Ahol nincsenek kisebbségek, csak autonómia

„La Caixa”, „Aixó”, „Crédits” – olvasom a feliratokat. Te Jóisten, csak nem valahol Franciaországban szállt le velünk ez a repülőgép Barcelona helyett? Csóró kis szlovákiai újságíróként próbálok magamba szívni egy újabb európai tényt: Katalóniában Spanyolország hivatalos nyelvének, a castellanónak nincs túl nagy presztízse. A repülőtéren ugyanis minden felirat először katalánul, aztán angolul van feltüntetve, csak utolsósorban kasztíliai nyelven. Hirtelen eszembe jut, amit egy nappal azelőtt hallottam a madridi külügyminisztériumban: Spanyolországban nincsenek kisebbségek – a cigány és a lengyel közösségeket leszámítva –, azt viszont már elfelejtették velem közölni, hogy nemzetiségek igenis vannak, és mindegyik vígan használhatja hivatalosként a saját nyelvét – saját autonóm tartományában. Katalóniának van saját elnöke, kormánya és regionális parlamentje, amelynek összetétele egyáltalán nem tükrözi a madridi parlament képviselőinek arányát. Az uralkodó párt ugyanis a nacionalista, az ellenzéki a szocialista Barcelonában, a jelenlegi spanyol kormányfő, José María Aznar Néppártjáról nem is hallani. Nem tudtam. Tájékozatlan vagyok. Szégyellem is magam.

RÁNTOTT POLIP, POR FAVOR

Aztán mégis megvigasztalódom, mert azt is hallottam előző nap, hogy a traktoron ülő andalúziai farmert egyáltalán nem érdekli, hogy valami posztkommunista ország is belép az Európai Unióba, gondolom, arról sem igen hallottak, hogy Eslovaquiában nem mindenki csak en Eslovacco beszél. Még jobban fellelkesülök, amikor kiderül, hogy a nyelvi különbséget azért még sem veszik annyira szigorúan Katalóniában, a kis barna pincérnő ugyanis elsőre megérti, hogy kérek egy pohár vörösbort. A mellettem ülő Oscar – jól öltözött, szemüveges úriember, meghívónk, a Fundación Carolina képviselője – szerencsétlen képet vág, visszaadja a katalán nyelvű étlapot, és egy angol nyelvűt kér. „No comprende” – mondja nekem egyszerűsített spanyol, pardon, kasztíliai nyelven. Megint elszégyellem magam, én ugyanis az angol nyelvűt is alig értem, pedig csak nemrég államvizsgáztam. Újságíró kollegáim szintén a fülük tövét vakargatják. Az egyik kereskedelmi rádióból érkezett srác már Bécsben kijelentette, hogy kész bármit megkóstolni, ezért csigát rendel kagylóval és egyéb kimondhatatlan nevű tengeri élőlényekkel. Az egyik hetilapunk munkatársa talán csak a szardínia szót érti az étlapról, ezért azt kér. A többi kolléga is inkább marad a meglepetést aligha hozó ételeknél. Nem úgy új katalóniai ismerőseink, bár hetyke európaiságot tanulóként már kijelentem, hogy nekik teljesen normális lehet a főtt szépia egy szem főtt burgonyával, vagy véres hurka paradicsomos babfőzelékkel. A rádiós kolléga pórul jár, ugyanis nem tud mit kezdeni a csigával, az asztalnál ülő katalán(y) nevet egy jóízűt, fogpiszkálóval kotorja ki házából a csigát, boszorkányos ügyességgel elválasztja a húst a belső szervektől és bekapja. A húst, természetesen. Mivel még mindig gyenge a gyomrom, inkább a saját rántott polipjaimra koncentrálok, spenótos mártással.

RÓZSÁK ÉS KÖNYVEK

Saint Jordi napja van. (Hangsúlyozom, nem San Jorgeé!) A katalán folklórban nem járatos olvasók számára elárulom, hogy ez Szent György-nap, a sárkányölő lovag legendája máig él egy hagyomány formájában Barcelonában. A történet így szól: a sárkány elrabolta a lovag kedvesét, a lovag leszúrta a sárkányt, ahol a vére földre hullott, rózsák nyíltak, amelyeket a lovag aztán gavallérosan szétosztogatott a nőknek. Elég nagy állat lehetett az a sárkány, a sok vér sok rózsa nyílásához vezetett, ugyanis minden nő vörös rózsával a kezében sétálgat a városban. A hagyomány szerint a férfiaknak kell őket megajándékozniuk, cserébe könyvet kapnak: így lesz szerelmesek ünnepe és könyvnap is egyben. Az egyik utcasarkon testes leányzó nyom a kezünkbe egy-egy szál rózsát, csodálkozunk is egy kicsit, mert az előbb tudtuk meg, hogy legalább két euróba kerülhetett. No meg az is érdekes, hogy épp fordítva történt, lány adott fiúnak. A magamét gyorsan oda is adom az egyetlen szőke nőnek, akit Barcelonában találtam.

