Háborús bűnösként Cseh- és Morvaországban

Az ország „háborús bűnösöktől”, „kollaboránsoktól”, illetve „veszélyes elemektől” történő megtisztítása a csehszlovák hatóságok számára a második világégést követően létfontosságúvá vált. A németek kitoloncolása a cseh és morva országrészekből már 1946 nyarán megkezdődött, miáltal veszélybe került az őszi termés betakarítása, illetve a talaj előkészítése a vetéshez. Vadkerty Katalin írja A kitelepítéstől a reszlovakizációig című trilógiájában, hogy míg az 1946. évi felmérések szerint februárban több mint 192 ezer munkaerő hiányzott a cseh mezőgazdaságból, a további kitelepítések hatására ez a „hiány” szeptemberre negyedmillió fölé emelkedett. Július Ďuriš egykori földművelésügyi miniszter jelentette ki, hogy „az országot meg kell tisztítani az ellenségtől, de meg kell találni a mezőgazdaság működtetésének feltételeit is”; így került szóba a szlovákiai „falvakban lappangó munkaerő” mozgósítása.

Számos kudarc után – így például a magyar értelmiségiek, mezőgazdasági munkások és földművesek 1945 októberi közmunkájának csődjét követően – a szaktárca az önkéntesség elvén alapuló munkaerő-toborzás mellett döntött, ám ez sem hozta meg a várt eredményt. 1947. november 30-ig mindössze 122 „gazdasági egység”, azaz család, szám szerint 299 szlovákiai magyar lakos jelentkezett önkéntes csehországi munkára. ĺgy 1946. augusztusában sor került a kényszerítés elrendelésére; ez szavatolta, hogy a Somorjai, Dunaszerdahelyi, Galántai, Vágsellyei, Érsekújvári, Ógyallai, Komáromi, Párkányi, Zselízi, Verebélyi, Lévai, Ipolysági, Kékkői, Losonci, Feledi, Rimaszombati, Tornaljai, Rozsnyói, Szepsi, Kassai, Tőketerebesi, Királyhelmeci és Nagykaposi járásban „minden magyar nemzetiségű személy átcsoportosítható”. Ennek jogi alapját a 88/1945. számú elnöki dekrétum szolgáltatta, s bár az akciónak számos „fedőneve” volt – emlegették például közmunkába való bevonásnak, kirendelésnek, áthelyezésnek, átcsoportosításnak, kényszerkitelepítésnek, illetve transzfernek –, végül Gyöngyösi János magyar külügyminiszter nevezte nevén, rámutatva, hogy deportálásról van szó.

A lényegen a megnevezés persze mit sem változtat…

Beleolvadni a cseh nemzetbe…!

Özvegy Flaskárné Jégh Gabriella a főváros Pozsonypüki városrészében él. 1929-ben született, így alkalma volt megtapasztalni a deportálás és a csehországi kényszermunka minden viszontagságát, valamint a „győztesek” vendégszeretetét…

„Az első Csehszlovák Köztársaság idején Püspöki magyar falu volt; főképp gazdák, zsellérek és ipari munkások lakták – vezeti be a történetet. – Édesapám egy vegyi üzemben dolgozott, vele, illetve az öcsémmel nyáron részbe arattunk a gazdáknak, s ezért komenciót kaptunk. Egy ideig Naszvadon laktunk, itt éltük meg a Felvidék egy részének Magyarországhoz csatolását, majd 1940-ben visszatértünk szülőfalumba. 1946-ot írtunk, amikor a család kézhez kapta a csehországi kényszermunkára kötelező végzést. Édesapámnak ez lett a végzete – mindent a szívére vett, így hazatérésünket követően, 1954-ben, ötvennyolc éves korában meghalt…”

1946. decemberében vagonírozták be a Jégh családot Püspökin, s az út Mladá Boleslav mellet, Benátkyn ért véget. Hiába állítottak be vaskályhát a vagonba, s bújtak dunyhák alá; a platni vörösen izzott, ám közel voltak a fagyhalálhoz. Gabriella asszony öccse akkor mindössze másfél éves volt, ám a deportáltak között volt hathetes csecsemő is, aki nem élte túl az út viszontagságait.

„Nem figyeltem sem az órákat, sem a napokat – mintha megállt volna az idő. Közben vagonokat csatoltak le a szerelvényről, s egyszer csak ránk is sor került. Majd derékig érő hóban, rettentő hidegben várakoztunk a hřivnói vasútállomáson, s úgy tűnt, hogy nem is jönnek értünk. Amelyik családban több férfi volt, előbb elkelt, így mi utoljára maradtunk. Egy Otto Beneš nevű gazdához kerültünk, aki rá is szolgált a nevére – kegyetlen, zsarnok ember volt, azt hitte, azt csinálhat velünk, amit akar. Ez különben elterjedt nézet volt cseh földön; úgy tudták, önként jelentkeztünk munkára. Az ott maradat németeket pedig fizikailag is bántalmazták – magam is tanúja voltam, amint vasvillával és egyéb szerszámokkal verték őket.”

