Egyszervolt ebedi zsidó családok

Elkezdeni a kutakodást az egykori ebedi zsidó családok után azt jelenti, hogy emlékfoszlányokból és tárgyi töredékekből kell összerakni valami történetfélét. Aki a még élő ebediek közül nagyjából 1941-nél később született, annak legfeljebb csak közvetett élményei lehetnek ezekről az emberekről – az idő tehát sürget, ha még élő, személyes történeteket akarunk felgyűjteni.

A majdnem eltűnt temető

A faluban ma a 20. század mindegyik nagy traumájára emlékeztet egy-egy emlékmű, noha van olyan vélemény, hogy a kommunizmus áldozatai még megérdemelnének valamilyen emlékjelet. Ugyanakkor a jelenben semmi sem jelöli azt, hogy 1944-ig itt olyan zsidó családok is éltek, akik szerves részei voltak a falu mindennapjainak. Aki kitartóan kutat, az azonban egy dolgot mégis felfedezhet: az egykori zsidó temető helyét, amely a községi temető halottasháza mögött található, s jelenleg sűrű bokrok teszik átláthatatlanná. Az emlékezés szerint itt egykor több mint egy tucat sírkő állt, de valamikor a hatvanas, esetleg a hetvenes évek folyamán ellopták azokat. A tetteseket állítólag végül bíróság elé állították, de a sírkövek végérvényesen eltűntek – egy kivételével, amelyet néhány éve a temetőn belül, a kerítés mellett állítottak fel, s amely a héber felirat szerint az 1942-ben elhunyt Illés Mózes rabbi sírja volt. Lehetséges, hogy éppen erre a temetésre emlékezik Könözsi Pál (1936): „A Tó végén voltunk, nem tudom, hogy keveredtem oda. Valamelyik azt mondja, ez zsidó temetés, hát nem látod, hogy mekkora kalapokban vannak? Hatan vitték föl a vállukon a koporsót, nem állvánnyal. Mentek utána egy-páran. De hogy ki volt az, nem tudom, csak azt, hogy zsidó temetés volt.”
Ha a tárgyi emlékekről van szó, néhány töredék még azért előbukkanhat. Könözsi Pálnál megőrződött egy esküvői meghívó, amely a kereskedő-kocsmáros család lánya, Kohn Ilona 1920-ban tartott esküvőjére invitálta az egykori címzettet. Emellett talán vannak a faluban fényképek is róluk, s itt iskolai csoportképekre kell gondolni elsősorban.

Akik elmenekültek

A negyvenes évek üldöztetéseit nem várta meg helyben mindenki. Egy olyan családról tudunk, amely sikeresen elmenekült. A családfő, Schwarz Ignác nem tősgyökeres ebedi volt, mivelhogy az emlékek szerint a csehszlovák légió veteránjaként került a faluba feleségével. A Sötét Kertal nevű falurészen éltek, egy kis sarokházban, amely ma is áll a focipálya bejáratánál. Az emlékek szerint nem voltak tehetősek, de volt egy nagyon kicsi fűszerüzletük. A háború elején vagy közvetlenül azelőtt hirtelen és nyomtalanul eltűntek Ebedről, lényegében egyik napról a másikra úgy, hogy nem szóltak szinte senkinek. Két lányukkal, Annával és Ibolyával jóban volt a később tanítóként dolgozó Potfay Mária (1925) is, s emlékei szerint távozásuk előtt bizalmas információt kapott tőlük: „Azt mondja nekem egyszer az Annuska, hogy jaj Marikám, mondok neked egy újságot. Ne mondd el senkinek, de úgy el vagyok keseredve, anyukám is, mert elmegyünk innen lakni. Nem tudom hova, mert apukám nem mondta meg.” Úgy tudni, a háborút követően Izraelben telepedett le a család.

Tehetős kereskedők

A Perlusz, korábban pedig Kohn család háza, amelyben fűszerüzlet, hentesbolt és kocsma működött, érdekes módon mind a mai napig hasonló szerepet tölt be. Egy helyi vállalkozó ma ugyancsak kocsmát működtet a Főszeg, a Köblös, a Vendel-part s a Falu metszéspontján álló épületben. 1944-ben itt még négytagú család élt: Perlusz Aladár és felesége, lánykori nevén Kohn Ilona, valamint két lányuk, Rózsa és Szerén. A háborút Ilona szülei nem élték meg, de ők voltak azok, akik a vállalkozást korábban évtizedekig vezették, s minden bizonnyal már elődjeik is a falu szülöttei voltak. Aladárt, Ilonát és Szerént 1944-ben a párkányi gettóba vitték, majd onnan transzportálták őket Lengyelországba. Az interneten elérhető holokauszt-adatbázisokban kutakodva egyedül csak Szerénnek (akit a helyi idősek még mindig csak Szerénkének hívnak, s azt is hozzáteszik, „nagyon szép lány” volt) van némi nyoma: 1944 nyarán a Gdańsk melletti hírhedt Stutthof táborba szállították, s habár halálát nem rögzítették, soha többé nem került elő.
Ebből a családból való azonban az akkori idők két túlélője is. Rózsa kikeresztelkedett, s egy helyi katolikus családba ment férjhez, majd két lánya született, tanítóként dolgozott, s egészen a nyolcvanas években bekövetkezett haláláig élt az egykori családi házban. Kohn Ilonának pedig volt egy testvére, Kohn János, aki később Komlósra változtatta a nevét, és Ipolyságon volt ismert orvos. Mindkét gyereke kivándorolt Izraelbe, ő viszont az Ipoly menti városban halt meg a hatvanas években. Az üldöztetéstől talán az orvosi hivatása mentette meg.

Két öreg és az unokák

Az Alszegen, egy sarokházban élt idős házaspárról is szólnak történetek. Vezetéknevükre különféle változatokban emlékeznek: a Hirschberg, Hibschberg és Hischberg variánsok egyaránt felbukkannak. Keresztnevükről senki sem tud pontosabb adatot. Fűszerüzletet és egy kis kocsmát üzemeltettek, a Kohn-Perlusz családhoz hasonlóan ők is köztiszteletben álltak. A háborús évek alatt gyakran náluk tartózkodott a két unokájuk, György és Tibor. „Ebedről vitték el az unokákat is. Hogy a szülők hol voltak... Mert olyat is hallottam , hogy azok Pesten voltak, de mintha Párkányban is laktak volna” – idézte fel a nagyszülők és a gyerekek sorsát Kremmer Julianna (1941). Hogy pontosan hova vitték őket, nem tudni.

Mások sorsa

A Randolf L. Braham által szerkesztett A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája c. kötet alapján az akkor 1647 lakosú Ebedről 10 ember vált a holokauszt áldozatává. Internetes adatbázisokból elő-előkerülnek még más személynevek is, de még nem világos, hogy melyikük lakott életvitelszerűen a faluban. Az idős ebediek emlékezete, úgy tűnik, leginkább a családokat őrizte meg.