Kána, az elfeledett és újra fölfedezett falu

Kána temetőjének teljes feltárása nemcsak régészeti, hanem antropológiai szempontból is kiemelkedő jelentőségűNéhol még hatalmas dózerek mozgatják a földet, teherautók gyomra ontja a betont, másutt már toronydaruk meredeznek az ég felé az építési területen. Ez volna Európa egyik legjelentősebb ásatási területe, ahol az eddigi legnagyobb kiterjedésű Árpád-kori települést feltárták? – nézek kérdőn a sűrű nyárvégi zápor függönye mögé, de semmi jelét nem látom annak, hogy itt csaknem két éven át régészeti feltáró munka folyt. Fóliasátor alatt kapirgáló régészeket, taligázó diákokat vártam, meg feltárt sírokat, házalapokat, esetleg romokat. Nyomokat, melyek arról árulkodnának, hogy itt valaha hús-vér emberek éltek, tették a dolgukat, József Attila szerint „öltek, öleltek, tették, ami kell.” Valamikor, úgy húsz vagy harminc emberöltővel ezelőtt, a tizenkettedik század dereka táján.

Terei György, az ásatás egyik vezetője, a Budapesti Történeti Múzeum régésze látja tanácstalanságomat, és a terület legszélén felállított bódék felé mutat, jelezve, hogy az a régészek és a múzeum munkatársainak a birodalma, a többi szigorúan őrzött-védett építési terület. Pár perc múltán minden kétségem eloszlik, amikor egy csontokkal teli láda tetején üldögélve, kávét szürcsölgetve végre bizonyítottnak látom: tényleg hatalmas leletanyagot rejtett a jó budai föld. Aztán a régész elkalauzol a múltba; a közelibe és abba a rejtélyes, mintegy kilencszáz évvel ezelőttibe egyaránt.

Mitől különleges Kána?

„Miért különleges számunkra ez az ásatási terület? – teszi fel e költői kérdést Terei úr. – Elsősorban a kiterjedése miatt, hiszen egy 300-400 méter széles és 1,2 kilométer hosszú, huszonhat hektáros területről van szó. Délről a Hosszúréti-patak határolja, ami azért fontos, mert biztosak lehettünk abban, hogy ez a település határa is egyben, ezen túl nem terjed. Az ország eddigi legnagyobb feltárási területeinek többségénél, melyeken az autópályák építése kapcsán kezdődtek el az ásatások, azt tapasztaltuk, hogy a megépítendő autópálya tengelye nem esik egybe a megtalált települések tengelyével, csak metszik egymást, ezért csak egy 80-100 méter szélességű szelvényüket lehetett feltárni. Ezen a helyen azonban a középkori és a huszonegyedik századi határvonalak teljesen egybeestek, így azt mondhatom, hogy szinte teljes egészében sikerült feltárnunk ezt a települést.”

Neve: Kána. Ez persze nem a helyszínen talált helységnévtáblákból derült ki, hanem a korabeli okiratokból, melyek említést tesznek arról, hogy ezen a tájon falu állt, mellyel szemben, a patak másik oldalán kőtemplom magaslott.

„Szelíd lankán épült a falu, a szemközti, jóval meredekebb dombon pedig valóban megtalálhatók a középkori kánai bencés apátság maradványai – tudom meg a régésztől. – A romokat a múlt század nyolcvanas éveinek végén már feltárták, és a jelek arra mutatnak, hogy a település és az apátság egy időben, egymás mellett léteztek. A legszerencsésebb tehát, ha a két feltárás eredményeire úgy tekintünk, mint egymást kiegészítő adatokra; így kaphatjuk a legtisztább képet arról, milyen élet folyt itt az Árpád-házi uralkodók idejében.”

