Édesanyánknak köszönhetjük, hogy túléltük

Az érsekújvári Kováč Klára ma, 79 évesen is azt vallja: csak az tartotta benne a lelket, hogy mindvégig ott volt vele az édesanyja és két nővére is.

Klára néni Csúzon született, szülei kereskedők voltak, kis vegyesboltjukba járt bevásárolni az egész falu. Kislánykorában, a harmincas évek elején még senkinek sem szúrt szemet a mintegy százas lélekszámú zsidó közösség. A rabbi épp olyan tiszteletben álló polgár volt, mint a katolikus pap, és szombatonként a katolikus lányok jártak fizetségért tüzet rakni, főzni a munkatilalmat betartó zsidó családokhoz. „Mi is az előírások szerint éltünk, édesanyám kóser konyhát vezetett, csak a kóser mészárszéken vásárolta a sakter által levágott állatok húsát, és a rituális fürdőbe is rendszeresen eljártunk. A nővéreim, Erzsébet, Zsuzsanna és én is a helyi zsidó iskolát látogattuk egészen addig, amíg a Magyarországhoz csatolást követően meg nem szüntették. Ekkor átírattak a katolikus iskolába, de ott is hamar beilleszkedtünk – nem bántott, még csak nem is csúfolt senki. Fokozatosan fertőzték meg a falut a zsidóellenességgel a Magyarországról odaküldött csendőrök és hivatalnokok, mondták is, hogy: na zsidók, most córeszt hoztunk nektek, mert tudták, hogy ez jiddisül bajt jelent. Ránk is szakadtak a bajok nemsokára, amikor apámtól elvették a boltját. Ott maradtunk öten megélhetés nélkül, szinte a semmiből tengődtünk egészen a háború végéig. Tizenöt évesen már én is napszámba jártam a földekre, vagy a tehetősebb zsidóknál vállaltam mosást, takarítást, mert cselédet már nem tarthattak. Még így is állandóan nélkülöztünk, volt úgy, hogy napokig ételre sem tellett, s ha mégis akadt valami, az anyám a saját részét is inkább nekünk adta. Mégsem az éhezés volt a legrosszabb, hanem az egyre inkább elhatalmasodó gyűlölet. Már olyanok is gúnyosan utánunk kiabáltak az utcán, akik addig tisztelettel köszöntek, azok is ferdén néztek ránk, és ingyenélőnek neveztek, akik évekig hitelbe vásároltak apám boltjában. Éreztük, hogy baj van, de hogy mekkora, azt nem is sejtettük. A haláltáborokról még 1942-ben sem tudtunk, ha valahol pusmogtak is róluk, a legtöbb zsidó nem hitte el, hogy ez lehetséges. Volt a falunkban egy vak ember, ő titokban hallgatta a tiltott rádióadókat és egyszer elmondta nekem, mi vár ránk. A lelkemre kötötte, hogy ne mondjam el senkinek, hát hallgattam róla. Ahogy közeledett a háború vége, mindenki halott már ilyen rémtörténeteket, de mind hallgattunk – mintha abban reménykedtünk volna, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezhet.”

Innen már nincs visszaút

Pedig létezett, és ha a kis csúzi zsidó közösség 1944 tavaszáig abban reménykedett, hogy a legrosszabb, ami érhette őket az a közéletből való teljes kiszorítás és vagyonuk elkobzása, keservesen kellett csalódniuk. A nagy zűrzavarban, ami a számbavételüket követte, azt sem tudták, mikor cselekszenek helyesen – ha mindent odahagyva elmenekülnek, vagy bízva a hatalmon lévők könyörületességében kivételt kérnek, ezért aztán a legtöbben nem tettek semmit.

