Elmenekülhetett volna, nem tette

Noha hosszú évtizedeken át a szocialista Csehszlovákiában csak titokban lehetett a vitéz honvédtábornok sírjánál leróni a kegyeletet, mégis mindig voltak olyanok, akik a titkos rendőrségre fittyet hányva elzarándokoltak Margonyára. Az 1989-es rendszerváltás óta azonban szabadon megemlékezhetünk, s így az is természetes, hogy a Csemadok, az MKP és a Thália Színház minden év októberében megrendezi a margonyai koszorúzási ünnepséget. ĺgy volt ez az idén is. Ezúttal Katona Tamás, neves budapesti történész volt az emlékünnepség szónoka. Mivel ő is úgy véli, a nagy, általános gyászok megfoghatatlanok, ha nem kötjük konkrét emberhez, az alkalmat megragadva Dessewffy Arisztidről kérdeztük.

Dessewffy Arisztid az Abaúj vármegyei Csákányban született, és tudatosan készült a katonai pályára. Tizennyolc éves korában kadétként kezdte az 5. honvédezredben, csakhogy a napóleoni háborúkat követő békeidők nem igen tették lehetővé a gyors emelkedést a ranglétrán. Vajon csupán ez a helyzet, vagy valami más is motiválhatta őt abban, amikor 1844-ben úgy döntött, hogy kapitányként nyugdíjaztatja magát, és inkább gazdálkodni fog a családi birtokon?

Dessewffy döntésében kétségtelenül nagy szerepe volt annak, hogy meg akarta menteni a feleségét, Újházy Antóniát, aki öt gyermeket szült neki, de mind az öt még csecsemőkorában meg is halt. Ezen súlyos csapások ellenére boldog házasságban éltek, míg ki nem derült, hogy a tüdővész felesége életét is veszélyezteti. Dessewffy Arisztid azért lépett ki a hadseregből, hogy melegebb éghajlatú vidékre, Olaszországba vigye a feleségét. Sajnos, minden igyekezete hiábavaló volt, a kórt nem tudták legyőzni, az asszony 1847-ben Velencében meghalt.

Mindezek után természetesnek tekinthető, hogy a forradalom, a szabadságharc eszméje újra lóra ülteti a negyvenhat éves huszártisztet?

Igen, és meg kell mondani, hogy elképesztő vitézséggel harcolta végig a szabadságharcot. A sárosi lovas nemzetőrséget szervező őrnagyként lépett ismét szolgálatba, de hamarosan alezredes majd ezredes lett, végül pedig tábornok.

Csakhogy kezdetben a magyar csapatok nem álltak a feladatuk magaslatán, hiszen a budaméri csatában alul maradtak, és a Mészáros vezette I. hadtest Kassáról is futni kényszerült. Milyen feladatokat látott el ekkor Dessewffy?

Az általa vezetett hadosztálynak köszönhető, hogy az első hadtest nem szenvedett még nagyobb veszteséget Schlick tábornoktól a január 4-i kassai ütközetben. Dessewffyék utóvéd szerepet játszottak, ők biztosították, hogy Mészárosék épségben hazaérhessenek. A tavaszi hadjáratkor nagyrészt az általa újjászervezett tízezer főre és 30 ágyúra gyarapított seregével Tarcal-Keresztúrnál és Tokajnál már meg is verte Schlick csapatát. De feltétlenül meg kell említeni, hogy a februári kompolti és verpeléti ütközetekben tanúsított vitézségéért kitüntették, és Buda visszafoglalásánál is jelen volt. Az ő ideje akkor jött el a csatatéren, amikor a megszálló inváziós haderőt kisepertük az országból. Erdélyből Bem József, a Délvidéken Perczel Mór, a főhadszíntéren pedig a Dessewffyt rendkívül nagyra becsülő, szintén felvidéki illetőségű Görgey Artúr.

Ekkor viszont a magánéletében is változás következett be, mert másodszor is megnősült...

