Deraj Mihály a bősi erőműről: Kompenzáció lehetséges, az adósság rendezése kötelező

Hosszú huzavonák után 1992 októberberében a mű bevégeztetett és visszavonhatatlanul megváltozott a Csallóköz, megszűnt létezni a néhai Aranykert. Ez volt az az időszak, amikor elterelték a Dunát, hogy feltöltődjön a lebetonozott felvízcsatorna. Ekkor indult az azóta szisztematikusnak is nevezhető környezetpusztítás, amely a kihalás szélére terelte a szárazföldi Duna-delta egyedi élővilágát. Három települést, Doborgazt, Nagybodakot és Vajkát végleg elvágtak a Csallóköztől. És ezzel a nappal kezdődött a „Csallóközi Klondike”. Az ügyeskedő, megfelelő ismeretségi körrel és jó nagy adag, természet iránti arrogáns ignorálással rendelkező polgártársak portyázása. A gazdasági pozitívumokon túl, mint az energiatermelés, a hajózási feltételek javítása, valamint az árvízvédelem részleges javítása, ez is az elmúlt 30 év hozadéka. Ezt ünnepelte közösen a két állami hivatal.

„Köszönöm, nem kérem”

„Mint a Dunaszerdahelyi járás lakosainak képviselője, akit Szlovákia kormánya nevezett ki, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Nagybodak, Vajka és Doborgaz lakosai a mai napig nem részesültek semminemű kompenzációban elkobzott területeikért, erdeikért, a kitermelt kavicsért, sem azért, hogy életterük a bősi vízi erőmű megépítésével izolálttá és fokozottan veszélyeztetetté vált. Ez az állapot immáron 30 éve tart és ez idő alatt, a szlovák állam ígéretei ellenére, semmiféle javulás nem történt. A három község lakosai iránti adósság, hasonlóan, mint a szárazföldi Duna-delta természetvédelmi terület iránti adósság, a mai napig nincs rendezve, ami jelentős aránytalanságot képez a vízi erőmű pozitív és negatív hozadékai között” – áll Deraj nyílt levelének első bekezdéseiben, rögvest azon sorok után, hogy „köszönöm a meghívást, de jelenlétemmel nem áll módomban támogatni a Vízgazdálkodási Építővállalat és a környezetvédelmi minisztérium által szervezett ünnepi eseménysorozatot.”

A javaslatok

A Duna menti régióra nehezedő negatív hatások kompenzálására Deraj Mihály javaslatokat is tesz levelében, úgymint: „A dunai mellékágak vízgazdálkodási rendszerének a feljavítása azáltal, hogy a mellékágrendszerbe az eddiginél nagyobb mennyiségű vizet engednének át, mindamellett, hogy a bősi erőmű elektromosenergia-termelése nem csökkenne. A Duna menti táj és ártér nemzeti parkká való nyilvánítása, ami tulajdonképpen nem lenne más, mint a természetvédők 40 éves erőfeszítésének a megkoronázása. Gyakorlatilag ezen régió gazdasági fejlesztése egyetlen területen lehetséges, és ez a turizmus. Az eredeti, egyedi természeti értékeket bemutató turizmus, azon értékekét, amelyek állapota évről évre rohamosan romlik. A megnevezett kompenzációk megvalósítása lehetséges, az adósság visszafizetése kötelező” – áll a levélben.

A tények

A három, két folyam közt rekedt település helyzete nem igazán irigylésre méltó. Egyik oldalról az Öreg-Duna a maga régi gátjával, másik oldalról a felvízcsatorna újonnan épített gátjával határolja be őket, mintegy Kis-Csallóköz-szigetet alakítva ki a Csallóközön belül. Elképzelhető az a hidrológiai helyzet egy olyan hatalmas árvízzel, amikor a két töltés nem bírná el a hirtelen lezúduló víztömeget. „Ez előfordulhat és ezt számon kell tartani. Természetesen nem kell rögtön katasztrófára gondolni, hiszen ezek a szituációk prognosztizálhatók és fel vagyunk rájuk készülve az evakuációs tervekkel, de mindenki szeretné az ilyet inkább elkerülni” – tájékoztat az elöljáró.

A három falu kapcsolata a Csallóközzel, a botrányokkal terhes, unos-untalan leálló és felháborítóan ritkán közlekedő kompjáratra van utalva. Pedig az óriási haszonból, amit az erőmű termel, biztosan többre is telne. Ám sem ebből, sem a 30 évvel ezelőtti ígéretekből, sem az emberek, sem a természet nem profitál.

A legsötétebb oldal

Akik viszont profitálnak, azok az ügyeskedők. A helyi (bodaki, vajkai, sülyi, keszölcési) földközösségek képviselői és döntéshozói. „Olyan építkezéseket engedélyeztek az ártérben, a kibányászott kavics után maradt tavak partjainál, amelyek a Csallóköz szégyenei, az Aranykert legsötétebb oldalai. A déli partok szakaszán épült házak mindegyike illegális építmény. Természetvédelmi terület közepén épültek, áthágva több törvényt és szabályozást is. Ez volt a Csallóközi Klondike és még mindig folytatódik” – figyelmeztet Deraj, majd folytatja: „Ennek már véget kell vetni. Harminc éve toljuk magunk előtt a problémákat, amelyek egyre nagyobbak lesznek, mint az a bizonyos hógörgeteg. Létszükséglet, hogy közbelépjen és meghatározó lépéseket tegyen az állam, az állami tekintély, és egyértelműen kijelentse, hogy a törvény mindenkire vonatkozik és a törvényt az állam szabja, nem a helyi kiskirályok. Elég volt, lépni kell.” A természetvédő elöljáró szerint még mindig megmenthető a Duna menti ártér legnagyobb része. Első lépésként például azzal, hogy nemzeti parkká lesz nyilvánítva a Duna mente, Pozsonytól akár Párkányig is.

A levelek általában azért íródnak, hogy az ember választ is kapjon rájuk. Persze nem mindegyikre vár ez a sors. Deraj Mihály levele, nyilvános lévén, sokakhoz eljutott, többeket is megszólított, kivéve azokat, akiknek címezte. Vladimír Kollár, a Vízgazdálkodási Építővállalat főigazgatója és Ján Budaj környezetvédelmi miniszter nem méltatták válaszra. Bizakodjunk abban, hogy ők, mint döntéshozók, inkább a tettek, semmint az írás emberei.