Huszárnak nevezték a faluban

Meglátogattam. Egyetlen lánya, Góri Lenke fogadott nagy szeretettel. János bácsi, miután megkínált saját készítésű „baracskai kofolájával” (kitűnő zamatú vörösbor); karosszékébe ülve mesélni kezdett.

„Egy zsúpfödeles házban születtem l909-ben. Hatan voltunk testvérek. Én voltam a legkisebb, a vakarcs. Apám urasági cseléd volt, sokat részegeskedett, minden pénzét elitta. Szegény anyámat többször megverte, ha nem adott neki pálinkára pénzt. A falu katolikus tanítója is részeges volt, anyám nem engedte, hogy abba az iskolába járjak, ahol ő tanít, mert sok analfabéta került ki a keze alól. Inkább az ényi születésű Soós Géza iskolájába íratott be. A református tanító úgy szeretett engem, mint saját fiát. Harmadik osztályban vizsgáztattak bennünket geográfiából is. Nekem Bars vármegyéről kellett beszélnem. Elmondtam, Bars vármegye székhelye Aranyosmarót, ott verték a magyar pénzt. Bars megyében van a garamvölgyi cukorgyár, a vidék legnagyobb folyója, a Garam, ennek egyik ága a Perec csatorna, az Léván hajtja a hengermalmot. Az egyik pozbai tanító nekem szegezte a kérdést: Van még itt egy cukorgyár, nem messzire tőlünk, Surányban, arról nem tudok semmit? De tudok, mondtam, csakhogy az már nem Bars vármegye! Soós tanító hozzám hajolt, megcirógatott, a fülembe súgta, jól megfeleltem az okvetetlenkedő tanítónak.

ELHAGYJA A SZÜLŐI HÁZAT

Tizenkét éves koromban otthagytam a szülői házat, anyámnak meg is mondtam, már nem bírom, hogy apám mindig be van rúgva, a bátyám is ivott. Elmentem a falu egyik módosabb gazdájához szolgálni. Négy évig náluk voltam. Négy ökröt, nyolc tehenet etettem. Gyönyörű muraközi lovai is voltak a gazdának. Titokban feljártam a padlásra, hogy abrakot hordjak le nekik, nagyon megszerettem őket. A faluban színdarabot is játszottunk. Én voltam a Falu rossza főszereplője, de az utolsó pillanatban elvették tőlem a szerepet, tudom én, hogy miért: a rendező szemére vetettem, hogy a nekünk járó pénzt elitta, még a házát is abból építette fel. Nem szeretem én az igazságtalanságot, kérem szépen.

Először Prágába hívtak be katonának 18 hónapra. Közben édesanyám meghalt, apám egyedül maradt a szülői házban. Mikor leszereltem megkérdeztem tőle, tudná-e állni részben az esküvő költségeit? Ki volt már nekem nézve a Jakab Julis, mikor berukkoltam, ő kísért ki az állomásra. Az apja megverte, mert úgy gondolta, úgyse fogom elvenni a lányát. De nekem nem kellett senki más, csak ő. Apámnak egy vasa sem volt. El voltam keseredve, se rendes ruhám, se pénzem, mondtam is a Julis apjának, hiába szeretem a lányát, nem nősülhetek meg. Aztán mégis megesküdtünk. Először az apámnál laktunk, de az asszony nem sokáig bírta a kiabálását és a részegeskedését. Elköltöztünk apósomék háza mellé egy szoba-konyhás lakásba, aztán ezt a helyiséget eladták az akkor megalakult fogyasztási szövetkezetnek, kénytelen voltunk apósoméknál lakni. Nagyon szűkösen voltunk, egy kis helyiségben, a leeresztőben. Gyereket nem is terveztünk, nem tudtuk volna hova tenni. Elmentem a majorra dolgozni. Végül az ottani gazdám, a nagyságos úr segített ki.