Az itt fellelt objektumok száma arról árulkodik, hogy Kána mindenképp jelentős település volt. Számszerűsítve ez azt jelenti, hogy a 2003 szeptemberében megkezdett ásatások kezdete óta egy kőtemplom maradványai, a kőtemplom körül elhelyezkedő 1077 sír, 220 földbe mélyített ház és másfélszáz, a szabadban álló kemence alapjai, maradványai kerültek elő. Házanként négy-öt fővel számolva akár ezer ember is élhetett Kánán – de nem egyszerre. A rétegek hűen őrzik a leletek korát; az ekképp nyert adatokból pedig arra lehet következtetni, hogy valamivel több, mint két évszázad „termése” került elő a földből. Egyszerre tehát néhány tucat ház állhatott itt, a lakosság lélekszáma pedig valószínűleg száz körül mozgott. Tudni kell azt is, hogy egy-egy földház – vagy ha úgy tetszik: veremház – élettartama egy-két évtized lehetett; attól függően, mekkora gonddal építették meg leendő lakói (megjegyzem: ez a művelet két-három hétig tarthatott), illetve mennyire volt kitéve a szélsőséges időjárásnak. Ha megrongálódott, düledezni kezdett, vagy a család egyszerűen csak „kinőtte”, sorsára hagyták, és ástak egy szebbet és jobbat a falu másik végében. Az elhagyott ház pedig lassan megtelt hulladékkel, a falu szemetével, ami a régészek számára valóságos kincsesbánya.

Kánai kettősség

„A veremházak berendezéséből arra következtethetünk, hogy lakosai nagyon szerényen éltek – mondja Terei György. – Hogy bútorokat használtak volna, arról csak a földben maradt cölöplyukak árulkodnak. Tárolásra különböző agyagedényeket, vagy egyszerű, fordított méhkas alakú, kiégetett falú gödröket, bemélyedéseket használtak, a ruhaneműt pedig egyszerűen felakasztották valahová. Étkezés után ők még a szó szoros értelmében asztalt bontottak, hiszen a deszkákból összetákolt, az étkezés idejére a földre, földbe ásott cölöpökre vagy térdükre fektetett táblát egyszerűen elrakták.”

Az otthon melegéről és persze a sűrű füstről is a kemence gondoskodott, melyből általában kettőt építettek – egyet a földházba, egyet pedig a szabad ég alá. Többnyire sütöttek benne, a főtt ételek abban az időben nem örvendtek nagy közkedveltségnek – néhány történészünk pedig tűzbe teszi a kezét azért, hogy a főtt ételeket a magyarok ősei vagy ősmagyarok honosították meg a Kárpát-medencében. A sors annyira kegyeibe fogadta a Kána feltárásán fáradozó régészeket és segítőtársaikat, a „témában jártas”, jobb időket is megélt bányászokat, hogy megajándékozta őket egy teljesen ép kemencével, amiből aztán nagy bonyodalmak származtak.

„Bár számos töredéket találtunk, ez az egyetlen maradt épségben – közli velem a restaurátorok vezetője, – valószínűleg kinti kemence volt. Az évszázadok során persze teljesen betemette a föld, és a belseje is megtelt agyaggal, tömedékkel. Mivel egy másfél méter átmérőjű, több mint egy méter magas, 5-10 centiméter falvastagságú, agyaggal teli félgömbről volt szó, kérdéses volt, hogy ki tudjuk-e épségben emelni. Bányászaink oldották meg a problémát: körülásták, körbekerítették, majd alá is deszkázták, és daru segítségével emelték ki a több tonnás tömböt. Ezután a restaurátorok kívülről megtisztították, így szállították a budai várba, ahol is komoly erőfeszítés árán vittük fel az utunkba került nyolc lépcsőfokon. Tizenöt órát vett igénybe a művelet. Ma ez a tárlat egyik legépebb darabja; kiszáradását követően a belsejéből is eltávolítjuk az agyagot, hogy a zoológusok és a botanikusok is kivehessék részüket a munkából. Bízom benne, hogy rejteget egy-két érdekességet a korabeli táplálkozási szokásokat illetően.”

