A malom, mely nem kell senkinek

Az Ipoly mentét egykor pezsgő gazdasági élet jellemezte – áll a még fellelhető forrásokban, melyek arról tanúskodnak, hogy a Budapestet Kassával összekötő főútvonal mentén elterülő települések egykor szebb időket éltek meg. Igaz, akkoriban még az Ipolynak két „magyar” partja volt, csak később lett határfolyó. Az is úgy, hogy a repülőgépükkel a táj fölé emelkedő határrendezők hajózásra alkalmasnak nyilvánították a megáradt folyócskát, melyen különben bátran átlábalhat az ember fia. Negyvenhét hídját a visszavonuló nácik és a felszabadító Vörös Hadsereg katonái egyaránt nagy előszeretettel robbantgatták, aminek az lett a szomorú eredménye, hogy ma már csupán öt áll közülük – ebből kettő kizárólag a vasúti forgalmat szolgálja. A mezőgazdaság, majd a bánya- és gépipar fokozatos leépülését követően a térség elszegényedett; és mert nincsenek hidak, a némi reménnyel kecsegtető anyaország felé is lezárult az út.

Az írásom címében szereplő vízimalom sorsát is a folyó két partja közötti kapcsolat megszakadása, egész pontosan a Petőpusztát Pösténypusztával összekötő híd levegőbe röpítése határozta meg. Ez a vitéz cselekedet pecsételte meg örökre az immár nyolcvankettedik életévét taposó utolsó nógrádi vízimolnár, Dräxler Sándor sorsát is.

„1922 júliusában születtem. Édesapám is molnár volt, s bár eredetileg más terveim voltak, a balassagyarmati és a petői elemi iskolákban, majd a Balassi Gimnáziumban töltött évek után a Magyar Királyi Állami Felsőipari Iskolán folytattam a tanulmányaimat – mondja a szobája falán keretben sárguló mesterlevélre mutatva, mely hitelt érdemlő bizonyítéka annak, hogy Dräxler úr alig húszévesen valóban molnármesterré avanzsált a fővárosi Gizella-malomban. – A szüleim mindenüket pénzzé tették, hogy tízezer forintért megvehessék ezt az Ipoly-parti malmot. Tudták, mit csinálnak, hiszen a széles környékről ide hordták megőrölni a gabonát. Jó neve volt a Dräxler-malomnak, de hát dolgoztunk is serényen. Édesapám nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy állandóan korszerűsítse a gépi berendezéseket, bővítse a malmot. Néhány éves működés után kiszélesítette és megmagasította az épületet, a malomköves őrlőberendezést pedig hengeresre cserélte. A miénk lett tehát az első hengerműmalom az Ipoly mentén. Jobb minőségű lisztet adott, ami iránt nagyobb volt a kereslet. Ez volt a malom fénykora.”

Miközben végigvezet birodalmán, egyre-másra felhívja a figyelmemet, hogy hová lépjek, és melyek azok a helyek, ahol beszakadhat alattam a padlódeszka. A több mázsás hengerszékek ódon hangulatot kölcsönöznek a beszakadt tetejű, kitört ablakaival a világba ásító helységnek. Aki nem látott még ehhez hasonlót, fogalma sincs arról, mekkora lelményességet igényelt mindezen szerkezetek kitalálása, megalkotása és üzemeltetése. Csupán évtizedekkel az ipari forradalom után az Ipoly mente egyik eldugott szegletében már az akkori mércével mért csúcstechnológia működött; a hengerszékekbe öntött feliratok 1892-t jeleznek...

„Látja ezt a hengert itt? – tárja fel az öreg molnár az egyik hengerszék titkát, bepillantást engedve a szerkezet belsejébe. – Egy darab ilyen henger két és fél mázsát nyom; legénykoromban másodmagammal még bármikor a helyére raktam. Ebbe a vékába meg – pörgeti meg a fogantyújánál fogva ügyesen a faedényt – kereken huszonöt kiló liszt fér. Ezzel mértünk valaha, a zsákokat meg odalent édesapám mázsálta. Csalás, lopás lehetősége kizárva!”