A HÁBORÚ

Amikor bejöttek a magyarok, újra behívtak katonának. Légvédelmi tüzérnek képeztek át. Alighogy hazaértem, elkezdődött a világháború. A párkányi laktanyába kerültem, a gépágyúsokhoz, más néven a könnyűágyúsokhoz. Elvittek Eszterházára lőiskolára. A Fertő-tó fölött a repülőgépek után kötött zsákokat kellett eltalálnunk. Amikor onnan hazajöttem, egy ideig otthon voltam, de nemsokára jött a „sas-behívó”. 1940 őszén Erdélybe soroztak be, aztán megint lőiskola Eszterházán. 41-ben Máramaros megyében ért el a front. Egy település töltésére vonultattak ki, onnan kellett az orosz repülőgépeket lelőnünk. Hála istennek nem jöttek az orosz gépek, mégis hat hónapot kellett leszolgálnunk ott. 1942 júniusában Lengyelországba vagoníroztak ki. Rovnovban az ukránok már az orosz foglyokat terelték az úton, ütötték-verték őket. Zsitomir után Kijevben megpihentünk. Onnan tovább mentünk, volt olyan nap, hogy egyetlen települést sem érintettünk. Olyan hosszú volt a menetoszlop, mint Újvártól Léváig az út. Azt is hallottuk, hogyan bombázzák a jóval előttünk haladókat. Amikor megérkeztünk, vezényszóra kellett menetelnünk. Oda is szóltam az ezredesnek, hát azért jöttünk ilyen messzire, hogy jobbraátozzunk meg balraátozzunk! Erre másnap kivitték osztagunkat a frontvonalba. A hadnagyunk felszólított, mindenki készüljön fel a támadásra, mert a következő faluban vannak az oroszok. Fel kellett térképeznünk a környéket, nincs-e valahol bombatölcsér. Senki sem mert előre menni. Szuronyomra ráakasztottam a sisakom, a társaim követtek. Egy mély árokra lettem figyelmes, benne egy orosz, egy német és egy magyar katona holtteste. Hátrakiabáltam: ide nézzetek, egy se haragszik egymásra, milyen nyugodtan és békésen fekszenek egymás mellett!

Jött a támadás, s mire lőnünk kellett volna, a szakaszvezető elbújt, a legénység szerteszét szaladt, magam maradtam az ágyúnál. Repülők köröztek fölöttünk, aztán lőni kezdtek bennünket. Nekidőltem mérgemben az ágyúnak, megfogtam az elsütőkart, csavarodott a cső szépen a repülők irányába, tizenkét lövedék volt benne, mindet utánuk eresztettem, az egyiket eltaláltam, a többiek elzúgtak. A szakaszvezető rám ordított, hogy minek lőttem. Azért vagyunk tüzérek, hogy lőjünk, ha nem mi, akkor ők találnak el minket, mondtam dühödten. A dicsőség az övé volt, ő kapta a jutalomszabadságot. Az egyik katonatársam a védelmemre kelt: Főhadnagy úr, a Pücsök János miért nem kap szabadságot? Ha ő nincs, bennünket már rég másvilágra küldtek volna az oroszok! Erre a főhadnagy megenyhült, megkérdezte, mit akarok, kitüntetést vagy szabadságot? Szabadságot! Épp hogy hazaértem, az oroszok áttörték a frontot, hajtották maguk előtt a magyar katonákat. Nagyon sokan odavesztek, vagy megfagytak, vagy éhen haltak. Társaim közül senki sem jött haza. Otthon a faluban csak a kocsmában volt rádió, ott hallgattuk, hogy a második hadsereget szétverték, menekülnek, ahogy tudnak.

