Háromévesek a várhosszúréti sziámi ikrek

Négy hölgy egy családban. A két Melitta és az ikrekA szerző felvételei Ők voltak Szlovákiában az első sziámi ikrek, akiket sikeresen elválasztottak. Andrea és Lúcia előtt öt évvel már születtek összenőtt gyerekek Ólublón, akiket, mivel egy szívük volt, nem is próbáltak szétválasztani.

Amikor megérkezem a Tóth családhoz, a családfőn kívül mindenki otthon van. „A gyerekek betegek, mind a hárman” – fogad Melitta asszony. Három gyerek: az iker kislányoknak van egy nyolcéves nővérük, Melitta. A gyerekek csak pár pillanatig méregetnek idegenként, aztán megszólal Andrea (vagy Lucika, nem tudom, mert olyan egyformák), és azt kérdezi, mit hoztam. Szerencsére, volt a táskámban egy banán, végül azon osztoznak a lányok. Melitta aszszony elmeséli, hogy a két kislány a hasizomnál és a farcsontnál nőtt össze, s a vastagbelük volt azonos, de azt műtéti úton sikerült kettéválasztani. Majd megmutat egy újságot, amelyben látható egy kép a sziámi ikrekről. Andrea és Lúcia császárvágással születtek, együtt 5630 grammal. „Szerencsére jó súllyal születtek, a legnagyobb inkubátorba alig fértek be.”

Arra kérem az édesanyát, mesélje el terhességének körülményeit. „A nyolcadik hónapig azt mondták, egy gyermeket hordok a szívem alatt. A nyolcadik hónapban vette észre Leško doktor úr, hogy kettő van belőlük. Ám, hogy milyen állapotban vannak, arról ő sem mondott semmit. Szerintem nem vette észre. Később, a szülés után azt hallottam, hogy rosszul volt, amikor meglátta az ikreket.” Nincs is min csodálkozni, hiszen erre nemhogy a rozsnyói kórház, de egyik kórház sincs felkészülve. Óvatosan tudakolom, mit érzett, amikor meglátta az újszülötteket. „Először nem is mondtak semmit, pedig kérdeztem a nővéreket. De ők azt válaszolták, majd jön a doktor úr. Végül egy doktornő közölte velem az igazat, de ő is csak annyit mondott, hogy jól vannak, egészségesek, csak egy kicsit össze vannak nőve farral. Én meg azt hittem, az izomzatuk nőtt csupán össze, gondoltam, azt könnyen sikerül elválasztani egymástól. Amikor pedig végre megláthattam őket, hirtelen csak az jutott eszembe, hogy édes Jézuskám hogy fogtok így élni.” Közben Lucika (vagy Andrea?) cumit kér, s mikor megkapja, megnyugszik és csendben hallgatja a beszélgetést.

Melitta asszonyt az orvosok nyugtatták, hogy minden rendben lesz. Ő pedig bízott a szavukban. Mi mást tehetett volna? „Előbb elvitték őket Kassára, majd tíz nap után követtem őket én is. Onnan Prágába küldtek minket, a Motol kórházba, ott voltak egy hétig, engem viszont hazaküldtek. Pedig kétszer is felutaztam. Aztán onnan a gyerekeket visszaküldték Kassára, majd pedig Pozsonyba.

Az utazás fáradalmait követték a műtétek. Jaroslav Siman profeszszor februárban operálta őket először, melynek során a vastag belet kettéválasztotta. Akkorra már a babák egy kilót lefogytak, hiszen infúzióval táplálták őket, felváltva hánytak, mert nem tudtak merre üríteni. Az emésztésüket egy homokóra elvéhez lehetett hasonlítani. A kettéválasztott végbelet pedig kitették a hasfalukra és katétert csatlakoztattak hozzá. Ezután aggódva várta mindenki, hogy megindul-e a csecsemők emésztése. „Szerencsére megindult, elkezdtek enni, rá egy hónapra felerősödtek.” Március 28-án választották szét őket 11 órás műtéttel, két hónapos korukban. Az idén három évesek, elevenek, vidámak, bár most kissé nyűgösek a torokfájás miatt. A lányokat még pelenkázzák, de nem ez a fontos. Hanem az, hogy élnek. „Az orvosok igyekeztek minket felkészíteni a legrosszabbra is. Azt is lehetségesnek tartották, hogy nem fognak tudni járni, tolókocsiba kényszerülnek, vagy ha a műtét után nem indul meg az emésztés az is megtörténhetett volna, hogy vissza kell őket operálni eredeti állapotukba.” Szerencsére mindezek a feltételezések nem váltak valóra. Senki nem venné észre a lányokról, hogy valami miatt mások mint a többi hasonló korú kisgyerek. A kislányokkal azért hetente rehabilitációra kell járniuk, hogy az izmaik megerősödjenek. Rendszeresen felkeresik a nefrológust, az ortopéd szakorvost. Sajnos, egyelőre végbélkivezetést kell náluk alkalmazniuk, amelyet Siman professzor szerint 4–5 éves korukban lehet majd elhagyni.

