Hisznek a csodákban és táplálják a reményt

Húsz évvel ezelőtt, 2003. május 10-én nyitották meg a nádszegi Szent Erzsébet Egészségügyi és Szociális Központot. Az évforduló alkalmából Juhos Ferencet, az intézmény igazgatóját kérdeztük a kezdetekről, az elmúlt időszak nehézségeiről és szépségeiről, a kihívásokról és a sikerélményekről.

Ötletelés, megvalósítás

Lapunknak elmondta, a hospice-szolgáltatás létrehozásának ötlete már az 1990-es évek közepén megszületett benne.

„Korábban kórházban dolgoztam, sok mindent láttam és tapasztaltam, ami miatt úgy gondoltam, hogy fontos lenne tenni valamit az idősekért, betegekért. Amikor polgármester lettem, már határozottan megfogalmazódott bennem, hogy valamit létre kell hozni, akár Nádszegen, akár máshol. 2000 decemberében Roman Kováč egészségügyi miniszterrel elkezdtük az ötletelést, akkor merült fel a hospice ötlete, de akkor még nem tudtam, hogy pontosan mit is jelent. Miután utánanéztem, nagyon megfogott ez az elképzelés, de olyan helyet szerettem volna kialakítani, ahol egy fedél alatt van az egészségügyi és a szociális ellátás is, vagyis a súlyos betegek ápolása és idősek otthona, hiszen ez a két szolgáltatás nagyon jól kiegészíti egymást”

– fejtette ki. Juhos Ferenc arról is beszélt, számos akadályba ütköztek, hiszen teljesen új dolgot kellett kitalálniuk, nem volt előttük példa.

„2001. június 24-én tettük le az alapkövet és 2003. május 10-én átadtuk a hospice- és szociális szolgáltatásokat nyújtó otthont. Abban az évben július 1-jén Bártfán is létrejött egy ilyen intézmény, tehát a miénk volt az első az országban, de nem is az a fontos, hogy ki volt az első, hanem hogy létrehoztuk és 20 éve itt vagyunk, keresnek bennünket és számos visszaigazolást kaptunk, hogy jól tettük, hogy egy fedél alá hoztuk a két szolgáltatást. Sokszor elmondom, hogy az idős fiatalabb nem lesz, de a beteg még meggyógyulhat. Az elmúlt 20 évben rengeteg olyan esetünk volt, hogy valaki megbetegedett az idősek otthonában és át kellett vinni a kórházi részbe. Ugyanakkor olyan helyzet is előfordul, hogy a hospice-ból még nem mehet haza a páciens, de át tudjuk helyezni az idősek otthonába, így nem kell máshol helyet keresni neki”

– magyarázta.

Harc a méltóságért

Az igazgató szerint a leginkább bosszantó dolog az elmúlt két évtizedben az volt, hogy nagyon sokat kellett harcolni az illetékes szervekkel, például a biztosítóval, a minisztériummal azért, hogy megtarthassák a pácienseik emberi méltóságát. Úgy véli, ha harcolni kell érte, az biztosan csorbát szenved.

„Az első néhány évet leszámítva nem igazán törődtek azzal, hogyan tudunk fennmaradni. Húsz év eltelte után írt ki az egészségügyi minisztérium pályázatot felújításra és új férőhelyek létrehozására, miközben a biztosítóval a 25 férőhelyből 13 támogatására tudtunk szerződést kötni. Ha azonban sikerül támogatást szerezni a pályázaton, akkor európai szintű hospice-szolgáltatást fogunk tudni nyújtani”

– hangsúlyozta. Kifejtette, a hospice-szolgáltatás a végstádiumú betegek ellátása, de nem tud megbékélni ezzel a kifejezéssel, mert nem tudhatjuk, kinek mikor jön el a végső stádium az életében.

„Csak a nagy rendező tudja, mikor van vége az életnek, hiszen olyankor is történnek csodák, amikor az orvos azt mondja, hogy már nem tud segíteni a betegen. A pácienseink között vannak onkológiai esetek, agyiér-katasztrófát átélt betegek, éber kómában lévők és súlyos belső szervi megbetegedésben szenvedők. Eddig közel kétezer beteget láttunk el a 20 év alatt. A hetven százalékuk sajnos elhunyt, de a 30 százalékuk vagy hazamehetett, vagy a nyugdíjasotthonba került, ami sikerélményt jelent a személyzetnek is, hiszen itt szinte naponta szembe kell nézni a halállal”

– tette hozzá.

