A királynő szendvicse

Szürke, esős októberi nap volt, amikor a metróállomásról kilépve megláttuk a híres Big Bent. Onnan egy rövid séta csak a Buckingham-palota. Le voltam nyűgözve, mindenütt az E II R monogrammal díszített királyi címer lógott, a brit zászló lengedezett végig a sétányon, mintha valami különleges alkalom lett volna. Fél évig maradtam Angliában, meghatározó időszak volt ez számomra. Az első nemzetközi barátságok, tapasztalások, megtanultam a nyelvüket, megfigyeltem a szokásaikat, volt amit, megszerettem, és van, amit azóta sem. Nagy hatással volt rám Anglia, az ország, ahol tegnap óta minden megváltozott. II. Erzsébet királynő halálával egy korszak ért véget. Gondoljanak csak bele, első miniszterelnöke Winston Churchill volt! A britek nagy többsége nem ismer más uralkodót rajta kívül. A királynő olyan tudással és tapasztalattal bírt, ami egyedi Angliában és egyedi a világban. A mindenkori miniszterelnök, aki minden héten megjelent nála, hogy beszélgessenek az ország ügyeiről, szerencsés volt. Őfelsége rengeteg helyzetet átélt és ismert, merített saját életéből és mindig bölcsen, nyugodtan nyilvánult meg. Hovatovább, azt gondolom, nem nagyon tudott újat mutatni neki a világ. Szuperlatívuszokban lehet róla beszélni és méltatni, úgy hiszem a legtöbbet mégis az mond el róla, ahogyan a nép viszonyult hozzá. Nem találkoztam olyan angollal vagy skóttal, aki ne tisztelettel beszélt volna róla, a királynőt szerette Nagy-Britannia népe. Az időjárás örök változékonysága mellett a királynő is hozzátartozott a mindennapokhoz. Ha szóba került, és sokszor szóba került, úgy emlegették, mint egy jószívű, emberi és határozott uralkodót, aki összetartja a családot és akivel össze lehet kacsintani. Sok anekdotát tudnak az angolok, amikor Erzsébet megmutatta, benne van a tréfában. A színes kosztümjei, a kalapjai és, hogy mi lehet a ridikülben, örök téma. Az ő arcképe szerepel a fizetőeszközön, a bélyegen, a Temzén minden hattyú a királynő tulajdona, ott mosolygott a számtalan szuveníren, amit még az angolok is imádnak. A királynő egy biztos pont volt népe számára. Lehet vitatni a monarchia intézményét, de nekünk, halandóknak szükségünk van valakire, akire számítani lehet. Megítélése a világban ugyancsak páratlan, kiváló viszonyt ápolt a világ vezetőivel. Híresen jó humora sok helyzetet megmentett és gördülékenyebbé tette a nehéz találkozásokat. 70 éve felesküdött valamire és ehhez halála napjáig hű maradt. Mindig szolgálatban állt. Három napja még a skóciai balmorali kastélyban fogadta az új miniszterelnököt. Churchillel kezdte és Liz Trussal fejezte be az uralkodását. Micsoda életút!

Később többször visszatértem Angliába és az iránta való tiszteletem csak erősödött. Szerencsém volt eljutni több olyan rendezvényre, ahol a  királyi család tagjai is képviseltették magukat. Dolgoztam a királynő skóciai rezidenciáján szolgáló személyzetével. Az egyik ilyen alkalommal, amikor a királynő az éves „Királyi Hét” rendezvényre látogatott az edinburghi Palace of Holyroodhouseba, a palota személyzeti konyhájáért voltam felelős. Dolgom végeztével átsétaltam a másik konyhába, ahol már készülődtek a fogadásra. Nagyjából hétszáz vendéget vártak azon a délutánon a palota kertjébe. A kedvenc séfem meglátott és megkért segítsek már neki elkészíteni két darab szendvicset. Tojásos majonézzel kentem meg a lehető legegyszerűbb szendvicskenyeret, háromszögbe felvágtam és szóltam a séfnek, hogy ezzel meg is volnék. Kérdően néztem rá, hogy ki eszik már ilyen szerény uszonnát, mikor a szarvasgombás kenőktől kezdve, a haggis golyókon át a homárlevesig minden volt a terítéken. „Hát, a királynő!” – mondta a séf nagy mosollyal és egy pillanatra nem tudtam, viccel-e vagy sem. Nem viccelt. Mondta, hogy Őfelsége mindig ezt fogyasztja, bármilyen fogadás, bármilyen közeg, ő az egyszerűség híve, nem szeret kockáztatni. Így jártam a szendvicssel, no nem mintha a királynő tudta volna, ki kente, de én tudtam kinek készítettem.