A rozsnyói Kálvária és a Mária-bánya kálváriája

Amíg gyógyhatása bebizonyosodik, a Mária-bánya vize csak azt a célt szolgálja, hogy egy kis „színt vigyen” a SajóbaA szerző felvételeÜnneprontásnak is tűnhet, hogy egy-két héttel a bányásznap után írásomat azzal kezdem: a Kálvária-hegy körüli bonyodalmak a vasércbányászat hanyatlásának beálltával kezdődtek, de mint tudjuk: valaminek a vége mindig, valami másnak a kezdete.

Korábban a nevezett gömöri járási székhelynek és környékének a lakossága több mint hét évszázadon át szépen megélt a bányászatból; mindaddig, amíg a föderális kormány a rendszerváltás után úgy nem döntött: költséges mulatság a hazai érc mélységi kitermelése, vásároljunk helyette inkább agyaggal „dúsított” ukrán nyersanyagot! Pedig az e tájon kibányászott érc minőségét Európa-szerte ismerték és becsülték, a belőle készült termékeket még a különben túlzott igényességükről ismert svédek is vitték, hogy acéllá gyúrják.

A Szlovák Köztársaság megalakulását követően a vasércbányák magánkézre, majd – egy kivételével – csődeljárás alá kerültek. Bár a kitermelési jog nem szűnt meg, számos bányamű gazda nélkül maradt. Az állam ilyen esetekben – részint biztonsági, részint pedig gazdasági okokból – elrendeli ezek konzerválását, azaz lezárását, „befagyasztását”. Hogyha a szükség úgy kívánja, újból beindíthassák a termelést.

Ez lett volna a sorsa a Kálvária-hegy méhében húzódó Mária-bányának is, melyet egykor azzal a céllal nyitottak meg, hogy a Kálvária keleti részén kitermelt ércet a föld alatt szállíthassák a hegy nyugati szegletében található dúsítóba. Ma a bányamű felszíni nyílásait betontömbök zárják el, melyek alól vígan dől a Sajóba és a Drázus-patakba a sárga, vörös és lila szín minden árnyalatában „játszó” bányavíz, jelezve, hogy a mélyben valami nincs egészen rendben...

Ma is nagy üzlet

Pedig a Mária-bánya „nagy üzlet” lehetett volna, hiszen a múlt század hatvanas éveiben itt találták meg az Ezüst-eret, mely – mint a nevéből is kiderül – jelentős mennyiségű nemesfémet és polimetalikus ércet tartalmaz. Teljes feltárását máig nem fejezték be, ám...

„A Mária-bánya egyesek számára ma is nagy üzlet – mondja neve elhallgatását kérő hírforrásom, a rozsnyói Bányászati Múzeum munkatársa. – A bányaműben ugyanis benn maradtak a vasból készült támasztékok, valamint az egykor alkalmazott gépi berendezések is. Ma a hegy nyugati oldalán található Sajóházán élő romák ezekkel kereskednek; a gyűjtőben akár négyszáz koronát is kapnak egy-egy támasztékért. Jogos örökségüknek tekintik, hiszen sokuk korábban bányász volt; megszoktak egy bizonyos, az átlagosnál magasabb életszínvonalat, amiről a kilencvenes évek elején le kellett mondaniuk. A baj csupán az, hogy a támasztékok elhordásával nő az omlásveszély, ám ennek következményeit ma még senki sem tudja felmérni.”

A szivárvány ezer színében pompázó bányavíz pedig – fittyet hányva minden előírásnak – vígan csordogál a Gömör-tornai Karszt Nemzeti Park legnagyobb folyójába, a Sajóba, holott „az előírások értelmében” előbb az ülepítő medencén kellene keresztülcsobognia. Kliment Péter mérnök, a rozsnyói Körzeti Környezetvédelmi Hivatala elöljárója szerint ennek egyetlen egy oka van: a bányaműnek valójában nincs gazdája! A probléma összetett, a föld alatti érckészlet az államé, de a kitermelési jog és a bányamű fölötti terület is más-más vállalkozók tulajdonában van.