Ekkor jelenik meg az életében a nem is olyan nagyon szép Szinyei Merse Emma. Szeretetre méltó nő volt, és Dessewffy joggal érezhette úgy, hogy a már nem is remélt boldogságát mégis megtalálta. 1849. július 5-én a pest-lipótvárosi katolikus templomban az evangélikus Dessewffy Arisztid feleségül vette Szinyei Merse Emmát, a sárosi alispán lányát.

A remélt boldogságból viszont semmi nem lett...

Nem, mert Dessewffynek még az esküvő napján nyeregbe kellett szállnia, és a hadszíntérre mennie. Hitvesével soha többé nem látták egymást.

Tudható, hogy bátorságáról melyik csatában tett leginkább tanúbizonyságot?

Alighanem a turai lovas ütközetben. Több forrásból is fennmaradt, hogy amikor észre vette, hogy öreg barátját, az ezred trombitását az oroszok körbe fogták, ő két társával – az egyik szintén Dessewffy fiú volt, a másik pedig Ruzsinszky – átvágta magát a vastag orosz gyűrűn, és kiszabadította az öreget. Az oroszok a Világosi fegyverletétel után mondták is Görgeynek, hogy a turai ütközetben az a „tábori püspök” hallatlanul vitéz volt. Dessewffy fényes ruháján a vitézségi érdemrend kettős keresztjét nézhették az oroszok pravoszláv keresztnek, s nyilván ezért hihették, hogy ez a fényes ruhájú nem lehet más, csak a tábori lelkész.

Úgy tudom, Dessewffy a szabadságharc végén megmenthette volna életét, ha csapatával Törökországba menekül, de nem tette ezt. Miért?

Való igaz, hogy a temesvári csata után hadosztályát török földre akarta átvezetni, de Karánsebesnél egykori barátja, Liechtenstein herceg rábeszélésére az osztrákok előtt letette a fegyvert. Liechtenstein, aki régebben egy ezredben szolgált vele, azzal vette rá a maradásra, hogy a nejére appellált, és ígéretet tett neki, hogy kegyelmet fog kialkudni a számára.

Elhitte?

Persze. Az egész ország azt hitte, hogy lesz kegyelem, hiszen a Rákóczi-szabadságharckor sem végezték ki azokat, akik megadták magukat. Mindenki azt hitte, hogy a fiatal uralkodó október 4-én, a neve napján kegyelmet fog adni. Ezt kérte Ferenc Józseftől maga Miklós, orosz cár is, kegyelmet a megtévedteknek. Gazkevics herceg, az orosz főparancsnok is azt írta Schvartzenberg osztrák miniszterelnöknek, hogy Magyarországon amnesztiát kellene adni, mert akkor az ország megbékélne, és helyreállna a nyugalom. „Szép, szép az amnesztia, de előbb akasztunk!” – mondta a miniszterelnök. Nem is véletlen, hogy Széchenyi „halovány vámpírnak” nevezte őt.

És engedték Haynaut, Magyarország és Erdély teljhatalmú kormányzóját, hogy a kegyetlenségeket végrehajtsa...

Igen, a kiváló katonából paranoiás őrült lett. Olyan volt, mint a borotva, amit használat után tokba kell tenni. De nem tették, engedték, hadd vágjon, hadd öljön, hadd kegyetlenkedjen tovább. Dessewffyt pedig– kegyelemből – nem kötél, hanem golyó általi halálra ítélte. Az, hogy nem akasztófán kell végeznie mint egy közönséges útonállónak, biztos, hogy sokat jelentett számára. Mikor az utolsó hajnalon a lelkész felébresztette, nyugodtan mondta neki: „ Tiszta a lelkiismeretem, ez hagyott aludni.” A haláltól nem félt, de annak a fiatal asszonynak az itt hagyása, akit alig ismert, fájdalommal töltötte el a szívét, mert ez az ember nem csak a hazához volt hűséges, hanem a választásaihoz és az érzelmeihez is. A felesége a kivégzés után egy évvel láthatta meg tetemét, amikor rokonai a sáncárokból az osztrák altisztek lefizetése után hazahozták az ősi birtokra, Margonyára, ahol a családi kriptában helyezték örök nyugalomra.