már rég bezárt. Sokan elmennek a faluból, minden harmadik fiatal Csehországban dolgozik. Natália asszony az elmondottak ellenére derűlátó, szerinte Ukrajna két év múlva már az Unió tagja lesz. Marasztal minket, szálljunk meg nála, de a tény, hogy az étterem minden férfi vendége tökrészeg, valamint a vízöblítéses vécé és a mosdó is hiányzik, inkább továbbindulunk Beregszászra.

Vendéglátónk még utánunk szól, vigyázzunk a víztározó környékénél, mert ott kicsit rosszabb az út. Meggyőződésem, ha az autónkon nincs kipörgésgátló és aktív négykerékmeghajtás, lehet, hogy legközelebb csak az ukrán rendőrségi hírek balesetekkel vagy eltűnt személyekkel foglalkozó rovatában olvashattak volna rólunk. Beregszászon a panzió magyar tulajdonosa ízlésesen berendezett szobába vezet minket, hűtőszekrény, színes tévé és légkondicionáló is van. Lefekvés előtt még megiszunk egy italt a bárban. A tévében az RTL Klub Győzike-showjának sztárja épp azon ügyködik, hogy kibányássza másodszülött leánygyermekét a csokitorta- és a fogkrémmasszából. A vendégek magyarul drukkolnak neki.

Másnap Beregszászon, az egyetlen magyar többségű kárpátaljai városban az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház bemutatóját néznénk meg, ám az aznapra hirdetett előadás betegség miatt elmarad.

ĺgy csak Viktóriát, az egyik kávéház szép pincérlányát kérdezhetjük meg arról, szerinte mi várható a szomszédos államok schengeni övezethez való csatlakozása után. „Maguk szerint számíthatok bármi jóra? – kérdezi. – A testvérem Magyarországon él, eddig rendszeresen látogattam. Mostanság viszont olyan híreket hallok, hogy a határátlépésért ezentúl 25–30 eurót kell fizetni, s ezt én biztosan nem engedhetem meg magamnak.” Ungvár felé vesszük az irányt, hogy az ottani egyetem magyar diákjaival is találkozhassak. Beszélgetőpartnereim csak azután kezdenek kicsit feloldódni, hogy elteszem a magnót és megígérem nekik, a nevüket nem említem az írásomban. Egyikük novemberben volt Magyarországon, az ott tanuló testvérét látogatta meg. A másiknak rokonai élnek „odaát”, s szintén nem tudja, hogyan tartja ezentúl velük a kapcsolatot. A harmadik arról panaszkodik, gyakran úgy érzi, lenézik őt a magyarországiak, szegény rokonként nem szívesen látott vendég az „anyaországban”. Mindegyikük másképp tudja, hogy a jövőben mennyibe kerül a vízum, és mik lesznek a külföldre utazás feltételei. Persze, hamar szóba kerül a 2005-ös népszavazás is. Tagadhatatlan, ezeknek a diákoknak nem csak szimbolikus gesztust jelentett volna, ha akkor magyar útlevelet kapnak. Többségük azonban az egyetem befejezése után sem tervezi, hogy külföldre megy, inkább valamelyik itteni alap- vagy középiskolában szeretne tanítani. Elmondásuk szerint a kárpátaljai fiatalok 25–30 százaléka megy külföldre, a többség Magyarországra települ át. Meglep, hogy a diákok a szlovákiai közállapotokról szinte semmit sem tudnak – a határ mindössze másfél kilométerre van –, igaz, a Malina Hedvig-ügy fejleményeiről viszonylag jól értesültek.

Ezután Kisszelmencre megyünk, hogy megnézzük, mi változott ott a két évvel ezelőtt lezajlott határnyitás óta. A községbe érve az az érzésünk, mintha épp búcsú lenne a faluban. A bevásárlóturisták és a mindenféle árut kínáló kereskedők által teremtett zsibvásárhangulat azonban itt mindennapos. Két éve napról napra ugyanaz történik. Várakozik a turista egy-két órát a határon, majd miután megvette az olcsó ukrán cigit, édességet és alkoholt, vesz még valami „hasznosat”. A kínálat bőséges, a márkás(?) sportruházattól kezdve bicikliig mindent árulnak itt a parasztházakból, nyári konyhákból vagy fészerekből kialakított „shopokban”. Az elégedett vásárló aztán hazafelé még akklimatizálódhat két-három órát a határsávban, mielőtt újra az Unió földjére lépne. A falu közben fejlődik, a telekárak az égbe szöktek, munkalehetőség is van, meg aszfaltút és közvilágítás. Továbbmegyünk, Ungváron ugyanis egy meglehetősen színes egyéniséggel van találkozónk.