EGY CSODÁLATOS ELME

„Művész? Mérnök? Matematikus?” – ezt suttogja egy spanyolos akcentusú női hang a La Pedrerában, Antonio Gaudí egyik híres építményében, természetesen felvételről. El nem tudtam volna képzelni, hogyan juthattak eszébe a híres építésznek ezek a legömbölyített formák (az egész házban állítólag egyetlen egyenes vonalat sem találni), aztán kiderül, hogy a mester gyerekkorát falun töltötte, a csontok, a kövek alakját használta fel később. Megint elszégyellem magam. Aztán egy picit megvigasztalódom, mert eszembe jut például a kalotaszegi varrottas, amit nem feltétlenül ismer egy átlag barcelonai. Az viszont tényleg csodálatra méltó, ahogy Gaudí megtervezte például a ház fűtését és világítását: az ablak nyáron kirekeszti a napfényt, télen pedig épp fordítva, és mindezt a párkány formája segítségével. Komoly csillagászati ismeretek kellettek ide. Meg némi kézügyesség is. Az egyik teremben ugyanis látok egy furcsaságot, ami első ránézésre pókhálónak, második ránézésre fonott kosárnak, harmadik ránézésre pedig plafonról lelógó gombokkal megtűzdelt modern kézimunkának tűnik, csak aztán derül ki, hogy egy templom kupolájának a vázlata. Elég volt csak az alatta elhelyezett tükörbe belenézni. A tetőn végre kapok egy kis friss levegőt, balra a Sagrada Familia, amit állítólag még száz évig építeni fognak, jobbra a tenger, előttem meg a nyüzsgő város. Szinte karnyújtásnyi távolságnak tűnik egy másik épület teteje, ahol egy fonott asztalkánál idősebb nő cigarettázik, lombos fák alatt, harmincméteres magasságban. Nagyon jól látni, hogy a fél belváros háztömbjei lekerekített sarkú négyszögekből állnak, roppant könnyű a tájékozódás. Elkövetek azonban egy súlyos hibát: csupán tíz eurót költök csokoládéra Gaudí másik híres építménye, a Casa Batlló mellett.

ZARÁBAN A LA RAMBLÁN

Ez nem egy arab nyelvű köszöntés. A La Ramblán (hangsúlyozom, nem Las Ramblas), Barcelona sétálóutcáján méregdrága szállodák előtt kínaipiacos árakon kapható minden. Eredeti spanyol kendő például, Made in Indonesia. Majdnem elájulok, amikor meglátok egy feketét fekete, azaz kalóz CD-ket árulni egy mocskos lepedőről, két euróért. Amikor megkérdezem tőle, hogy nem illegális-e, rám villantja az összes fogát és leszögezi: „Un poco!”, azaz csak egy kicsit. Mellette egy mandulaszemű lány szintén hamisított DVD-ket kínál, fél Hollywoodot ott helyben megütné a guta, ha látnák, hogy a méregdrága filmeket tíz euróért vesztegetik. De kapható még mini rádió, mini magnó, a kelet-ázsiai szórakoztatóipar összes terméke, miniatürizált formában. Szédelegve jövünk ki egy boltból, ahová csak az árak összehasonlítása miatt tértünk be. A Zara üzletláncot azonban nekünk találták ki, főleg a lányok vetik rá magukat az olcsó, ám mégis márkás ruhákra. Van egy olyan gyanúm, hogy ezekben a boltokban minden eladó egyben reklám is, jól fésültek és jól neveltek, udvariasak és segítőkészek.

MEXIKÓI MOPED

Ez az udvariasság egyébként mindenütt jelen van, sőt bizonyos helyeken a vendégek igényeinek kiszolgálása szinte túlmegy az egészségügyi határokon. A kávéházakban, sörözőkben, de néha még a középkategóriájú vendéglőkben sem használnak például hamutartót, a tisztelt vendégek lába alatt alig elnyomott cigaretta- és szivarvégek füstölögnek, rákhéjak, kagylók recsegnek, számlák tömkelege fehérlik. A záróra intézményét azonban nem veszik szigorúan: fél háromkor sem dobtak ki bennünket egy külvárosi bárból, amelyik amúgy hivatalosan tízkor bezár. Pedig csak hét mopedet (tequilával kevert citromos-cukros szódavizet) fogyasztottunk el fejenként, nevetséges öt euróért.