Azért akadtak, akik nem tisztességes módon próbáltak liszttöblethez „jutni”. Ezek, mint házigazdám elmondta, ugyancsak pórul jártak, mert amelyiküket rajtakapták, egy faszöggel a hajuknál fogva az ajtófélfához szegelték. Mutatja is a helyet; a meglepően jó állapotban fennmaradt ajtófélfában az alapítás éve – 1815 – és az alapító neve mellett valóban ott éktelenkednek a lyukak. Hogy mit tehetett, aki nem akart naphosszat a malom bejárata mellett „csúfra” kint állni...? Tövénél elnyiszálhatta a tincsét, és járhatott a nagyvilágban „lyukas” frizurával.

„1943 októberének elején vonultam be sorkatonai szolgálatra a miskolci gyalogezredhez – folytatja történetét a lisztes molnár. – Később a kórházba kerültem, a „dögösök” közé; így neveztek bennünket, szanitéceket, akiknek gyakran tényleg a hullák összegyűjtése volt a dolgunk. Hogy a vesztes oldalon állunk, ekkor már nem volt kétséges. Csak azt nem tudtuk még, hol és mikor kerülünk a győztes seregek harapófogójába. Végül ez is megtörtént, mégpedig Ausztriában, Garmischpartenkirchen közelében. Az amerikaiak fogságába kerültünk, akik emberségesen bántak velünk. Egy magyar származású fiúval ismerkedtem itt meg, aki – miután elmondtam neki, hogy molnármester vagyok – hívott: menjek ki az Egyesült Államokba, és dolgozzak neki. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem foglalkoztatott a gondolat, de végül a hazaszeretet győzött. Öregedő szüleimre, a malomra gondoltam, és az utolsó előtti pillanatban nemet mondtam. Ezt azóta sem bántam meg, mert ma már tudom, hogy nem tudnék másutt élni. Pilzenen, Prágán, Pozsonyon, Zólyomon és Losoncon keresztül tértem haza, egy darab igazolvány nélkül. Néhány faluval Petőpuszta előtt jutott eszükbe a szembe jövő rendőröknek, hogy igazoltassanak, de ott már ismertem a jegyzőt, ő is engem, így utamra bocsájtottak. ĺgy tudtam le végleg a háborút...”

Dräxlerék malma a háború alatt is őrölte a gabonát, ontotta a lisztet, mert veszteseknek, győzteseknek egyaránt kellett a kenyér. A legfőbb üzletfelek, a határrendezés után a folyó túloldalán maradt gazdág azonban már elmaradtak, így a forgalom is csökkent. Egy idő után csak a rozsjárat üzemelt, a szövetkezetesítést követően pedig már csak őrlésre használták a berendezések egy részét. Mivel a malmot konfiskálták, a kor szokásainak szellemében egy idő után senkié sem lett. Az utolsó Ipoly menti vízimolnár is egyéb foglalatosság után nézett, szóba sem jöhetett, hogy saját költségére tartsa karban vagy újítsa fel a malmot. A háború után a megbízhatatlanná vált magyarok „vigyázására” kiküldött intéző a malom romlása elől 1950-ben szó szerint kereket oldott, így a drága berendezések fokozatosan átadják magukat az enyészetnek. A vas, míg tető van fölötte, jól állja a sarat; ám a malom teteje egy helyen már beszakadt, így csak idő kérdése, mikor kezdi ki a rozsda a ma még szinte hibátlan berendezéseket.

„Elhiszi-e nekem – tette fel a sarkalatos kérdést Dräxler Sándor –, hogy ha ez a malom nem itt, hanem pár száz kilométerrel nyugatabbra, egy másik államban állna, még ma is járna, és mint technikatörténeti érdekesség, turisták ezreit vonzaná ide minden évben...?”

Elhittem neki, hogyne hittem volna. Egyrészt azért, mert szép dolgokban hinni jó. Másrészt, mert láttam már „karón varnyút”! Mégpedig nem is Nyugaton, hanem csak itt, a kertek alatt, Magyarország északkeleti részén, ahol kiöregedett vonatszerelvények szállítják a turisták tucatjait egyik felújított vaskohótól a másikig – az Európai Unió pénzén (tudom, Szlovákia e téren is külön kategóriának számít). Nem utolsó sorban pedig azért, mert ezt nékem az utolsó nógrádi vízimolnár mondta... ő pedig itt élte le az életét, tudja tehát, hogy miről beszél...!