Agyelszívás-szindróma, avagy mire képes a Nyugat

Joó Zsuzsa budapesti „karrierépítőSomogyi Tibor felvételeSokan rosszallóan csóválják a fejüket, ha egy mai ötödikes a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre nemes egyszerűséggel csak így válaszol: bébiszitter kint, Nyugaton! A dédnagymamák ugyanis esküdni mernek arra, hogy ez egyenl# a nem éppen kellemes emlék? cselédség vállalásával, ám a mai fiatalt a jövőkép már óhatatlanul az ismeretlen Nyugathoz köti. Elvégre a határok tárva-nyitva állnak...

Hogy a félelmekkel ellentétben a rendszerváltást, majd az Európai Unióhoz történt csatlakozást követően mégsem leptük el csőstül Nyugat-Európa államait, annak számos oka ismert. Az egyik legkézenfekvőbb, hogy a régebbi uniós államok hét évre lezárták munkaerő-piacaikat a külföldiek előtt, nehogy a kelet-európai munkavállalók tömeges bevándorlása veszélybe sodorja a belföldi munkahelyeket, esetleg lenyomja a béreket. Hogy jogosak voltak-e a félelmek, vagy sem, évek múltán fog beigazolódni. Tény, hogy az új tagállamokból beáramló munkaerő olcsóbban fogható fizikai munkára, ám a magas képesítéssel rendelkező mérnökember, kutató Nyugaton sem vállal olcsón munkát. A munkavállalási kvóták meghatározása során nem vették figyelembe a nyugati társadalom egyik általános problémáját, a lakosság fokozatos elöregedését sem. Egyes prognózisok szerint ez néhány évtizeden belül komoly bajba sodorhatja a nyugdíjrendszert, hiszen egyre kevesebben fognak társadalombiztosítási járulékot fizetni. Nagy-Britannia, ĺrország és Svédország politikusai valószínűleg felismerték ezt a veszélyt, és megnyitották a határokat az új tagállamok munkavállalói előtt; de erre készül Svájc is. Nagy-Britanniában jelenleg mintegy 18 ezer szlovák állampolgár vállal munkát; a Csehországban dolgozók száma 61 ezer, a Magyarországon dolgozóké meghaladja a húszezret. Úgy tűnik, az ezredelő közép-európai embere tágabb értelemben véve ugyan, de lokálpatrióta.

Akiknek nincs mit veszíteniük

A fent leírt jelenséget számos szemszögből lehet vizsgálni; egészen sajátos nézőpontból villantja fel Joó Zsuzsa budapesti „karrierépítő”; szerinte a most felnövekvő generáció az, amelyiknek nincs mit veszítenie.

„Tudomásom szerint eddig nem készült felmérés arra vonatkozóan, hogy a Nyugat-Európa államaiban munkát vállalók a gazdaság egyes ágazataiban milyen arányban oszlanak meg – mondja –, ám a Nyugat agyelszívó hatását emlegetni főképp a bulvársajtó számára hálás téma. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a közép-európai munkaerő nem igazán mobilis – még egy-egy országon belül sem. Megszoktuk, hogy a munkahely helyben, vagy legalábbis a közelben van, és a harminc-negyven kilométeres sugarú kritikus körön kívülre nem vagyunk hajlandók mozdulni. Kivételt ez alól csupán azok képeznek, akik nemrég fejezték be tanulmányaikat, és gyakorlatilag nincsenek kötelmeik; közülük választják legtöbben a Nyugatot, ám ők is rövid időre vállalnak munkát, és általában kialakítanak egy menekülési útvonalat. Ez az a korosztály, amelyik már új értékrendet vall magáénak, nem alakít ki itthon biztos egzisztenciát, és gyakorlatilag semmilyen veszíteni valója nincs.

A munka utáni tömeges migrációnak azonban van egy másik kerékkötője is, mégpedig a közép-kelet-európai térségben csapnivalóan alacsony színvonalon álló idegen nyelvi képzés. Döbbenetes, hogy a diplomával rendelkezők hetven-nyolcvan százaléka nem mondhatja el magáról, hogy tökéletesen beszél egy idegen nyelvet. Nem szerencsés dolog tehát agyelszívásról beszélni, hiszen a felsőfokú végzettséggel rendelkezők nagy része nem képesítésének megfelelő munkát végez.”

