Ha szól a zene...

Nincs is annál felemelőbb érzés, mint balzsamos nyári hajnalon madárfüttyös napra ébredni. Ilyenkor kiáll az ember fia az erkélyre, vagy kisétál a tornácra, teleszívja tüdejét, s szinte érzi, ahogy ereibe ivódik a szépség és a kegyelem, bizsergető jóérzés fogja el, tépázott idegrendszere újra friss, ráncai-redői kisimulnak, csak lélegzik és van, ó, ez maga az áldás! Még a ronda lakótelep is rokonszenves és otthonos ilyenkor.

S ebben a pillanatban megszólal a zene. Agresszíven és harsogón, az első napsugarakra csimpaszkodva, tolakodó erőszakossággal, mindent bekebelezve és birtokba véve, pillanat alatt porrá zúzva a reggeli varázs intimitását és nyugalmát. A szomszéd házban bömböltetik a szerkentyűt, minden áldott nap, reggeltől estig, szakadatlanul és leállíthatatlanul, de még este tíz után is – igaz, akkor csak annyira hangosan, hogy a zajszint mértéke ne haladja meg a csendrendeletben előírt decibelek számát.

És nincs segítség, ez így megy már évek óta, hiába kérések, figyelmeztetések, könyörgések, hiába bíróság és határozatok, hiába önkormányzat és rendőrség. Hiába minden, a zene csak szól, Beethoventől Brittenig, Csárdáskirálynőtől Lagzi Lajcsiig, Hencidától Boncidáig.

Most már nem áll ki az ember fia az erkélyre, retteg kimenni a gangra, mi több, az összes rést vadul leszigeteli a lakásban, legszívesebben befalazná az ajtókat és az ablakokat is, mert ezt már nem lehet kibírni, a legszebb kantáta is méreg, a legjobb tangó is istencsapása. És kezdi gyűlölni a muzsikát, aki pedig mindezt okozza, arról olyasmiket gondol, hogy azt ide nem írom le.

Ám a kéretlen zene lecsap újra és újra, szinte üldöz és gyilkol, és az emberfiának immár ismét rongyos az idegrendszere, sőt, már együtt üvölt a terrorajándék ritmusára, hogy ÁÁÁÁ!, meg ÚÚÚ!, és elkezd rángani a szája széle, és görcsöl, és pokolba kívánja a reggeleket, az idillt, meg az egész rohadt világot, benne a kiállhatatlan, ámde ezek szerint megbolondult szomszéddal, aki egy lakótelepet tart ekképp rettegésben. És legszívesebben pusztítana, annyira elkeseredett. De legalábbis nehézbombázókat rendelne a szomszéd ház fölé.

Ám a zene csak szól tovább, kérlelhetetlenül és megkerülhetetlenül, még a füldugón keresztül is áthatol, mint valami gonosz sugárzás, sötét erő, mint a végzet. Mint maga a megtestesült téboly, a konok módszeres őrület.

Ám az emberfia erőt vesz magán, s amikor látja, hogy sem az érvényes bírósági határozatnak, sem a feljelentéseknek nem tud érvényt szerezni, petíciót fogalmaz a képviselő-testületnek, megvárja, míg az ügy napirendre kerül, s természetesen a körzeti képviselőnek is szól, ha lehet, minél hamarább rendezzék ezt a borzalmat.

A körzeti képviselő annak rendje és módja szerint interpellál, mire a város polgármestere azt mondja: igen, tudunk erről az állandósult gondról, ámde a város, mint jogi személy, nem léphet közbe, a bírósági határozatnak csak azok tudnak érvényt szerezni, s csak azok tudják ezt ismét megbolygatni az illetékeseknél, akik a közvetlen közelben élnek. Ha pedig ismét feljelentenék a kedves szomszédot a városházán, az ismét csak annyit jelentene, mint a lepke szellentése. Azaz ismét bírságot rónának ki rá, ismét kifizetné, s minden ugyanúgy folytatódna.

Tehát a zenével terrorizáltak ismét forduljanak bírósághoz, hogy egy előző bírósági határozatnak érvényt szerezzenek. Mert ez a törvény bötűje. Végig kell játszani a játékot, mindegy, hogy ez már évek óta maga a horror.

Törvény avagy sem, az azért elképesztő, hogy egyetlen ember évek óta büntetlenül hülyének nézze a környezetét, mindenkinek az idegeire másszon, s ne használjon se szép szó, se hatalmi ukáz, egyáltalán semmi. Ráadásul a szenvedőknek kelljen húszmilliomodszor is bizonygatniuk, hogy kibírhatatlan az efféle „zeneiskola”, melyet egy vélhetően rosszul szocializált, a társas együttélés és az alapvető szabályok maximális semmibevételét gyakorló személy folytat. Miközben a hatóság egymásra mutogat.