Egy bennszülött sosem siet és sosem unatkozik

Pedig a szerzetesek és apácák között is vannak kalandvágyó, semmilyen kihívástól nem félő fiatalok – ám ők nem imádsággal és elmélkedéssel töltik a napjaikat, hanem elmennek missziósnak, mondjuk, az indonéz bennszülöttek közé. A nyitrai Kálvárián, Isten Igéjének Missziós Rendjében a mai napig foglalkoznak fiatal missziós testvérek képzésével. Igaz, ma már nincs annyi jelentkezőjük, mint a második világháború előtt, amikor a rend nagynevű gimnáziumot is működtetett a városban.

A jó misszionárius pap, orvos tanító és mesterem

A nyolcvanhárom éves Vitus testvér egyike a missziós rend első növendékeinek. Tizenhat éves korában Eperjesről jött Nyitrára, hogy felkészüljön erre a nem mindennapi hivatásra. Azt hitte, néhány év múlva már valahol fekete Afrikában segíthet a rászorulókon. Szorgalmasan tanulta a filozófiát, a teológiát, mellette pedig a könyvelést, a betegápolást, az asztalos- és a lakatosmesterséget is, de a sors úgy akarta, hogy soha ne kerüljön el a gyermekkora óta vágyott távoli tájakra.

Az ötvenes években ugyanis a többi szerzetesrenddel együtt a missziós rendeket is feloszlatták, és Vitus tesvért többedmagával egy évre börtönbe zárták, aztán Csehországba száműzték mezőgazdasági munkákra. Csak tizenöt év elteltével jött vissza Szlovákiába, de még akkor sem gyakorolhatta szerzetesi hivatását. Hivatalnokként helyezkedett el egy pozsonyi kutatóintézetben. Nagyon hamar beilleszkedett a közösségbe és a civil életbe is, kollégái még csak nem is sejtették, hogy valamikor szerzetesnek készült. Évek múltán sem mondott le arról, hogy Isten és a rászorulók szolgája legyen. A hetvenes évek elején üzemi kirándulásra kiengedték Bécsbe, és ő meg sem állt Rómáig, ahol a szlovák nyelvű vallási irodalmat kiadó Cyrill és Metód Intézetben dolgozott – egészen a rendszerváltásig. Bármennyire is otthon érezte magát azonban a szent városban, amikor már szabadon hazajöhetett, egy pillanatig sem volt számára kérdéses, miként határoz.

Kilencventől ismét a nyitrai missziós házban él, vezeti a rend könyvelését, részt vesz a fiatal szerzetesek felkészítésében, és a misszionáriusok által világszerte összegyűjtött tárgyakból berendezett múzeumban kalauzolja a látogatókat. Bolíviai népviseletek, afrikai szobrocskák, madagaszkári edények között éli az életét anélkül, hogy valaha járt volna ezekben az országokban. ĺgy is boldog, hiszen volt idő, amikor azt sem remélhette, hogy valaha még Vitus testvérnek fogják szólítani. „ Örülök, hogy öreg napjaimat ott tölthetem, ahová fiatal suhancként annyi tervvel érkeztem, és nem bánom, hogy nem teljesültek ezek, mert Istennek biztos más célja volt velem – mondja. Az üldöztetés éveiben sokan nem hittük volna, hogy egyszer még látjuk egymást, és lám, ma a régi nyitrai növendékek közül nyolcvanan ebben a rendházban élünk. Most tizenhat szerzetes testvérünk dolgozik szerte a világban – Tajvanban, Kínában, Madagaszkár szigetén, Indonéziában és Kolumbiában, hatan pedig a hivatásukra készülnek. Gimnáziumunk már nincs, általában érettségi után jelentkeznek hozzánk a fiatalemberek, de akadnak köztük végzett mérnökök, orvosok és pedagógusok is. Az elhatározáson kívül kitartás és nagyon komoly elhivatottság is kell ahhoz, hogy valóban misszionáriusok legyenek belőlük, mert a képzés hét évig tart. Két esztendeig filozófiát tanulnak, négy évig teológiát és egy évig tart a noviciátus. Közben mindenféle gyakorlati ismereteket és különböző mesterségek alapjait is el kell sajátítaniuk, hiszen a majdani működési területükön nemcsak igét fognak hirdetni, hanem például házat is építenek a bennszülötteknek, gyógyítják őket és írni-olvasni tanítják a gyerekeiket. A jó misszionárius ugyanis nemcsak hittérítő, hanem orvosa, atyja és tanítómestere is a rábízottaknak, aki életük minden bajára ismer valami megoldást.