Hogy minden szerénység ellenére Kána fénykorában a gazdagabb települések közé tartozhatott, arról a már említett „kincsesbányák”, a szemétgödörnek kinevezett veremházak leletanyaga tanúskodik. Például az a pénz, amelyet az 1131 és 1141 között uralkodó II. Béla idejében vertek. Tudni kell, hogy a régészek örülnek, ha egy-egy Árpád-kori településen akár csak egyetlen használható érmét is találnak; Kána első száz évéből mintegy ötven darab került elő! Vasuk is lehetett bőven, hiszen vastárgyak is kerültek elő szép számban a kánai gödrökből (más helyütt ekkor még az volt a szokás, hogy a leégett épületekből a legkisebb vasszöget is kiszedték, és újra beolvasztották). A nyersanyaghoz nyilván kereskedők által jutottak hozzá, hiszen Kána környéke nem sorolható igazán a gyepvas-termő területek közé. Ki tudja, kik hozták Kánára a cipó formájú buckákat, hogy Héphaisztosz földi helytartója, a kovács fegyvert, szerszámot készíthessen belőlük? Nyilván a tatárjárás után erőteljesen városiasodó Budára tartó kereskedők, akik – boraikért cserébe – üveggel és drága kelmével is ellátták a jó budaiakat. A gödrök mélyéről előkerült övcsatok, díszes sarkantyúk, hajtűk arról tanúskodnak, hogy Kána lakóinak egy része a felsőbb osztályokhoz tartozhatott; ezt sejtetik az előkerült fegyvermaradványok is, melyekből meglepően sokat találtak. Főképp nyíl- és dárdahegyek, szablyák kerültek elő, de a régészeknek darabjaiból sikerült rekonstruálniuk egy íjat is. Talán a kereskedelmi út őrzői laktak itt, vagy Buda „előretolt helyőrsége” állomásozott Kánán? Netán a kis kőtemplom kincseit őrizték? Romjai környékén több nagy méretű kulcs is előkerült, ami arra enged következtetni, hogy volt mit félteniük, őrizniük. Remélhetőleg erre is hamarosan fény derül.ĺme, a kánai ember

A kánai temető leletanyagának „faggatásával” László Orsolya antropológus foglalkozik.

„Kána temetőjének teljes feltárása nemcsak régészeti, hanem antropológiai szempontból is kiemelkedő jelentőségű – kommentálja –, hiszen a főként 12-14. század közé datálható 1077 sírja 1039 egyén csontmaradványait tartalmazza. Ilyen rövid használati idejű, nagy sírszámú temető eddig kevés került elő. A kánai temető komplex módszerekkel megállapított kronológiai rendje lehetőség arra, hogy a településtörténeti és népességtörténeti fejlődés tekintetében tovább bővíthessük ismereteinket. Hasonló kutatásokat végeztek Ibrány-Esbóhalom 10-11. századi és Szegvár-Oromdűlő 10-12. századi temetők esetében. Arra az eredményre jutottak, hogy a 10. századi népességek esetében a nemek közötti diszharmónia áll fenn, ami a 11-12. század folyamán kiegyensúlyozódik. Mindemellett a népesség metrikus és morfológiai karakterének összefüggéseit is érdemes vizsgálni a Kárpát-medence korábbi temetőivel, regionális csoportjaival.”

Az antropológiai kutatások kimutatták, hogy a kánai nők 150-160 cm magasak lehettek, a férfiak pedig talán tíz centiméterrel magasabbak; az 1,80 méternél magasabb ember már ritkaságnak számított. Izomzatuk erős lehetett, ám tekintettel a középkor orvoslási módszereire, a legenyhébb betegségek is megtizedelték őket. A csontleletek tanúsága szerint Kána lakóit leginkább az ízületi elváltozások, a vérszegénység, a gyulladások, a fogágybetegségek, valamint a gyógyulatlan, rosszul összeforrt törések kínozták. A kor „közegészségügyi állapotait” minősíti, hogy akinek valamilyen szerencsés véletlen folytán sikerült megérnie a negyvenedik életévét, akár hatvan-hetvenéves koráig is élhetett. Ha nem jött éppen tatár, török, miegymás.

...ha jó a vége

A kánai leletanyag egy része még az ásatás helyszínén várja, hogy a régészek, restaurátorok és más tudós népek megfejtsék titkaikat, egy másik része – a színe-java – viszont a Budapesti Történeti Múzeumban lelt otthonra. Érdemes betérni ide, mert az ódon tárgyaknak megvan az a szokásuk, hogy mindenkinek mást mesélnek a múltról – és a jövőről. Ha mást nem, hát az örök bölcsességet, miszerint minden, ami születik, elmúlik egyszer.