A mindig derűs és életvidám Julis mama százéves

Mélységes hite és derűje segített neki átvészelni minden megpróbáltatást. Kedves küldöttség érkezett hétfőn Pozbáról az ünnepelthez, aki néhány éve már az egyik gútai lánya, Szépéné Konkoly Gizella családjával él. Ivanič Katalin Pozba polgármestere és Kiss Pál alpolgármester a pozbaiak üdvözletét és az önkormányzat ajándékait adták át, köztük egy szép grafikai alkotást, amelyen Pozba jelképei láthatók, és egy hatalmas tortát. A helyi református gyülekezet nevében Dukon András gratulált Júliának a kerek jubileumhoz, és a 91. zsoltár 15-ös és 16-os verseivel köszöntötte fel: ”Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt; vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt. Hosszú élettel elégítem meg őt, és megmutatom néki az én szabadításomat”. „A forradalom idején születtem, akkor még Fakóvezekényben éltünk, öten voltunk testvérek. Máig imádsággal kezdem és fejezem be a napot, sokat olvasom a bibliát, mindenkire nagy szeretettel gondolok. Édesapám kilencven, édesanyám nyolcvankilenc évesen halt meg, az öcsém is kilencven éves koráig élt. Volt egy óbarsi unokatestvérem, aki szintén megérte a századik évet, egy másik távolabbi rokonom százegy éves koráig élt” – mondta Konkoly Júlia. Miután férjhez ment, négy lánya született, sajnos egyet már eltemetett. 1973-ban megözvegyült, de sosem volt magányos, kilenc unokája, tizenhárom dédunokája és öt ükunokája van, akik nagyon szeretik Julis mamát. Az ünnepelt mesélt arról is, ahogy annak idején a szövetkezetben dolgoztak az asszonyokkal, mély barátságok születtek a közös munka során, és rendszerint együtt zarándokoltak el a pozbai Szentkúthoz. Otthon a háztájiban kacsákat, libákat nevelt, egy patak választotta el a két kertjüket, ahol nagyon sokat dolgozott. Amikor néhány évvel ezelőtt megkérdezték tőle, mi a hosszú élet titka, azt válaszolta: dolgozni, dolgozni, dolgozni. A gratulánsok örömmel látták, hogy Julis mama ugyanolyan életvidám, mint ahogy a pozbai évek során ismerték, és ki nem fogy a végtelen történetekből. Felemlegették a libapásztorkodást, az önfeledt játszadozást a virágos réteken, és azt, hogy a libapásztor lányok búcsúra mindig csinos új ruhát kaptak.

„Meghittebb, lassúbb, szebb volt a világ akkoriban és jobbak az emberek, nem volt annyi árvíz sem, mint mostanában. Nagyon ügyes gyerek voltam, jól tudtam fára mászni, és szerettem a közösségi életet. Az együtt imádkozást, a közös esti tollfosztásokat, élveztem, ahogy szőttünk, fontunk, finomakat sütöttünk és beszélgettünk. Nagyon szép életem volt!” – mondja mosolyogva Julis mama, miközben az ölében pihenő kezein nyugtatja tekintetét, szótlanul őrzik az emlékeit.