Bandura Tamás, a papírfülű informatikus

A harmincadik életévében járó fiatal ezermester látogatásunk során elmesélte, a hangok és a hangszerek iránti kötődés már egészen pici korában érezhető volt nála. A legelső hangszer, amit életében először megszólaltatott, egy zongora volt.

„A zene és a hangok iránti őrületem már óvodás koromban megfigyelhető volt. Négy évet jártam zongorára, majd amikor elköltöztünk a Kassához közeli Szesztára, a ház egyik helyiségében egy dobfelszerelést találtam, mindig azon akartam játszani. Amikor édesapám is szembesült a dobolás iránti szeretetemmel, beíratott dobórákra, de az sajnos csak egy évig tartott. Azt hiszem, a hangszerek iránti őrület már itt rögződött az agyamban, és igazából azóta sem tudom kiverni onnanˮ – mondta lapunknak Bandura Tamás.

A fiatalember többször is hangsúlyozta, sosem tartotta magát tanult zenésznek vagy hangszerésznek, ettől függetlenül a hangok és a hangszerek iránti érdeklődése évről évre nagyobb lett.

A kotta nem érdekli

„Alapiskolás koromban elkaptam egy komolyabb betegséget, és emiatt az egész nyári szünidőt a négy fal között töltöttem. A szüleim épp nyaralni mentek, ezért annyi szabadidőm volt, amennyit csak akartam. Szerencsére épp nálunk maradt egy xilofon, azon gyakoroltam az akkoriban felkapottnak vélt dalokat, dallamokat. Kottából sohasem tudtam játszani, de Vittorio Monti csárdását hallásból megtanultam. Amikor hónapok múlva visszamentem az iskolába, a tanárom megkért, hogy mutassam meg, mit tanultam. Eljátszottam neki egy-két dallamot, és bizony tátva maradt a szája. Nagyjából hat hónapnyi gyakorlás után a tanárom elvitt magával egy besztercebányai xilofonversenyre. Itt is a csárdást játszottam. Mivel idegen hangszert adtak a kezembe, egy picit hibáztam, de még így is én lettem a verseny ezüstsávos győztese. Megjegyzem, hogy míg én összesen hat hónapot jártam zeneiskolába, a velem egyidős versenytársaim legalább nyolc évetˮ – magyarázta a fiatal ezermester. 

Mindent megpenget

Bandura Tamás műhelyében ülve az ember azt hinné, hogy amihez hozzányúl, az rögtön megszólal. Némi túlzással ez valóban így is van, hiszen műhelyében kevés olyan dolgot tudnánk felsorolni, amiből ne gyártott volna valamilyen hangszert.

„Igazából minden tárgy egy hangszer, mindennek megvan a saját hangzása. Ha valami új dolgot látok a boltban vagy bárhol az utcán, megpróbálom megszólaltatni. Csináltam már strandlabdából dudát, műanyag csövekből kisebb-nagyobb fujarát, alumínium-csövekből pontosan felhangolt csengősort, falapokból orgonasípot, különféle furulyákat és sok-sok mást. Jelenleg egy vibrafon felújításán dolgozom, illetve van egy teljesen saját gyártású marimbám is. Utóbbi az eddigi legnagyobb, legösszetettebb projektem. A hangszer minden egyes részét saját magam készítem, persze vannak olyan dolgok, amiket én nem tudok megcsinálni. Ilyen például a faanyag kiszárítása. Azért fogtam hozzá a marimba építéséhez, mert nagyon tetszik a hangzása. Nagyon érdekesnek találom azt, hogy egy darab fából is tökéletes hangot lehet előcsalogatni. A hangszerkészítés alapjait szabadon elérhető tanulmányokból, elemzésekből sajátítom el. Addig kutatok az információ után, míg meg nem találom a pontos választ, és igazából az építés is hasonlóképpen zajlik. Addig dolgozom az alkatrészeken, amíg nem tökéletesekˮ – magyarázta Bandura.

 Hosszú, precíz folyamat

Az alkatrészek elkészítése valóban sok időt vesz igénybe. A sikeres végeredményt rengeteg tesztelés és anyagpróba előzi meg, az alkotóelemeket szintén kétkezi munkával, általa barkácsolt szerszámaival munkálja meg.

„Amikor hozzáfogtam a marimba építéséhez, még elszívóberendezésem sem volt, ezért nekem kellett barkácsolni egyet. Sajátos körülmények között dolgozom, de ez semmiképp sem befolyásolja a kívánt végeredményt. Végtére is az egészet csak kedvtelésből csinálom, persze nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy egyszer majd felkérésre készítsek hangszereket. Maximalista típus vagyok, ezért megadom a módját a folyamatnakˮ – zárta Bandura Tamás.