Sokan azt mondják, ezek a távoli törzsek nélkülünk is élték a maguk természet szabályozta életét, és nem hiányoztak nekik a civilizáció vívmányai. Igen, ez igaz, de a modern világ előbb-utóbb őket is eléri, és ha nem készítjük fel őket erre, teljesen védtelenek és kiszolgáltatottak lesznek. ĺgy legalább azt tudják, hogy a betegségek ellen lehet védekezni, hogy léteznek szerszámok és eszközök, amelyek megkönnyítik a munkát, és amikor nagy a baj, mindig van kihez fohászkodniuk. Tudást és hitet adni egy oktalan embernek pedig igazán nemes és nagy feladat.”

Negyvenkét évig a virágok szigetén

A nyitrai missziós ház talán legnevesebb növendéke volt Juraj Vojenčiak atya, aki negyvenkét évet töltött az indonéziai Flores szigetén és hazatérése után haláláig a Pápai Missziós Művek szlovákiai igazgatója volt. Missziós tevékenységéről külön kiállítással emlékeznek meg egykori rendtársai és a virágok szigetén töltött évtizedeket felelevenítő videokazettákon maga Vojenčiak atya meséli el, hogyan nevelt a bennszülöttekből afféle barbár keresztényeket.

”Indonéziában csak úgy hemzsegnek a visszajáró lelkek, a különböző jó és rossz szellemek - egyesek segítik, mások kísértésbe viszik az ottani lakosokat. Ebből kiindulva kellett elhitetnem velük, hogy a Legfelsőbb Lény, akiben ők is hisznek, nem más mint Jézus. Amikor valamilyen csapás érte a falut, az idősek tanácsa öszszehívta a lakosságot, és mindenkinek be kellett vallania, mi roszszat követett el az elmúlt időszakban. A legbűnösebbeket frissen leölt áldozati bivaly vérével mosták le, de néha ez sem segített. Ekkor elmagyaráztam nekik, hogy a bivaly vérénél is nagyobb áldozat Krisztus vére, mert az a világ minden bűnét lemosta. Furcsa kacskaringós út volt az, amelyen át hozzá vezette őket, de számukra az volt az egyetlen lehetőség, ha úgy tudják, a Kis Jézus ugyanolyan feketebőrű mint ők, és ha minden keresztény ünnepet az ő hagyományaikhoz kötök. Aratás után például mindig meglátogatták a holt lelkeket a temetőben – erre építve tanítottam meg őket a Miatyánkot imádkozni az elhunytakért, a falu két végén őrt álló szellemeket pedig Szent Mihályra és Szent Ráfael arkangyalra cseréltem. Karácsonykor fáklyás menetben énekszóval hozták az ajándékaikat, rizst, kukoricát, szárított halat, gyümölcsöt a Jézuskának – ez volt az én papi járandóságom és lassan megtanulták, hogy mindenért amijük van, Istennek tartoznak hálával és köszönettel. Nem volt könnyű elfogadtatnom magam, a fehér embert eleve bizalmatlanul fogadják, de amikor látták, hogy nem tartom többre magam mint ők, bármit megtettek volna értem. Együtt hordtuk a fát az erdőből a templomok és iskolák építéséhez, műveltük a földeket, együtt vigadtunk, együtt sírtunk, de csak sok-sok idő után éreztem azt, hogy most már együtt is gondolkozunk, mert ehhez nem csak ismernem, értenem is kellett őket. Mi, európaiak hajlamosak vagyunk lenézni ezeket az embereket, pedig a bennük elő erkölcsi törvény sokszor erősebb mint a mi írott szabályaink. A mangerai törzs hite szerint a Földet öt pórázon tartja a Legfelsőbb Lény a levegőben: az első a hit és a tisztelet a Legfelsőbb Lény iránt, a második az a parancs, hogy ember embert nem ölhet, a harmadik a lopás tilalma, a negyedik az igazmondás parancsa, az ötödik a házastársi hűség. Kell ettől jobb alap ahhoz, hogy valaki igaz emberhez méltó életet éljen akár egy bambusznádkunyhóban, a világ végén is? Ahhoz hogy elfogadjam őket, meg kellett értenem azt is, hogy náluk máshogy telnek a napok. A bennszülött sosem siet és sosem unatkozik, nem számolja és nem is érzékeli az időt, mert nincs rá szüksége. A Nappal ébred, vagy akkor, amikor megkordul a gyomra, csak annyit dolgozik, amenynyit feltétlenül szükséges, utána pedig órákig üldögél a kunyhója előtt és bámulja a semmit. Senki nem sürgeti, senki nem hívja és semmi nem nyugtalanítja, mert tudja, hogy a bonyolult dolgokat úgyis elrendezik valahogy az ősök szellemei. Soha nem boldogtalan, mert a boldogsághoz nem kell neki több, mint amennyire valóban szüksége van és amióta megismertem ezt a csendes, derűs, nyugalmat, azóta tudom, hogy bár nevelni és tanítani mentem oda, a lelkieket illetően ők tanítottak engem.”