Amikor letelt a szabadságom, újra behívtak. Az ipolysági laktanyában gyülekeztünk. Ott enni sem volt mit, így minden szombaton hazaengedtek. Mindent begyűjtöttek tőlünk. Szívesen leadtam mindenemet, még a pisztolyomat is, csak soha többé ne kelljen használnom! Majd újra behívtak, ezúttal Kajászószentpéteren kellett jelentkeznem. Onnan Zalatárnokra vagoníroztak, aztán megint jött a parancs, hogy Ausztriába, Balfba megyünk. Egy nagy dombra kellett az ágyúkat felvonszolnunk. A tehenek voltak a legnagyobb segítségünkre. Egy nagy pusztaságra értünk. A tisztek közül senki sem adta tudtunkra, merre tartunk. Kíváncsiságból előre mentem. Elértem az osztrák–magyar határhoz. Két német egyenruhás katona állta utamat egy fabódénál. Szólok hozzájuk magyarul, nem reagáltak, aztán szlovákul, erre az egyik megszólal, Komáromban szolgált. Végül kibökték, legjobb lesz, ha visszafordulok, mert nyomulnak az oroszok. Rögtön jelentettem a főhadnagynak, hogy előttünk is, mögöttünk is oroszok vannak. Fölkapaszkodtunk egy teherautóra, és mentünk vissza Fertőrákosra. Ott a németek lefoglalták az autót, gondoltam, úgyse juttok messzire, mert alig van benne üzemanyag.

A HADIFOGSÁG

A zsidókkal is jóban voltam. Mutatták a cipőiket, mennyire tönkrementek. Szereztem nekik a raktárból bakancsokat, ők cserébe finom kenyérrel, élelemmel láttak el. A főhadnagyomat az orosz tisztek a szó szoros értelmében levetkőztették. A hátizsákomban volt még egy pár bakancs meg komiszruha, azt neki adtam. Még a zsidóktól szerzett élelmet is megosztottam vele. Nem győzött hálálkodni. Nem tudom, mi lett vele, amikor fogságba kerültem, elváltak útjaink.

Győrbe toloncoltak bennünket, hadifoglyokat. Éheztünk, mint az állatok. Onnan Pestre hajtottak. Romániában volt a gyűjtőtábor, lehettünk harmincezren. A drótkerítésre is felmásztak a foglyok, azokat sorba lövöldözték az orosz őrök. A holtakat másnap reggel lovakkal befogott kárékkal hurcolták el. Egy reggel a fertőtlenítés után vagonokba tuszkoltak bennünket. Amikor először megállt a szerelvény, kiszóltam az egyik katonának: „taváris, kakój garód éto?” Csernovics! Ez Besszarábia fővárosa volt. Onnan robogtunk tovább Kijevbe. A vagon sarkába lyukat fúrtam, onnan figyeltem, milyen irányba megyünk. Egy Kijev melletti faluban már el volt készítve a fogolytábor. Majd meghaltunk éhen! Egy kanál moslékot adtak. Repteret kellett építenünk. Az egyik őr megkérdezte, ki „panyimájet po ruszki”, mondtam, hogy én egy keveset. ĺgy lett belőlem brigadéros. Nekem kellett kiosztanom huszonnyolc embernek a munkát. Egy napon felolvasták, hogy a csehszlovákok hazamennek. Én is csehszlováknak jelentettem magam, de nem hitték el, a munkatáborban kellett maradnom, hadd tegyem hozzá, szerencsémre, mert azokat a magyarokat, akiket hazaküldtek, rögtön kitelepítették a szlovákok, a baracskai magyarok Csehországba kerültek.

Jól lefogytunk. Harminc-harmincöt kiló lehettünk. Sok társamat végelgyengülés miatt hazaengedtek. Akik nem vigyáztak odahaza a gyomrukra, meg is haltak. Voltak, akik úgy belaktak sült kacsával, hogy átszakadt a gyomorfaluk, ami olyan vékonyka volt, mint a kilúgozott pelenka. Nemsokára meguntam a brigadéros szerepét, mondtam is a parancsnokomnak, inkább beállok az embereim közé dolgozni, mint parancsoljak nekik. Hogyan hajtsam őket, mikor nincs mit enniük? Áthelyeztek; kocsikísérő lettem.

