A művészet és a szerszámfejlesztés szolgálatában

Mikor kezdődött a pályafutása?

Miután elvégeztem a Komáromi Gépipari Szakközépiskolát, 1975-ben beléptem a szerszámkutató intézetbe. Akkoriban mintegy hatvan alkalmazottja volt az intézetnek, de a rendszerváltást megelőzően már 450 érsekújvári és környékbeli lakosnak adott munkát, az alkalmazottak többsége diplomás volt. A Vunarban kutatómunka folyt a szerszámok és a szerszámgépek területén. Gyerekkoromban orvos szerettem volna lenni, kilenc évig zongorázni tanultam, szavaltam, táncoltam, szerettem a kultúrát és a művészetet, végül mégis a műszaki területet választottam. 1976-ban megkezdtem tanulmányaimat a Pozsonyi Műszaki Főiskola Gépészeti Karán, munka mellett, távúton. Férjhez mentem, majd megszereztem a diplomámat.

Nagy váltás következett ezután, ami miatt egy időre el kellett köszönnie a cégtől és Érsekújvártól.

1983 áprilisától 1988 májusáig Algériában éltünk, ott dolgozott a férjem, az El Hadjar-i vasműben. A kiutazásunk évében született meg a lányunk. Itthon, Érsekújvárban jött a világra, majd visszautaztunk vele Algériába. Az Algériában töltött évek alatt rengeteget utaztunk. Itthonról ez elképzelhetetlen lett volna. Algériából is csak a Csehszlovák „szervek” beleegyezésével lehetett utazni. Ekkor kezdtem érdeklődni a képzőművészet iránt. Kijutottunk Olaszországba, Franciaországba, Svájcba, Németországba, Tunéziába, és bejártuk Afrika egy részét is. Útjaink során tudatosan, szinte megszállottként jártuk a galériákat Rómában, Firenzében, Velencében, Párizsban. Mindez arra ösztönzött, hogy még többet olvassak, művelődjek e téren. Édesanyámnak köszönhetem, hogy szeretem a képzőművészeti alkotásokat és szép tárgyakat magam körül. Gondoskodtam arról, hogy a Vunar tárgyalótermében és éttermében is legyenek művészeti alkotások. A többiek eleinte dohogtak, de később láttam, hogy megnézik a képeket, és észreveszik, amikor időnként újabb képek váltják a régieket.

Nehéz volt visszatérni a 80-as évek végén a szülővárosába és folytatni a munkát a kutatóintézetben?

Algériában nem volt mindig könnyű, de nagyon jó barátokra leltünk, magyar, szlovák, cseh, francia, lengyel és nem utolsó sorban algériai tagjai voltak a csapatunknak, Nagyon szép évek voltak. Az ott eltöltött évek alatt sem mi, sem a kislányunk nem volt soha beteg, ez talán az éghajlat és a Földközi tenger jó hatása volt. Hazaérkezésünk után egy évig tartott, mire a lányunk megszokta az új környezetet és az éghajlatot. A rendszerváltást követően a férjem részt vett a politikai történésekben, én pedig olyan munkakörbe kerültem, ahol bele kellett tanulnom a számítógép használatába, de mindig szerettem a kihívásokat. A férjem közben 1990-ben parlamenti képviselő lett, hétköznap Prágában volt, és rám maradt a lányom nevelésére, a háztartás vezetésére és közben keményen dolgoztam. A Vunarban 1989 szeptemberétől nagy változások történtek. Leváltották az igazgatót, újat neveztek ki, megszűnt a korábbi TST-tröszt, és ezzel együtt a tervezett gazdasági rendszer és az állami támogatás adta biztonság. Sokakat fájdalmasan érintettek a leépítések, mert ekkor még a szociális rendszer se volt erre felkészülve. Nagyon rossz időszak volt. A leépítések során eredetileg én is az elbocsájtandók listájára kerültem, ám a gazdasági osztály könyvelési részlegén mindenki felmondott, a közgazdászok akkoriban könnyebben találtak munkát. Elbocsátás helyett felkínálták a főkönyvelői állást, mivel a főiskola gépészeti szakán közgazdaságtanból is államvizsgáztam. Elfogadtam, belevágtam, és teljes erőbedobással végeztem a munkámat. Akkoriban kellett (1992 május 31-ig) az állami vállalatot részvénytársasággá transzformálni, és átadni a Nemzeti vagyonkezelőnek (Fond národného majetku). De felmondott a gazdasági igazgató. Ott maradtam a főosztályon egyedül, két-három kezdő könyvelővel és egy félig kész projekttel. Nagyon gyorsan felépítettük az főosztályt, jogilag és gazdaságilag is előkészítettük a vállalatot, és sikerült a privatizációhoz leadni a projektet, ezáltal a vállalat a törvény által irányított úgynevezett vagyonjegyes privatizáció első csoportjába került.

