Határozatlanul a határon

Buzita határközség, ám ebből immár 1957 óta nem tud profitálni. Akkor zárták le a határátkelőhelyet. A buzitaiak azóta két út közül választhatnak: vagy Bódvavendéginél lépik át a határt, vagy a nyaranta igencsak túlterhelt Miglécnél. Előbbi megoldás harminc, utóbbi hatvan kilométeres autózást jelent. A guta ütögetheti őket, villan át az ember agyán, amikor a lezárt sorompókat és a ma is üzemelő buzitai vámházat meglátja. Ez lenne hát Európa?

Tizenkét éve küzdenek

A helyiek tizenkét éve küzdenek az újranyitásért, ami egyáltalán nem kerülne sokba. Hogy pontosan mekkora anyagi ráfordítást jelentene a dolog, arra egyetlen illetékes sem tudott választ adni, a tippek ötszázezertől kétmillió koronáig terjedtek, az igazság valahol középen lehet.

Folyik a választási kampány, mindenki jár-kel, nyüzsög az országban, a külügyminiszter például engedett pártbeli kollégája, a Kassa-környéki járási elöljáró csábításának, és a felbukkant Buzitán. Alig hittünk a szemünknek. Mindaddig ugyanis úgy tudtuk, a határátkelőhelyek számának növelése belügyi hatáskör. „Ez így igaz, viszont a külügyminiszter is lobbizhat a szomszédos ország illetékes tárcájánál. Meg persze odahaza is” – mondta Eduard Kukan, aki aznap reggel még nem tudta, mi lesz a buzitai program. Felajánlotta azonban, hogy menjünk vele. Mentünk.

Óvatosan a kamerákkal...

... esedezett érkezéskor a határőrség helyi parancsnoka, amikor meglátta a közszolgálati televízió munkatársait. A határőrök tavaly nyáron mozgalmas heteket éltek át. Akkor Rudolf Schuster államfő járt itt terepszemlén, megállt a szomorú sorompók előtt, és optimistán belemosolygott a kamerába. A következő héten már megjelentek a tétova autósok, akik mind itt szerették volna átlépni az országhatárt, a híradóból ugyanis úgy értették, az elnök máris csodát tett.

Nos, ferdítenénk, ha nem jegyeznénk meg, hogy Eduard Kukant is messiásként üdvözölték a helyiek, akik tudják, hogy Pozsonyból nézve a helyzet korántsem látszik oly elkeserítőnek, mint a helyszínen. Hát nem sírni való, ahogy a vámhivatal, a határőrség, a két szomszédos község polgármesterei, valamint a miniszter köralakzatba fejlődve vonogatják vállukat és mutogatnak a sorompón túlra? A Buzitától csupán öt kilométerre fekvő Büttösön gyümölcsösöket telepítettek, lenne munka szüretkor, sőt jövőre már akár kétezer szlovákiai munkavállalót is alkalmazni tudnának. Jelenleg harminc-negyven kilométeres körzetből autóbuszokkal szállítják a magyarországi idénymunkásokat, miközben Buzitán és környékén egyre csak növekszik a munkanélküliség. A miniszter bólogat és megjegyzi, hogy a szlovák fél készen áll a nyitásra, Budapest vonakodik, most a magyar–román határt erősítik a schengeni egyezményre hivatkozva. A magyar belügyminisztérium 2003 tavaszáig gyűjti az új átkelőhelyekre vonatkozó kérvényeket, addig tehát nem lesz előrelépés. „Biztos vagyok benne, hogy a két ország egyszerre válik uniós tagállammá” – mondja Kukan, mire pártkollégája, a járási elöljáró a forgatókönyvről elfeledkezve kijelenti, hogy sokkal szebb dolog lenne ünnepélyesen megszüntetni egy határátkelőt, mint meg sem nyitni „arra a kis időre”. Mondanom sem kell, hogy a buzitaiaknak ez a vélemény tetszik jobban.

A külügyminiszter szerint a kedvezménytörvény okozta súrlódások ellenére a szlovák–magyar viszony sokat javult az elmúlt négy évben. A jövőben a pozitív eredményekre alapozva szeretnék folytatni a barátkozást. A verbális optimizmusnak ezen a ponton szegjük szárnyát egy kis statisztikával.

Külön misét érdemel

Bár a szlovák–magyar államhatár csaknem kétszer hosszabb a szlovák–lengyelnél, mégis jóval kevesebb határátkelő működik az előbbin. Különösen a kishatárforgalom terén szomorú a helyzet, márpedig itt kis ráfordítással nagyot lendíthetnének a határ menti kistérségek gazdasági helyzetén, nem beszélve a rokoni, baráti kapcsolatokat erősítéséről. A közhiedelemben élő fagyos cseh–német viszonyra cáfolnak rá azok az adatok, melyek szerint a két ország 800 kilométeres határszakaszán 95 helyen, azaz 8,5 kilométerenként lehet átlépni a szomszédos országba. Hasonlóan kedvező a helyzet a cseh–lengyel határon, ahol 91 helyen, átlagosan 8,4 kilométerenként léphető át a határ. Szlovákia és Magyarország között 28 határátkelő üzemel, nincsenek úgynevezett természetes, vagy természeti átkelők, turistaösvények, amelyeken át érvényes úti okmányokkal megközelíthetőek a határ túloldalán található idegenforgalmi látványosságok.