Fontos az empátia

Juhos Ferenc hangsúlyozta, soha senkit nem hagynak magára vagy küldenek haza, ha letelik az ellátásra kiszabott idő. A biztosító ugyanis három hónapig fizeti a betegek hospice-ellátását, az éber kómában lévőkét fél évig. Ilyenkor házon belül oldják meg a rászorulók elhelyezését, ezért is jó, hogy idősotthont is működtetnek, mert így mindig tudnak valamilyen megoldást találni.

„Ha három hónap után nem javul egy beteg állapota, de stabilizálódik, attól még továbbra is súlyos beteg marad. Tévhit, hogy a hozzátartozók nem akarják ellátni az ilyen eseteket, egyszerűen nem tudják ellátni. Egyrészt nem bírják elviselni a gyötrelmet, másrészt nem tudnak olyan szakszerű ápolást nyújtani, mint itt, ahol orvosok, szakápolók dolgoznak, illetve ha valaki 24 órás felügyeletet igényel, azt hosszú távon nem lehet családtagokra bízni. A házi ellátó szolgálat tud némi segítséget nyújtani, de az igazán súlyos esetekben ez nem elég. Ide bármikor jöhetnek a hozzátartozók látogatásra, a Covid-19 időszakát leszámítva sosem korlátoztuk azt”

– mondta. A személyzet lelki egészségére is odafigyelnek a nádszegi intézményben. Összejöveteleket tartanak, ahol egyebek mellett olyan témákról beszélgetnek, mint a halál, a gyász, az ezekre való felkészülés, a családtagok segítése, támogatása. Az igazgató szerint a legfontosabb, hogy bele tudják magukat élni a betegek és a családtagok állapotába, helyzetébe, mert akkor tudják a legjobb ellátást nyújtani. Az is fontos, hogy minden helyzetben igyekezzen pozitív hozzáállást tanúsítani az ellátó személyzet minden tagja, ha például egy kómában fekvő beteget látnak el, hiszen mindent érzékel.

Nem kell reklám

Egész Szlovákia területéről érkeznek jelentkezők és páciensek a nádszegi otthonba. Akkor is igyekeznek elhelyezni őket, ha telt ház van. Az igazgató szerint mindig lehet találni egy pótágyat, és előbb-utóbb mindenki sorsa rendeződik. Érdekes jelenségként említette, hogy ha egy régióból Nádszegre kerül valaki, a következő időszakban megszaporodnak az igénylések arról a vidékről.

„Az emberek tovább viszik az intézmény jó hírét, többször előfordult, hogy egy család több hozzátartozóját hozta hozzánk, mert elégedettek voltak az ellátással. A betegség nincs korhoz kötve, így nem csak idős pácienseink vannak. Megfigyelhető, hogy míg a kezdetekben az éber kómában, kómában lévők vagy az agyiér-katasztrófát szenvedett betegek 55–60 éves korban kerültek hozzánk, az utóbbi időben már 35–40 évesen is, és nagyon sok a karambol utáni kómás állapot”

– tette hozzá. A legjobb visszajelzést minden esetben azok a mosolyok, pillantások jelentik számára, amikor a betegekhez szól és ők visszajeleznek, akár csak a szemükkel is, ha máshogy nem tudnak. Szavai szerint ezek adják az erőt és lendületet a további munkához.

„A jóisten azért gördít elénk akadályokat, hogy lássa, képesek vagyunk-e továbbmenni az úton, mert az akadályokat nem legyőzni kell, hanem kikerülni vagy átugorni. Ezentúl a reményt nem szabad sosem feladni. Amíg annak lángja pislákol az emberben, addig tovább tud lépni, ezért kell a nálunk gondozottakban is folyamatosan táplálni a reményt. Én hiszek a csodákban. Ha nem volnának csodák, kár volna élnünk, mert nem tudnánk bízni abban, hogy csoda történhet velünk. Az intézményünkben is arra biztatok mindenkit, hogy bízzon a csodákban, mert ha én vagy a személyzet tagjai nem bízunk benne, akkor nem tudjuk biztatni a betegek családtagjait sem”

– zárta gondolatait Juhos Ferenc, hozzátéve, hogy ugyanakkor mindenkit, aki hozzájuk érkezik, igyekeznek felkészíteni a legrosszabbra, mert annál csak jobb lehet.