Időközben a férjét nevezték ki a Vunar igazgatójává.

Amikor 1992-ben a férjem megnyerte az igazgatói posztra kiírt pályázatot, én visszavonultam. Nem akartam gazdasági igazgató és igazgatóhelyettes maradni. A kutatás állami irányítása és támogatása teljes mértékben megszűnt, és a folytatására politikai akarat sem volt. A több mint kétszáz kutatómérnököt és műszaki embert már nem tudtuk foglalkoztatni, őket a vezetőség fokozatosan elbocsátotta. 1992 őszétől a szervezési, személyzeti és jogi osztályon folytattam a munkát, 1991-ben elkezdtem tanulni a pozsonyi City University Bratislava menedzsment szakán, ahol diplomát szereztem. Akkoriban már német megrendelőink is voltak, meg kellett felelni a környezetvédelmi követelményeknek, változtatni az emberek hozzáállásán. Közben az amerikai vetélytársak a lengyel gyártóval dömpingárakkal elfoglalták a kőzetfúrók piacát. A politikai események is nagyon nehéz helyzetet eredményeztek, elég, ha csak a Nafta Gbely vállalat mečiari privatizációját és tönkretételét említem. Nagyon sok ügyfelünket elveszítettük, de a vezetőségnek akkor újabb ötlete támadt, ismét profilváltás következett, az autóipar felé nyitottunk. Ez 1995-1996-ban történt. A Vunar lett a Volkswagen első szlovákiai beszállítója. Merész lépés volt, gyártósorokat kezdtünk tervezni, és gyártani, meg kellett tanulni az elektronikus kommunikáció csínját-bínját is. Újabb sikeres időszak kezdődött, ami 2003-ig tartott, ekkorra már nevet és elismerést szerzett a vállalat az autóiparban, és gazdaságilag is talpra állt. A férjem 2004-ben nyugdíjba ment és magánvállalkozóként dolgozott tovább. Ismét fordulópont előtt álltam. A lányunk gimnáziumba ment, az édesanyám súlyos beteg lett, velünk lakott és ápolásra szorult. Kaptam egy kiváló állásajánlatot Malackában, egy nemzetközi, amerikai hátterű vállalathoz hívtak minőségbiztosítási igazgatónak. Szolgálati lakást is kínáltak. 2003 decemberében, a karácsonyi ünnepek alatt meg kellett hoznom a döntést. A Vunar főrészvényesei akkoriban már embert kerestek a Vunar Product igazgatói posztjára, és engem kértek fel. Hosszú töprengés és után úgy döntöttem, elfogadom.

Milyen kihívásokkal járt egy autóipar és vasúti járműveket gyártó cég beszállítójának vezetőjévé válni?

Pályakezdő korom óta együtt éltem a céggel, ismertem a lehetőségeket, az alkalmazottakat és ez biztonságot adott. Később beszállítók lettünk a repülőiparban is, egy angol és egy francia vállalat részére szállítottunk speciális berendezéseket. 2009-ben azonban a világgazdasági válság térdre kényszerítette a vállalatot, nyolcvanról tizenkilencre csökkentettük az alkalmazottak számát. Olyanok voltunk, mint Noé bárkája, minden szakmából mentettünk egy-egy kiváló szakembert, igyekeztünk fennmaradni, megoldani a fizetésképtelenséget. Megszabadultunk a végrehajtóktól, és ismét elkezdődött a fejlődés. 2010 nyarán vissza tudtuk venni a régi dolgozók egy részét. Jelenleg mintegy negyven alkalmazottunk van.

De hogyan köthetők össze a vállalat profiljával a képzőművészeti alkotásokat bemutató kiállítások?

