Emlékezés fényes időkre

Sok nagy nap, jeles évforduló esik erre a Krisztus urunk utáni 2008. esztendőre – a Robert Fico kormányfő által oly sokat és szívesen emlegetett Juraj Jánošík nevezetű úriember születésének 320., a Szlovák Köztársaság megalakulásának 15., a szlovák nemzet szentmártoni kiáltványának 145., illetve a Csehszlovák Köztársaság megalakulásának 90. évfordulóján kívül megemlékezhetünk az 1948. február 28-hoz kapcsolódó államosítás 60. évfordulójáról is. Igaz, Fico ezt ama emlékezetes, január 2-án elhangzott újévi köszöntőjében nem hangsúlyozta, de azért ott van a levegőben…

Mi is történt ama dicső napon?

A Szovjetunió érdekszférájába került Csehszlovákiában a kommunista párt több mint négy évtizedre magához ragadta a hatalmat – elsősorban gazdasági téren. A nép nevében elkobozta tulajdonosaitól, majd „államosította” a nagyüzemeket, később pedig valamennyi magánkézben lévő vállalkozást. A megfélemlítéshez, nem egyszer erőszakhoz folyamodva felszámolta az iparos- és gazdálkodó réteget, magyarán: tönkretette mindazokat, akik teljes felelősséggel viszonyultak a rájuk bízott föld, munka és javak iránt. A végeredmény ismert: négy évtizednyi tapogatózás a tervgazdálkodásnak nevezett homályban, melyről talán „megálmodói” sem tudták, hogy micsoda, s működhet-e egyáltalán. Mindenesetre érdekes (bár drága) kísérlet volt…

Fico, aki tudományának nem csekély részét Moszkvában szívta magába, szemmel láthatóan hajlik a „szovjet típusú” megoldások felé. Populizmusa, illetve a „tőkésekkel” szemben tanúsított magatartása egyértelműen afelé mutat, hogy nem lenne rossz visszahozni azt a rendszert, melynek alappillére a „kockafejűsítés”, a szólásszabadság korlátozása, a párthűség, valamint a kisajátítás volt. S hogy ne maradjon mindez a meddő szócséplés szintjén, röpke, ámde annál hatásosabb vajúdást követően napvilágot látott a szlovák kormány új „csodagyereke”.

Nem mindennapi agyszüleményről van szó – ha jól mennek a dolgok, a jövőben az államnak (aki XIV. Lajos egyik udvaronca, illetve az SZK alkotmánya szerint is én vagyok) jogában áll majd kisajátítani az olyan tulajdonosok földjét, akik akadályozzák a haladást a szebb jövő – jelen esetben az autópálya-építés – felé. Az én nevemben, az állam, illetve a haladás nevében. Sima ügy – hiszen senki sem veheti el a felzárkózás esélyét az olyan elesett térségektől, mint az egykori Sáros, Zemplén vagy éppen Szepes vármegye (hogy bennünket, a déli végeket lakó magyarokat ismét kiszorítanak a jóból, az már a mi privát fóbiánk).

Az ügy mindkét lábára sántít; egyrészt azért, mert Szlovákia vezető politikusai az autópálya-építést ugyanazzal a laza kézmozdulattal húzzák elő s lobogtatják választási mézesmadzagként a lakosok szebb jövőben rendületlenül hívő része előtt, miképp a magyar kártyát rántják elő a szmoking ujjából, ha figyelemelterelésről van szó. Másrészt meg, mert a Szlovák Köztársaság Alkotmánya, ez a minden törvény, rendelet és határozat fölött álló jogszabály kimondja, hogy a magántulajdonhoz mindenkinek elidegeníthetetlen joga van.

Persze lobogtathatjuk majd az alkotmányt, ha a „kollektív érdekek” érvényesítéséről lesz szó – mint tették eleink kerek hatvan évvel ezelőtt. Ahhoz, hogy tanuljunk a múlt hibáiból, nem időre – bölcsességre van szükségünk.