Külön misét érdemelne a Bódvavendégi–Tornanádaska határátkelő-hely nemzetközivé tételének problémája, amelyet a kassai vámhivatal igazgatója, Jozef Pavlovský hozott szóba ismét. Jogi szempontból mindössze egy tárcaközi megállapodás szükséges az átkelőhely nemzetközivé tételéhez, ám ez a lépés érthetetlen okokból évek óta húzódik. Egyébként mind a buzitai, mind a vendégi átkelő szóba került Rudolf Schuster és Mádl Ferenc magyar államfő legutóbbi találkozóján, ám eddig ez minden, az illetékesek konkrét kérdésekre azonnal a közeli Európai Uniós csatlakozásról kezdenek beszélni. Márpedig egy ember életében egy-két év is hosszú idő, főleg akkor, ha kilencven kilométert kell autóznia oda-vissza a „szomszéd” faluba. A határ menti térségek vállalkozói számára sem mellékes, mikorra építhetik ki üzleti kapcsolataikat a szomszédos régiókkal.

A miniszter megígérte

Az önkormányzatok és településszövetségek bombázzák csak levelekkel a magyar belügyminisztériumot, hátha az új kormány észbe kap, hangzott Eduard Kukan jó tanácsa. Ő maga is minden alkalmat megragad majd a helyzet javítására, ígérte meg nyilvánosan. Összeszedtem a bátorságom és udvariasan figyelmeztettem a minisztert, hogy mindössze két bő hónapja van erre. Kukan szerint azonban a jó dolgokhoz sosincs késő, és amit ma megtehet, nem halasztja holnapra. „A kétoldalú diplomáciai kapcsolatok pont arra valók, hogy megkönnyítsék az emberek közötti kommunikációt, gazdasági, kulturális és egyéb jellegű kapcsolatteremtést. Ilyen értelemben kívánok érvelni magyarországi kollégámnál – ígérte a külügyminiszter, hozzátéve, hogy Šimko belügyminiszterrel is el kíván beszélgetni határügyben. Ugyancsak szóba kerül majd a Vendégi-Tornanádaska átkelő is, hiszen sokakkal egyetemben Kukan is abszurdnak tartja, hogy az uniós tagállamokból hozzánk érkező turisták kilométereken át kénytelenek autózni, amíg találnak egy nemzetközi átkelőhelyet Magyarország és Szlovákia között. A miniszter e kérdésben amatőrnek tekinti magát, a hozzáértőknek kell elmagyarázniuk, mi a gond ezzel az átkelővel.

De térjünk vissza Buzitára. A kormány néhány éve jelentős összeget szavazott meg a vámház felújítására. Az épületet jelenleg a határőrség használja, sorompónyitogatás és útlevélkezelés helyett szigorúan őrzik a határszakaszt. Bár eleinte titokként kezelték az itt szolgáló határőrök számát, később megtudtuk, hogy tizennyolcan strázsálnak errefelé éjjel-nappal, a határforgalom beindításához nem is kellene emelni a létszámot. Gyurcsó Andrással, Büttös község polgármesterével aznap kegyesen kivételt tettek a határőrök. „A magyar oldalon már tizenöt évvel ezelőtt felmerült a határmegnyitás lehetőségének gondolata, mivel sok büttösi lakosnak élnek családtagjai, rokonai a határ túloldalán. Minden lehetséges fórumon hangot adtunk ezen igyekezetünknek. Az érzelmi és kulturális indokok mellé nemrég gazdasági indok is társult. Nyolcszáz hektáron telepítettek ide gyümölcsösöket, és mivel magyar oldalon apró települések találhatók errefelé, nem áll rendelkezésre kellő munkaerő” – mondja a polgármester. Buzita alpolgármestere Štefan Maliňák abban bízik, hogy a következő négy évben Eduard Kukan marad a külügyminiszter, és valóban tesz az ügy érdekében. Végül az egész társaság átsétál a sorompó túloldalára, és távolról megszemléli azt a bizonyos büttösi gyümölcsöst. Elvégeztük dolgunkat, mehetünk, intek a járási elöljáró által mozgósított sofőrre, aki elhozott ebbe a határhoz szorított, perifériára préselt községbe. Kíváncsi vagyok, mikor jöhetek ide útlevéllel a zsebemben.