Az idegennyelv-oktatás kapcsán jegyzi még meg, hogy e téren a mai napig a kötelező orosz nyelvoktatás érzékelteti hatását; pontosabban az egykori orosz nyelvtanárokból a rendszerváltás után gyorstalpalókon angolosokká, németesekké stb. átképzett tanerő nem is lehet a helyzet magaslatán. A felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezők számára pedig a tanári fizetés nem képvisel csáberőt. Akkor már inkább beülnek valamelyik multinacionális vállalat képviselői vagy asszisztensi székébe, esetleg tolmácsnak állnak. Szociológus, lélekbúvár és karrierépítő egyaránt állítja: társadalmunk „túl művelt”, fölöslegesen sok a diplomával rendelkező ember. Ágh Vilmos egyetemi tanár, társadalomkutató szerint ez óhatatlanul a felsőfokú végzettség „devalválódáshoz” vezet.

Diplomahalmozók

„Az utóbbi években az egyetemek és a főiskolák eddig sosem tapasztalt mértékben ontják a diplomás fiatalokat – mondja a szociológus –, akik természetesen szívesen látogatják a felsőfokú tanintézményeket, hiszen ezzel is kitolják a felnőtté válás határát. Magyarán: a magukkal mit kezdeni nem tudó fiatalok gyakorta választják mintegy „menekülési útvonalként” a felsőfokú tanintézményt, majd ezt befejezve egy másikba „menekülnek”. Abban bíznak, hogy a diplomák „halmozásával” nőnek az elhelyezkedési esélyeik, ám a kettő ma már nem feltétlenül függ össze. A felsőfokú végzettség persze ma már a karrier feltétele, ám az alapvető probléma az, hogy a főiskolák, egyetemek nem tartják szem előtt az egyes országok szakemberigényeit. Pedig vannak úgynevezett diplomás hiányszakmák is – például kevés az idegen nyelvet magas szinten beszélő, jól képzett műszaki értelmiségi. Úgy vélem, egy-egy ország oktatáspolitikájának meghatározása során a szakemberigényt kellene elsősorban szem előtt tartani.”

Karrier mint bűn

Hogy miért nehezebb egy magas fokú végzettséggel rendelkező közép-kelet-európai fiatalnak ugyanolyan pályát befutnia, mint Nyugaton született társának? Mert mifelénk a karrier még mindig bűnös dolognak minősül.

„Térségünkben a karrier szó még mindig visszatetszést kelt – folytatja Joó Zsuzsa –, mégpedig azért, mert iskolarendszerünk, sőt az elmúlt rendszerben társadalmunk is az egyenlőség elvén rendezkedett be, kilógni a sorból pedig nem illik. Sajnos, a porosz mintára épülő iskolarendszerünk elveti az egyénközpontúságot, elnyomja az egészséges önbizalom kialakulását, ezért olyan kevés a határozott célokkal rendelkező fiatal.”

Csupán margóra jegyzem meg, hogy a „magyar agy” világszerte még mindig az egyik „legkeresettebb árucikk”. Ennek egyik oka az, hogy számunkra – nyugati szomszédainkkal ellentétben – a munkaidő még mindig nem szentírás, zokszó nélkül képesek vagyunk napi tíz-tizenkét órát dolgozni, majd idő előtt kiégni. E téren – és az öngyilkossági statisztikák tekintetében is – csak a japánok előznek meg bennünket. Lélekbúvárok állítják, hogy ennek nem feltétlenül a stressz az oka, hiszen az állandóan kiélezett helyzet csak annyira ártalmas az egészségre, mint a tétlenség. Nagyobb baj, ha az ember bizonytalanságban él, ha nem lehetnek hosszú távú tervei, ha hiányzik a jövőkép. Ezen viszont csak a gyökeres társadalmi változások tudnak segíteni.