A SZABADULÁS

1948 karácsonya előtt szabadultam. Először Pápára kerültem, majd Pestre a feleségem rokonaihoz, végül vonattal jutottam el Szobra, ahol az egyik finánc azt tanácsolta, üljek fel arra a vonatra, amelyiken a kitelepítettek mennek haza, de figyelmeztetett, a párkánynánai vasútállomás előtt a töltésen ugorjak ki, mert az igazoltatásnál gondjaim lehetnek. Nem tetszett az ajánlata, ismertem azokat a meredek töltéseket, ott a nyakam töröm. Amint beszélgettem a finánccal, hozzám lépett egy alak, aki felajánlotta segítségét az Ipolyon keresztül. Korán reggel útnak indultunk. Jégdarabkák úszkáltak a folyó peremén. Már a nyakamig ért a víz, amikor elfogott a méreg, káromkodtam, hogy négy év hadifogság után itt fagyok meg az Ipolyban! De ő csak csitítgatott, hallgassak, mert észre vehetnek a határőrök. Mikor átértem Helenbára, régi katonatársamat kerestem fel, akinél megpihenhettem, megszárítkozhattam. Az ő segítségével eljutottam Párkányba, ott felültetett a lévai vonatra, a kalauz a barátja volt, megkérte, hogy Nagysallóig viselje gondomat. A sallói kocsmában körülültek az emberek, amikor megtudták, négy esztendeig Oroszországban voltam hadifogságban. Nem akartak hazaengedni. Pusztaszőlősnél az erdő felé vettem az irányt, arra az útra tértem rá, ahol gyermekkoromban a parasztok teheneit őriztem. Egyenesen apósomék házához mentem. Az asszonyom sírva fakadt, amikor meglátott. Másnap jelentkeztem az alsópéli községházán, hogy állítsák ki az irataimat. Komisszárok szlovákul faggattak, honnan jöttem, merre voltam. Eszem ágában sem volt szlovákul válaszolgatni, tolmácsot hívattak, értetlenkedtek, ha magyar vagyok, menjek vissza Magyarországra. Végül nagy nehezen hazaengedtek a nevemre kiállított papírokkal. Az asszonyon láttam, valamit titkol előlem. Csak a halála után tudtam meg, hogy szeretője volt, de aztán titokban Pozbán orsóval egy peszeki bábasszony hat hónapos gyereket vett ki belőle. Elrákosodott a méhe, a nyitrai kórházban halt meg. Arra gondoltam, meg kell nősülnöm. El is vettem azt a megözvegyült fiatalasszonyt, akinek férje nem jött haza a Don-kanyarból. Alsópélen megesküdtünk. Az előző asszonyom azt állította, nekem nem lehet családom, de nem volt igaza, a második feleségemtől lett egy lánykám.

AZ ÉLETERŐ

Kórházba kerültem, mivel elfakadt a gyomrom. Hat hónapig bent feküdtem, az orvosok tanakodtak, végül megoperáltak. Fél év múlva jelentkeznem kellett az újabb műtétre, de kilakoltatták azt az osztályt, ahol a műtétre került volna sor. Végül a szülészeten operáltak. Csak a gyomrom egynegyedét hagyták meg. Nem sok esélyem maradt a túlélésre. Olyan kicsi volt a gyomrom, mint az öklöm. De az asszony vigyázott rám, olyan ételeket készített, amit az orvos előírt. Újabb fél év után már munkába állhattam. A majorba a csikók közé kerültem. Újbarsról hozták a lovakat, azokat kellett betanítanom. Egy kiscsikó úgy megszeretett, hogy utánam jött a padlásra. A faluban huszárnak neveztek, már nagyapám is szerette a lovakat. Később Érsekújvárban voltam portás. Ott találkoztam újra a főorvosommal. Nem akart hinni a szemének: Pücsök bácsi, maga él? Ő már rég meghalt, én még itt vagyok.”

János bácsi állítja, hosszú életét, friss emlékezőképességét józanságának köszönheti, apja rossz példáján okulva sosem vitte túlzásba az italozást. Kérésemre dalra fakadt. Fülemben a Pardon, pardon szenyóra kezdetű nóta maradt meg. Mikor legutoljára nála jártam, a szilvafára mászott fel, hogy lefűrészelje az egyik ágat, mert ha letörne, átszakítaná a fa alatti fóliasátrat. Január 28-án töltötte be 94.életévét.