Pavlo Csucska polgármester, adjunktus, étteremtulajdonos, költő és rockzenész ahogy meglát minket, nagyot rikkant: „Igyunk a mi Júliánk egészségére!” Pavlo 130 kilós fickó, így inkább nem ellenkezünk, koccintunk vele. Csak aztán kérdezzük meg, ki is az a Júlia. „Hát Tyimosenkó” – válaszolja. Aztán a schengeni csatlakozásra terelődik a szó, arról kérdezzük, hallott-e róla, hogy a határtól 50 kilométeres sávban élők számára egyszerűbb lesz a beutazás a szomszédos államokba. „Hogyne hallottam volna – mondja. – Ezért akarnak mostanság az Ukrajna távolabbi vidékein élők telket vásárolni Kárpátalján. Az újonnan érkezők felfogása szerint minden megvehető: a föld, a ház, a rendőr, a hivatalnok. Az egyik rokonom házát is meg akarták venni nemrégiben, ám a papírokkal nem volt minden rendben. Az ajándékozási szerződésről hiányzott a rokon időközben elhunyt anyjának az aláírása. A vevők a fejüket csóválták: ajaj, halottól aláírást szerezni, az bizony kemény dió! Meg lehet csinálni, de az legalább kétezer dollárba kerül. Mellesleg az üzlet később megköttetett. Korrupció mindig is volt az országban, ám a helyzet egyre rosszabb lett. A választáskor rengeteg szavazatot megvesznek, ezekkel a parlamentbe is be lehet kerülni. A helyi hivatalnokoknak megvannak a megfelelő kijevi kapcsolatai, ezeken keresztül bármit el tudnak intézni” – kesereg Csucska. A lakosság elvándorlásának okairól így vélekedik: „Ha egy ukrajnai külföldön, munkavállalási engedély nélkül, a megfelelő embereket lefizetve dolgozik, és eközben jobb életkörülményeket tud magának biztosítani, mint amilyeneket legálisan itthon tudna, addig természetes lesz, hogy elmegy innen. Ezek az emberek még az itthon maradt családtagjaikat is támogatni tudják. Van olyan körzet Ukrajnában, ahová legálisan annyi pénzt küldenek haza, mint amennyi az adott térség költségvetésének négyszerese. És akkor még nem beszéltünk az országba illegálisan érkező pénzekről.” Kíváncsiak vagyunk arra is, vajon az embercsempészettel most mi a helyzet. „Amióta szigorúbban őrzik a határt, nem jellemző, hogy fényes nappal csempésznének bármit is” – kacag egyet vendéglátónk.

Hazafelé tanácstalanok vagyunk, mert a határon állítólag órákig kell várakozni. Kétségbeesésünkben X. urat kérjük meg, hogy segítsen. Figyelmesen meghallgat minket, majd miután telefonon lediktálja valakinek autónk rendszámát, színét és típusát, így szól: „Menjenek nyugodtan Záhony felé, sehol se álljanak meg, minden várakozó járművet előzzenek meg. Nem lesz baj, de ha valaki mégis akadékoskodna, elég ha annyit mondanak, hogy maguk Y. úr barátai.

Viszontlátásra!” Hisszük is, nem is, hogy ez így lesz. Záhonynál először a néhány kilométeres kamionsort előzzük meg, majd a személygépkocsik végeláthatatlan sorát. Az egyenruhások csak rápillantanak a rendszámra, majd elfordítják a fejüket. Az államhatárt jelző sorompónál aztán kénytelenek vagyunk megállni. Az irodából kipattanó egyenruhásnak kimondjuk a varázsszót, Y. barátai vagyunk, s ez tényleg elégnek bizonyul ahhoz, hogy két percen belül visszakapjuk útiokmányainkat. A magyar oldalon azonban várakoznunk kell vagy 20 percet. A határőrök épp Göncz Kinga magyar külügyminiszter kocsija körül toporognak, aki hazatérőben van Ungvárról, ahol délelőtt a főkonzulátus előcsarnokában az első tíz szerencsésnek nyújtotta át a kedvezményes utazást biztosító kishatárátlépőket. Állítólag ilyeneket a közeljövőben a kárpátaljai magyar lakosság 90 százaléka igényelhet majd.