Arab típusú randevút vagy inkább franciát?

Tunéziában nem egyszerű program találkozni valakivel. Ilyenkor ugyanis dilemmák sora veszi kezdetét. A legelső fejtörést az okozza, hogy – ahogyan a helyiek viccesen mondogatják – francia vagy arab típusú randevúra számítson-e az ember.

Az utóbbi esetében ugyanis, ha például hat órára lett megbeszélve a találkozó, bőven elég hat óra előtt öt perccel elkezdeni készülődni, hatkor elindulni, és még így is marad egy kis idő egy kávéra beugrani a sarki presszóba. Feltéve persze, ha nem kávézás, esetleg teázás céljából beszéltük meg a találkozót. Ez esetben azonban felmerül az újabb kérdés: francia kávézóba menjünk-e – ahol öltönyös pincérek omlós croissant-nal várják a vendégeket –, vagy keleti hangulatú, vízipipák édes füstjében úszó arab kávézóba, ahol kicsi üvegpohárban, előre cukrozott mentateát szolgálnak fel.

Ha inkább vacsorára indulunk, ismét döntés előtt állunk: francia jellegű étekre vágyunk – tojással és sajttal töltött, négyszögletesre hajtogatott palacsintára, esetleg csirkés bagett-szendvicsre –, vagy inkább szaftos birkahússal felszolgált kuszkuszt ennénk, netán gyrost arab, amolyan lepényszerű kenyérben. Igaz, szinte mindegy, melyik mellett döntünk, itt ugyanis minden ételt olyan csípősen készítenek, hogy az ízét úgysem érezzük. Ám ha kitartóan ugyanabba az étterembe járunk vissza, előbb-utóbb rá lehet szoktatni a szakácsokat, hogy nekünk azt, a szerintük „egyáltalán nem csípős”, szinte nemzeti eledelnek számító harissza szószt se tegyék bele, amelyet a helyiek rezzenéstelen arccal képesek lennének akár bekanalazni is. Ha mégis úgy döntünk, hogy – biztos, ami biztos – jobb inkább otthon főzni, elmehetünk vásárolni a nagy francia áruházakba, de bevásárolhatunk az arab országokra oly jellemző apró vegyesboltokban is, melyekből szinte minden kapualjban van egy, és késő éjszakáig nyitva tartanak. A tunéziai piacot elárasztó francia termékeket mindenesetre mindkét helyen megkaphatjuk.

S ha sikerült megkávézni, megvacsorázni, jöhet egy kis éjszakai kalandozás! Feltéve, ha péntek vagy szombat van: itt ugyanis – bár Tunézia muzulmán ország – nem a péntek, hanem a szombat–vasárnap a szünnap. ĺgy, ha szombat éjszaka nyakunkba vesszük a várost, megint csak szembetalálkozunk a kérdéssel: felkeressünk-e egy, a párizsi Montmartre hangulatát idéző tuniszi lokált, vagy inkább arab zene és hastáncosnők társaságában töltenénk az estét. S bár egy külföldi számára ez utóbbi kétségtelenül egzotikusabban hangzik, a „francia típusú” bárok kiváló bepillantást adnak: mi sülhet ki két kultúra ilyen mértékű kölcsönhatásából. A sokszor luxuskivitelű bárokban – melyek gyakran annyira a tengerbe nyúlnak, hogy üvegfalaikat szó szerint a gyönyörűen megvilágított tenger vize nyaldossa – általában a kapukon kívül maradnak a tunéziai mindennapokban egyébként érezhető tabuk: mind az öltözködést, mind az alkoholfogyasztást illetően. Mindig érdekes megfigyelőpont az illemhely – sok mindent elárulhat az odajáró emberekről egy-egy itt elkapott mondat, párbeszéd. Jelzés értékű, hogy a társaságbeli tunéziai hölgyek kizárólag franciául hajlandóak megszólalni még itt is, tunéziai arab nyelvjárást csak elvétve hall az ember. Mert hát igen, a francia–arab dilemma nem kíméli az ország nyelvét sem: a Tunéziában beszélt arab nyelvjárás – melyet csupán klasszikus arab nyelvi ismeretekkel a jövevénynek esélye sincs megérteni – tele van francia szavakkal és kifejezésekkel. Az ország közigazgatásának hivatalos nyelve úgyszólván a francia, a hivatalokban, és a kórházakban is francia nyelvű űrlapot tolnak az ember orra elé. Sok egyetemi karon az oktatás is francia nyelven folyik, a könyvesboltok polcain a könyvek háromnegyede szintén francia nyelvű. S mindez nem okoz senkinek különösebb problémát: itt szinte mindenki beszéli ezt a nyelvet. S ha egy külföldi ötször kezdeményez arabul társalgást, ötször válaszolnak neki franciául, teljesen ösztönösen. Hiába is mondja az ember: nem franciául, arabul!

Tunisz, 2003. december