Bele kell olvadni a cseh nemzetbe! – hangzott a „korparancs”; egyébként ezt prédikálta a szószékről a deportáltak nyomába küldött pozsonypüspöki plébános is.

A Jégh család 1949. tavaszán tért vissza szülőföldjére; Gabriella asszony ma úgy látja a helyzetet, hogy hiába feszegetjük, kártérítést sem a cseh, sem a szlovák állam nem fog fizetni. Dolgozza fel a történteket ki-ki a maga módján…

Gömörből Kosovba, majd vissza

Juhász Józsefné Barkai Márta a kelet-szlovákiai Kecső községben született 1941-ben; mindössze hatéves volt, amikor édesanyjával együtt bevagonírozták. Édesapja, néhai Barkai László akkor a harmanci papírgyárban dolgozott, deportálásuk „konkrét okai“ mára feledésbe merültek.

„Jól emlékszem, mint rakták fel szülőfalumban az embereket teherautókra – mondja –, s szállították őket a csikorgó hidegben, 1947. januárjában a vasútállomásra. Fűtetlen vagonokban utaztunk, az apácák jártak körbe forró teával és húskonzervekkel – ez volt minden, amit az úton kaptunk. Jihlavára vittek bennünket, ahol rövidesen mindenki »elkelt«, édesanyámat és engem kivéve. Mivel édesapám távollétében hurcoltak el bennünket, s nem volt férfi velünk, senki sem akart befogadni bennünket. Egy éjszakát töltöttünk az állomáson, majd másnap gyűjtőtáborba kerültünk. Rövidesen egy gazda jött értünk Otínból, s édesanyámat szolgálóként alkalmazta. Nagyon rossz sorunk volt, ám ekkor már édesapám is utánunk jött. Kiváltott bennünket, majd egy kosovi gazdához kerültünk, aki nagyon emberségesen bánt velünk. Családja nem lévén megbecsült bennünket; engem iskolába hordott, s arra buzdította a szüleimet, hogy telepedjünk le Csehországban. Ők azonban erről hallani sem akartak – visszavágytak Gömörbe, s haza is tértünk 1947 derekán. A hatóságok a szökés miatt természetesen büntetést róttak ki ránk, amit édesapám meg is fizetett. Néhány hónapon múlott, s szabadon hazatérhettünk volna…”

A Kecsőből és Gömör más hegyvidéki falvaiból deportáltakat a sors legalább attól megkímélte, hogy házaikba letelepedjenek a „foglalók”. Ide is eljöttek, szétnéztek, majd ugyanolyan gyorsan távoztak is – mert a föld itt nem igazán nyújt megélhetést, a belé fektetett munka gyakran meg sem térül. S ha már foglalás, legyen kövér…

A gonosz gonoszt szül – summázza tapasztalatait Juhászné asszony, hozzátéve, hogy abba kellene hagyni az „ízetlenkedést” a történelmi bocsánatkérések körül, hiszen mindenkit értek sérelmek – kivétel nélkül.

„Harminckét évig éltem Nagyrőcén teljesen szlovák közegben, és soha senkivel gondom nem akadt. Az ellentéteket a nagypolitika szintjén szítják, s ez hatvan év alatt nem sokat változott. Hogy csak a háborús bűnösöket telepítették ki? Kérdem én: hatévesen mi bűnöm lehetett nekem…?”

A Szentmihályfán élő özvegy Gyurkovicsné Szabó Mária épp a felnőttkor küszöbére ért, amikor a dunaszerdahelyi vasútállomáson családjával bevagonírozták, s útnak indították Csehország felé.

„Két hétig tartott az út a januári hidegben a marhavagonban Dunaszerdahelyről Pozsonyon, majd Břeclavon keresztül Karlovy Varyba. Ott mint az állatokat a vásárban, válogattak szét bennünket a gazdák. Szüleimmel, öt bátyámmal és húgommal egy gazdaságban dolgoztunk, nagyon alacsony bérért. Naponta tizennégy tehenet fejtem kézzel, a család férfi tagjai pedig látástól vakulásig a mezőkön dolgoztak. Nem kényeztettek el bennünket, így megragadtuk az alkalmat, és 1948. után hazajöttünk.”

Szabó Mária Csehországban ismerkedett meg későbbi férjével, ott is házasodtak össze. Amikor 1949 áprilisában hazatértek, Dunaszerdahelyen a Tábor utcai házukat már szlovákok lakták – tehát a „semmire jöttek haza”. Mivel gyerekkorától a kétkezi munkára szoktatták – szülei napszámosok voltak –, rövidesen új egzisztenciát teremtett magának és családjának; a jelenlegi szlovákiai politikai történések viszont aggodalommal töltik el.

„Nem hiszem, hogy időszerű a bocsánatkérés; amíg a kormány egyes tagjai így viszonyulnak hozzánk, magyarokhoz, nem sok esélyt látok a dolgok rendezésére.”

Egy 1949. január 21-i keltezésű összeírás szerint Dél-Szlovákia tizenkét járásából összesen 43 546 személyt telepítettek ki, ami 11 568 gazdasági egységet tett ki. A hat évnél fiatalabbak száma 5422 volt, a hosszú úton elhunytakat azonban a statisztikák nem tartják számon.