Járványok kővé vált emlékei

„Ē së tuggyátok kípzēnyi” – mondogatják a legidősebb generáció tagjai időnként a szülőfalum környékén, amikor főleg a gyermekkorukat végigkísérő traumatikus eseményekről beszélnek. Ma alighanem rendkívüli módon örvendezhetünk, hogy a falinaptárainkon nem 1939, 1944 vagy mondjuk 1947 szerepel. Persze elég bajunk van most is. Egészen tavalyig ugyanis még az időseink életéből is hiányzott egy semmi mással sem összetéveszthető tapasztalat: egy világjárványé. A jó 100 évvel ezelőtt pusztító spanyolnáthát nagyjából a mostani legidősebb generáció szülei már megélhették, csak ők már nem tudnak nekünk erről mesélni. Viszont egy-egy régebbi járvány kőből készült emléke mellett naponta elmehetünk az utcákon akár Komáromban vagy Gútán is, amelyek állíttatásának körülményeit ma alighanem sokkal jobban át tudhatjuk érzeni, mint akárcsak egy évvel ezelőtt.

Hadvonulás és pestis

A komáromi Szentháromság-szobor – amely egyben a város legrégibb köztéri szobra – a Klapka tér sarkán őrzi két, több mint 300 évvel ezelőtti megpróbáltatás emlékét. Az emlékmű történeténél Magyary Szulpicz Ferenc 1884-es szövegére szokás hivatkozni. A lényeg abban állt, hogy Komárom akkori lakói 1703 decemberében két tűz közé kerültek. A kuruc sereg a császári csapatok által birtokolt vár ostromára készülődött, ám az erőd bevételéhez a városon keresztül vezetett az út. A lakosok tárgyalások és anyagi áldozatok útján kötöttek békét a kurucokkal, valamint megfogadták, hogy a Szentháromság dicsőségére szobrot emelnek. A talapzat két oldalsó felületén latin nyelven szerepel az állíttatás indoklása. A déli oldalon az 1703-as ostromra utal a szöveg, amelyben „lázongó ellenségként” jelölik a kurucokat, akik „rosszal fenyegetvén, jót cselekedni tanítottak bennünket”. Igen ám, de mint utóbb kiderült, a szoborkompozíció felállításához nem volt elég az elkerült trauma élménye. Ahogyan az mindannyiunkkal előfordulhatott már, a mégoly fennkölt fogadalom valami miatt kikopott az akkori komáromiak sürgető teendői közül. Hogy aztán nem merült végleg feledésbe, arról ténylegesen egy évszázadokig rettegett kór tehetett: a pestis. Borovszky Samu a vármegyéről és a városról szóló 1907-es történeti művében borzalmas jeleneteket is említ a pestisről, amely már 1709 tavaszán megjelent, hogy aztán 1710 júniusában kezdjen csak igazán pusztítani: „A vár és város közötti közlekedést a várkapitány a járvány idejére megszüntette és csak 1711. évi február 2-án engedte meg, mikor a vész annyira csökkent, hogy az érintkezést a város és a vészmentes vidék között is szabaddá tehette. Hogy mennyi áldozatot szedett a pestis, arról nincsenek részletes adatok; (...) a várkommendáns pedig azt írta a városhoz intézett egyik levelében, hogy sok ezer ember veszett el a járványban. A halottakat vermekben ásták el, »hat-hét veremmel is belehányták az embereket, sok erővel is ki akart mászni, de visszataszították«, vallotta hit alatt egy tanú, kit a magisztrátus bizonyos eljárás folyamán kihallgatott. E pestises temető a város mai legszebb terén, a Kossuth-téren volt, melynek megbolygatását az akkori helytartótanács örök időkre eltiltotta.” Borovszky említi, megesett, hogy egyesek próbálták titokban tartani a betegeket, de lebukás esetén testi fenyítés és a városból való kiűzetés volt a büntetés. A rövid idézetben a tömeges helyi halálozásokon kívül számos, ma már számunkra is ismerős vonásra bukkanhatunk: a szabad mozgás korlátozása, drámai jelenetek, elhúzódó válság, bizonytalanság, ügyeskedések, büntetések...

Az 1703-ban tett megkopott szoborállítási fogadalmat végül Cserkó István plébános közbejárására karolta fel a városvezetés, így készült el 1715-re a ma is álló szoborkompozíció. A talapzat északi részén szereplő felirat tanúskodik a korabeli komáromiak helyzetértékeléséről: „a veszedelmes nyavalya [pestilente morbo] által térített jó útra a hitelező úr Isten. Mi a lesújtott három rend, a halandóság eltávoztatása végett a halhatatlan háromsághoz menekültünk (…), és hogy a halasztás miatt újabb bűn súlya ne terheljen bennünket, elismertük, hogy fogadásunk teljesítésével adósak vagyunk.”

A szobron kívül ugyancsak Cserkó buzgólkodása okán a Nádor-vonal Pozsonyi kapujánál a Szentháromság és több szent tiszteletére kápolna és kálvária épült, amelyet viszont az erődrendszer építése során lebontottak.

Őri Péter történeti demográfus egyik szaktanulmánya szerint egyébként a korabeli Magyarországon 300-410 ezer ember halhatott bele az 1709-10-es pestisjárványba.

Szobrok és csapások

Liszka József a szlovákiai Kisalföld területén megtalálható Szentháromság-objektumokat tárgyaló Szent Háromság egy Isten dicsőségére… c. 2015-ös kötetében azt állítja, a vonatkozó szobrok egy részének létrejöttét bizonyosan olyan fogadalmi indokkal magyarázhatjuk, amely egy-egy járvány pusztításához kapcsolódik. Fontos jel, ha az Atya-Fiú-Szentlélek hármas mellett az ún. „pestisszentek” is a kompozíció részét képezik. Komáromban ez teljesül is: Páduai Szent Antal, Szent Sebestyén, Szent Rozália és Szent Rókus szobrai, illetve Borromei Szent Károly doborműve, s az ezekhez tartozó feliratok mind a pandémia elhárítására utalnak, s alkotnak együtt egy nagyon erőteljes jelképes egységet. A járásban még a gútai Szentháromság-szobor is egyértelmű példa, hiszen azt feliratának tanúsága szerint az 1831-es kolerajárvány okán emeltek. Valószínűsíthető, hogy a környéken az érsekújvári 1740-es főtéri emlékmű állíttatását is egy kór tombolása motiválta, míg máshol elemi erejű csapások minősültek a kiváltó oknak. Vágsellyén egy villámcsapás, a ma már a Dél-Komáromhoz tartozó Szőnyben pedig az 1763-as komáromi földrengés miatt emeltek Szentháromság-szobrokat.

Példa a régi-új gyakorlatra

Egy-egy járvány motiváló erejének úgy tűnik, manapság is van hatása. Szlovákiai magyar közegben tudomásunk szerint még nincs, ám Magyarországon már van példa arra, hogy szakrális kisemléket állítottak a koronavírus miatt. Klamár Zoltán néprajzkutató a magyarországi Hatvan mellett Kartal faluról közölt nemrég egy szöveget az Acta Ethnologica Danubiana évkönyv legutóbbi, 22-es számú kiadásában. A 16. századi spanyolországi Szent Alajost ábrázolja a kisemlék, aki nem mellékesen betegek ápolása közben, pestisben hunyt el. A talapzaton szereplő felirat szerint a heli plébános állítatta „koronavírus idején 2020-ban”. Érdekes lesz látni, hogy mire kivergődünk a Covid-19 szorításából, vajon fogják-e további szakrális kisemlékek őrizni a legújabb világjárvány emlékét az utókornak.