„Többször is figyelmeztettük az érintetteket, pontosabban annak a cégnek a képviselőjét, amely az iglói székhelyű Želba Rt.-től megvásárolta az ingatlant – mondja Kliment úr. – A valódi tulajdonosok kilétére a mai napig nem derült fény, azt viszont tudjuk, hogy csődeljárás alatt állnak. A csődgondnok felszólításunkra azt válaszolta, hogy sem megfelelő mennyiségű pénzzel, sem szakemberekkel nem rendelkeznek ahhoz, hogy a szivárgást elhárítsák. Jelenleg ott tartunk, hogy valamennyi határozatunkat megfellebbezi, sőt a kerületi hivatal határozataira sem reagál. Legutóbb a város vezetése kezdeményezett vele tárgyalásokat, ám ezen sem jelent meg. Az ügy holtponton van.”

Csucsomi pillanatkép

Csucsom község a Kálvária keleti lábánál fekszik, égbe szökő bércek közé zártan. A víz itt már korábban is gondot jelentett, mivel a községnél magasabban fekvő bányaművek „áldásos hatása” évtizedek óta érezhető. A falu egy részében ma sincs ivóvíz.

„A járási közegészségügyi állomás munkatársai vettek mintát az ivóvízből, és azt emberi fogyasztásra alkalmatlannak találták – mondja Šomaj Anna, Csucsom polgármestere. – Új forrást kerestünk, és találtunk is, ám a víztározó megépítése nem kis összegbe kerül. Eddig 6,5 millió koronát kaptunk erre a célra az államtól és a környezetvédelmi alaptól, ám 13 millióra volna szükségünk ahhoz, hogy a falu minden lakosa egészséges ivóvízhez jusson.”

„Korábban sokan építkeztek a bányaipar által hátrahagyott meddőkőzetből – szövi tovább a történetet a falu első embere –, és ezekben az épületekben jelentős radon-sugárzás mérhető. Nem csak a családi házakat érinti ez; az óvodában például fel kellett szereltetnünk egy készüléket, mely a sugárzást semlegesíti.” A nevezett bányásztelepülésen 1956-ban a bányaműveket lezárták, a „brigádokat” szélnek eresztették. Az „aranykorszak” azonban nem múlt el nyomtalanul. Értesüléseim szerint Csucsom is azon települések sorába tartozik, amelyekben az egykori bányászok átlagéletkora lényegesen alacsonyabb az országosnál. Meglehet, erről is a radon, vagy a vasércbányák egy másik átka, a szilikózis tehet. Érdekes, hogy ilyen irányú felmérések még az ország egyetlen bányavidékén sem készültek.

Csucsom kapcsán mindenképp említést érdemel a ma már üzemen kívül helyezett gyógyfürdő, mely különösen az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben örvendett nagy közkedveltségnek. A birodalom számos szegletéből érkeztek ide a csúzos-köszvényes fürdővendégek. Sokan meg mernek esküdni arra, hogy a főképp budapesti vendégek által oly nagyra tartott víz ugyanolyan színű volt, mint az, amely ma a hegy túlsó oldalán a Sajóba ömlik. Ha ez bebizonyosodna, akár a gyógyfürdő újraindítását is mérlegelni lehetne.

Míg az elemzés elkészül – a térségben uralkodó viszonyok ismeretében ez évekbe telhet –, a Mária-bánya vize továbbra is csak azt a célt szolgálja, hogy egy kis „színt vigyen” a Sajóba. A bányamű csucsomi részében pedig hét lakat alatt őrzik az egykori bányagépeket, tovább szőve az álmot arról, hogy valamikor majd bányász-skanzen létesül a jobb sorsra érdemes bányaműben.