A galéria 32 éves története szerves része a Vunar 47 éves történetének. A Vunar minigaléria 1986-os megnyitása óta tehetséges fotósaink, amatőr festőink alkotásait mutattuk be, majd neves festőművészek és képzőművészek alkotásait állítottuk ki. Berta András és Martina Procháczková fényképeit az első, 1986-os kiállításon mutatták be. 1986 novemberében Thain János festő és múzeumalapító alkotásait mutattuk be, majd Marian Mazuch fotóit, 1987-ben Tóth Elemér festményeit, majd Zmeták Ernő érsekújvári születésű festőművész és Martin Tvrdoň alkotásait. Ekkor még nem voltak nyilvánosak a kiállítások, a cég alkalmazottai nézhették meg. 1987-től a 90-es évek közepéig nem volt lehetőségünk kiállításokat szervezni, ekkor történtek a nagy változások, a vezetőség a vállalat létéért harcolt, de amint talpra állt a cég, folytattuk a munkát ezen a téren is. Ekkor döntött úgy az akkori vezetőség, hogy bővítjük a galériát, kialakítottuk a megfelelő területet, a megvilágítást, és a Vunar Minigalériát merészen Vunar Galériának neveztük el. 1999 óta nagyszabású kiállításokat rendezünk, többek között Jozef Vydrnák, Henrieta Bratová, Martin Pokorný, Stanislav Lubina, Ivan Kováčik, Újvári Kanyicska Csaba, Csémy Éva, Dolán György, Vincze László, Yaro M. Kupčo, Janiga József, Lábik János és mások alkotásaiból. Egyre többen jöttek és csodálták meg a műveiket, ekkor már szükség volt a nagyterem megnyitására, majd Dolán György 2016-os kiállításának szervezésekor a földszinti területet alakítottuk át. Monumentális alkotásait nem tudtuk volna elhelyezni máshol. Kiállítással ünnepeljük egy-egy kutatóprojekt befejezését, vagy az alkalmazottak kerek születésnapját, és támogatjuk a kiállító művészeket, ha eladják az alkotásaikat. Az intézet fennállásának 45. évfordulóján, 2016-ban fotókiállitással emlékeztünk az elmúlt évek történéseire, mintegy hatszáz felvételt dolgoztunk fel, digitalizáltunk a vállalat archívumából, és mutattunk be, ezen a találkozón több mint 200 résztvevő, köztük kedves, régen látott kollégák is ott voltak.

November 8-ig láthatják az érdeklődők a jelenlegi, Érsekújvár múltját bemutató képzőművészeti kiállítást, amelyen grafikák, akvarellek, szobrok, plasztikák és kerámiák is láthatók.

Februárban nyitottuk meg Lábik János párkányi festőművész a „vizek festője”, kiállítását, és a következőn a Zúgó parkerdőt szerettem volna bemutatni művészeti alkotásokon és fényképeken. Bosszant ugyanis, ahogyan beavatkoztak a természetbe, és amivé változtatták a Zúgót a kis vízerőmű felépítésével. Nem vagyok az alternatív, megújuló energiaforrások ellenzője, de szeretem a természetet és fáj, ha tönkreteszik. Az Érsekújvár az érsekújvári képzőművészek és fényképészek szemével című kiállítást október 4-én nyitottuk meg. Kiderült, hogy rengeteg alkotás létezik Érsekújvárról. Felkértem Strba Sándor helytörténészt és Berta András nyomdászt, fotóst, megszólítottam és elkezdtem látogatni az Érsekújvárt ábrázoló képek alkotóit, tulajdonosait. Nagy örömmel fogadták az ötletet. Az elmúlt hónapokban rengeteget tanulmányoztam az érsekújvári kötődésű alkotók műveit, sok könyvet elolvastam ezzel kapcsolatban. A legtöbb adatot, életrajzot Strba Sándor helytörténésztől kaptam, illetve az ő Érsekújvárról írt könyveiből merítettem. A kiállításon hatvanhét festményt mutatunk be, tizenhét festőművész alkotását, huszonhét szobrot és kerámiát, valamint százhetven fényképet. Bemutatjuk Thain János, Jánoska Tivadar, Székházy Tódor, Vágovits Károly, Szabó László, Zmeták Ernő, Luzsicza Lajos, Sudolský Štefan, Nágel Gyula, Jaksics Ferenc, Hadvig Vadkerti Julianna, Oláhová Ružena, Bresťák Sándor, Csémy Éva, Újvári Kanyicska Csaba, Blaskovičová Natália, és Bratová Henrieta festményeit, valamint Vanek Imre szobrászművész és Hadvig Vadkerti Julianna alkotásait, Szilágyi Tibor és ifjabb Szilágyi Tibor szobrait. Tizenkilenc helyről, magángyűjteményekből kértünk kölcsön értékes műveket. Minden szabadidőmet ennek a kiállításnak szenteltem, de megérte, sokat tanultam, számos csodálatos emberrel ismerkedtem meg, és sokan segítettek.