„A nagynénémék megkapták a kivételt, mert a férjét kitüntették az első világháborúban. Pesten bújtak el, de úgyis elkapták őket a nyilasok, és azok nem törődtek a felmentő iratokkal, hamarabb vitték el őket a haláltáborba, mint bennünket – folytatja Klára néni. – Csúzon 1944 áprilisában, egy szombat reggelen szedték össze a zsidó és a kommunista férfiakat. Nem tudtuk, hová viszik őket, de nekem csak az járt az eszemben, hogy apámat valahogy meg kellene menteni. Negyvenkét éves korában volt egy agyvérzése, azóta az egyik lábára bicegett – gondoltuk, ha az orvostól szerzünk egy papírt, hogy nem alkalmas sem katonának, sem munkaszolgálatra, talán megmenekülhet. A körzeti orvos nagyon rendes ember volt, adott ilyen igazolást és ezzel rohantam a községi hivatalhoz, mert láttam, hogy ott megállt a teherautó, ami a férfiakat szállította. Mire odaértem, már mind a fal felé fordulva álltak, csak nemrég tudtam meg, hogy ott helyben ki akarták végezni őket, de a jegyző nem engedte. Az orvosi igazolást elvették tőlem, de szegény apámon nem segített, csak a bevagonírozáskor láttuk viszont. Bennünket, akik otthon maradtunk, 1944. április 20-án tereltek a nagysurányi gettóba, és vagy hat hétig lehettünk ott. Május vége felé oda hozták a Csúzról elhurcolt férfiakat is, megtudtuk tőlük, hogy Komáromban voltak, kínozták, verték őket, akinek szakálla volt, azt olyan csúfosan megborotválták, hogy a családtagjai alig ismertek rá. Nem sokáig örülhettünk a viszontlátásnak, másnap már be is vagoníroztak és Komáromba, a monostori erődbe vittek. Tizenöt napig lehettünk ott, a földön aludtunk, a szűk lőréseken mászkáltunk ki-be, és minden reggel a Dunához tereltek mosakodni. Csak abból főzhettünk, amit még a gettóból magunkkal vittünk, emlékszem, a maradék lisztből és zsírból felforrósított téglákon lepényt sütöttünk, és elneveztük monostori szeletnek. Innen már leplombázott vagonokban vittek el, az ajtót csak akkor nyitották ki, amikor meghalt valaki, hogy kidobják a holttestét. A birkenaui tábor volt a végállomás, ahol Mengele döntött a sorsunkról. Akit balra küldött, arra azonnali halál várt, akit jobbra, arra lassú szenvedés. Ahogy ott elnéztük a barakkokat, az elcsigázott sorstársainkat és a kegyetlenségtől eltorzult arcú nácikat, az egyik nagynéném meg is jegyezte, hogy innen már nincs visszaút. Anyám soha nem mondott ilyet, ő szüntelenül vigasztalt, biztatott bennünket, arra intett, hogy ne sírjunk, és mindig engedelmeskedjünk, ha haza akarunk kerülni. Hatalmas szerencsénk volt, hogy mindvégig együtt maradhattunk vele, ha nincs az ő lelkiereje talán valamennyien ottveszünk.”

Örömüket lelték a kínzásunkban

Birkenauból a krakkói kőbányába vitték a foglyokat, de nem azért, hogy értelmes munkát végezzenek. Klára néni sokadmagával egész álló nap követ hordott fel a hegyre, aztán le a hegyről, aki ezt a sziszifuszi munkát kitalálta, annak kizárólag az emberkínzás lehetett a célja.