Közben megérkezett László is a munkából. László a méhészkei kőbányában dolgozik. Amolyan mindenhez értő alkalmazott. Amikor megkérdezem tőle, hogy a faluban mit szóltak a családban történt nem mindennapi eseményre, azt válaszolta, hogy szerinte titkolt sajnálatot éreztek irántuk az emberek. „De a szomszédok minden nap átjöttek, ahogyan tudtak, segítettek. A nagyszülők pedig szintén sokat voltak körülöttük.”

A nyolcéves Melitta ötéves volt, amikor testvérei születtek. „Akkor nem is mondtuk meg neki, persze, érezte, hogy valami nincs rendben. Azóta már tisztában van a dolgokkal, hiszen nagy, értelmes kislány lett. Amikor a lányok félévesek voltak, és hazajöttünk Pozsonyból a kórházból, csodálkozott, hogy miért van katéterük. De most már ezt szinte természetesnek veszi.”

Érdekel, hogy szükséges-e különleges étrend vagy bánásmód a gyerekeknél. Amikor a kórházból hazakerültek, egy ideig kímélő étrendet vezettek be, de a lányok mindent megehetnek. Persze, azért az evést nem szabad túlzásba vinniük. De ha elutaznak évente egyszer ellenőrzésre Pozsonyba, az ikrek rögtön hasmenést kapnak. Talán a víztől vagy a környezetváltozástól. Nem tudni. Az is lehet, hogy a tipikus kórházszagtól. Idén kihagyhatták a fővárost, mivel a nyáron Siman professzor látogatta meg a családot.

Melitta asszony még három évre meghosszabbította anyasági szabadságát, főként azért, mert a katéterek miatt nem engedheti őket egyedül óvodába. De legalább egy pár órára eljár majd velük az oviba, hogy a lányok közösségben is mozogjanak. Igaz, jegyzi meg László, náluk a nyári időszakban általában egy kisebb óvoda gyűlik össze a sok ismerős és rokon gyerekekből.

Az egyébként várható volt, hogy Melitta ikreknek ad életet, hiszen az édesapja testvérének és az édesanyja testvérének a családjában vannak ikrek, de a férje nagynénjének is ikrei vannak. Ennek ellenére a második terhességénél nem tudakolták meg, hogy fennáll-e a lehetőség. Szerinte akkor jobban figyeltek volna Rozsnyón a terhességére.

Azt firtatom, mivel indokolták az orvosok, hogy sziámi ikrei születtek. „Egyrészt azért, mert egypetéjű ikrek voltak, s vagy későn kezdtek osztódni, vagy nem volt helyük az osztódásra. A genetikus szerint azért is fordulhatott ez elő, mert az anya szervezete nem a petesejt szétválását erősítette, hanem rendellenes fejlődésnek indította a magzatok szervezetét. Az is lehetséges ok, hogy mivel akkor a tejcsarnokban dolgoztam, a sajtgyártásnál nagy gépeket kezeltem, és megnyomhattam a hasamat, aminek következtében nem tudtak osztódni.”

Az érdekel, hogy érzelmileg, hangulatilag mennyire vannak egy hullámhosszon a lányok. Melitta asszony elmondja, mindig egyszerre betegednek meg – bár nem gyakran –, de egyszerre gyógyulnak is ki. Ha az egyik szomorú, és sír, a másik is. De érdekes, hogy nagyon gyakran külön játszanak, ám általában ugyanazt. Ha a nővérük valamelyikükkel összekülönbözik, a másik azzal próbálja védeni, hogy „miért bántod a testvéremet”, mintha Melitta nem lenne a testvérük. „Az én unokatestvéreim is egypetéjűek. Már harmincon túl vannak, de minden áldott nap látniuk kell egymást.”

Melitta asszony elmesél egy történetet, ami vele esett meg épp terhessége idején. Az egyik kolléganőjével beszélgettek a sziámiiker-állapot témáról. Melitta akkor azt kívánta, hogy neki ne legyenek ilyen gyerekei. És mégis megtörtént. Azóta, hogy Andrea és Lúcia megszülettek, figyelnek, és másként figyelnek oda a hasonló szenzációs hírekre. Azóta sokat foglalkoztak velük az újságok, sokszor már talán zaklatásnak is veszik. De Melitta asszony azt mondja, nem utasítja vissza őket, már hozzászoktak. Ez ezzel jár.

Amikor kilépek a házból, hallom, hogy László telefonhoz hívja nejét. Siman professzor van a vonalban.

A család megkért, hogy az újság hasábjain keresztül tegyük lehetővé köszönetnyilvánításukat és hálájukat mind az orvosoknak, egészségügyi dolgozóknak, mind pedig a Sideria egészségügyi biztosítónak, amelyik költségeik tetemes részét fedezte, és azóta is támogatja őket.