„Nem volt ott értelme semminek, azaz csak az volt az értelme, hogy állandó rettegésben tartsanak bennünket, és egy percig se pihenhessünk. Minden álló nap névsorolvasást tartottak, ha valaki hiányzott, újrakezdték, volt, hogy órákig álltunk a placcon. De sokszor eszembe jutott ott a füstölgő kéményeket nézve, hogy azokkal vajon kinek számolnak el, akiket a halálba küldenek? Akkor már tudtunk a gázkamrákról, a lagerführer egyszer meg is fenyegetett, hogy nem elégedett a magyar foglyok munkájával, és ha továbbra is csak így dolgozunk, megtizedel bennünket. Külön örömüket lelték abban, ha ütöttek, vertek, rugdostak bennünket, egyszer az egyik SS-tisztnő ráuszította a farkaskutyát egy fogolytársunkra, és az leharapta a nő mellét, ők meg nagyokat röhögtek, és simogatták, dicsérték a kutyát. Amikor már közeledett a front, ők is megijedtek, és gondolom, az volt a tervük, hogy senkit nem hagynak élve közülünk, mert Auschwitzba vittek. Rengeteg ember volt ott összezsúfolva, az utolsó hónapokban már azokban az országokban is összefogdosták a zsidókat, ahol addig békén hagyták őket. Ezeken látszott, hogy nem a gettókból érkeznek, kiéhezve, rongyosan, a belga zsidókat már Pullmann-kocsikban, kiöltözve, felékszerezve hozták, nem is értették, mi történik velük. Nagyüzem volt a halálgyárban, már nem győzték az égetést. Azt hiszem, mi is csak azért maradtunk életben, mert hoztak egy szerelvény romát. Három hét is eltelt a barakkokban, mire a friedebergi Gephardorf repülőgépgyárba válogattak közülünk munkásokat. Mind a négyen odakerültünk, és az egész fogságból ez az 1944 szeptemberétől 1945 januárjáig eltelt öt hónap volt a legelviselhetőbb, itt igazán emberségesen bántak velünk. Februárban Kracowba vittek, egy másik hadiüzembe, a tizennyolcadik születésnapomat útközben egy pajtában „ünnepeltem”, ahol a puszta földön aludtunk összebújva. Az új munkahelyünkön kilenced magammal felküldtek a hegytetőre, ahol valami fegyverbunkerek voltak, és drótkötélpályán eregettük le a muníciót a gyárudvarra. Ott ért bennünket a felszabadulás is, az orosz katonák jöttek, és mondták, hogy mehetünk, amerre akarunk. A budapesti unokatestvéreimmel rögtön el is indultunk hazafelé – gyalog, vonattal, ahogy tudtunk. Csehországban több helyen is ennivalóval kínáltak, de amikor Udvardra értünk, és bementünk egy udvarba, hogy inni kérjünk, azonnal elkergettek. A szülőfalunkban sem volt szívélyes a fogadtatás, a házunkban már idegenek laktak, és eszük ágában sem volt kiköltözni, csak hosszú idő után szereztük vissza.”

Csak a négy nő menekült meg

Klára néniék nagyon nehezen kezdték újra az életüket. Édesapjuk nem tért vissza, évekkel később másoktól tudták meg, hogy a lágerből lágerbe való menetelés közben a bakancs feltörte a lábát, és vérmérgezésben halt meg. Erzsébet nővérének a férje is meghalt, a négy nő egyedül maradt, és ismét csak egymásra számíthattak.

„Ismét az édesanyámnak köszönhettük, hogy összeszedtük magunkat. Seftelni kezdett, árut cserélt másokkal, valahogy mindig előteremtette a betevő falatra valót. Később a megözvegyült nővérem boltot nyitott a szomszéd faluban, Kürtön, és én is hozzá költöztem, hogy a segítségére legyek. Ott ismertem meg a férjemet, aki szintén megjárta a táborokat. 1946. május 19-én házasodtunk össze és két év múlva megszületett az első kislányunk. Csak öt hétig élt szegényke, született szívelégtelenség okozta a halálát. Nagyon sok koncentrációs tábort megjárt nőnek halt meg vagy született valamilyen rendellenességgel a gyermeke – valószínűleg a kinín miatt, amit ott az ételünkbe kevertek, hogy ne menstruáljunk. Hiába szabadultunk, azoknak az éveknek a nyomait testben lélekben életünk végéig érezni és viselni fogjuk, még a gyerekeink sem mentesülnek tőlük. Mária lányom 1950-ben született, ma vele élek. Három éve temettem el a férjem, és mintha vele együtt eltemették volna az énemnek azt a felét is, amely még örülni tudott valaminek az életben. Amióta elment, a háború alatt átélt borzalmakról is ritkán beszélek. Ő szavak nélkül is értett mindent, de annak, aki nem volt ott, szinte hihetetlen az egész. Ki tudja, talán jobb is így, nem könnyű úgy élni, hogy az ember csupa rosszat tapasztalt, és semmi jóra nem számít már. Csak azért van értelme mégis elmondani mindent, hogy a fiatalok is tudják: ha az emberi aljasságot hagyják elszabadulni, semmi sem szabhat neki határt.”