A Bodrogköz népi építészete

Az udvaron hátul, párhuzamosan az utcával állt a csűr. A házzal szemben ásták meg a kutat, mely mellé itatóvályút is tettek. Esetleg nyári konyha és más kisebb melléképületek álltak még a telek házzal szembeni oldalán.

Vidékünkre különösen jellemzőek a sajátságos építkezési anyagok. A természetföldrajzi viszonyok alapvetően meghatározzák az elérhető és könnyen felhasználható építőanyagok körét. A föld, illetve a sár, a fa (a vesszőtől a gerendáig minden formájában), a nád, a gyékény, a sás és néhány felső-bodrogközi településen a kő volt ilyen természet adta építőanyag. A vakoláshoz, a falba kötőanyagnak és a tapasztáshoz szükséges sár eleve adott volt minden faluban. A folyók, vízjárta helyek galériaerdői a 19. századig biztosították az épületfa-szükségletet is. A könnyen hozzáférhető tölgyesek kiirtásával, illetve a földesúri erdőgazdálkodás emelte korlátok miatt később a Hegyközből szerezték be az épületfát. A nád, a sás és a gyékény gazdagon termett szinte az egész Bodrogközben és Ung-vidéken. A nádat főként tetőfedő, de nem ritkán falképző anyagként is felhasználták. A Helmeci-magaslatok, a Tarbucka és Imreg környékén vulkáni eredetű, kitűnő palás, andezit és riolit kőzetekből képződött építőkő található. A 20. század húszas éveiben, pl. egy kenyérért egy egész szekér követ lehetett kapni.

Patics és nád

A falazatok közül a patics (honi kiejtéssel „pacsit”) és a nádfal volt a legelterjedtebb. A paticsfal népszerűségét olcsóságán és könnyen elkészíthetőségén kívül az indokolja, hogy a gyakori árvizeknek a vázszerkezet ellenállt, s a víz levonulta után csak újra kellett tapasztani a házat. A vályog csak a 19. század utolsó harmadában terjedt el. A korabeli leírások mind a bodrogközi és ung-vidéki falvak jellegzetes képéhez tartozónak tartják a falu szélén, főleg a cigányputrik közelében sorban elhelyezkedő vályogvető gödröket. A föld- és vesszőfonatos falazatú épületek alá nem tettek alapot, a vályogfal alá már igen. A falazatok elkészítése után a falban álló oszlopokra ácsolták be a sárgerendákat, majd erre kerültek a keresztgerendák. A födémet mestergerenda tartotta, amely sokszor az egész épületen keresztül húzódott. A gerendák közét deszkákkal fedték be, majd a padlást letapasztották. A keresztgerendákba ácsolták a szarufákat, felső harmadukban kakaskötéssel. A szarufákat vagy lécekkel hálózták be, vagy fűzfahusángokat kötőztek rá, s erre került a tetőfedő anyag. Legelterjedtebb tetőfedő anyag a nád volt az egész Bodrogközben, bár a Felső-Bodrogközben és az Ung-vidéken a zsúp is nagy szerepet kapott. A fazsindely középületeken, kisnemesi kúriákon, mezővárosi polgárházakon fordult elő gyakrabban. A nád- és zsúptetők csúcsain különböző mintákat képeztek ki. Leggyakoribbak voltak a lándzsa és a buzogány formák. Formai szempontból a nyeregtetős, kontyolt nyeregtetős, esetleg sátortetős épületek voltak elterjedtek a Bodrogközben és az Ung-vidéken. Királyhelmecen és környékén a földépítkezés nyomaival szinte alig találkozunk. Magyarázatát ennek a könnyen kitermelhető kő adja. Ezen a vidéken kőből készültek a kerítések, a házak, az ólak, a csűrök és a pincék. Kőből rakták ki az udvarokat és a kutakat, nagyobb kőlapokat még kisebb ólak befedésére is használtak. A tetőforma és tetőfedés itt is hasonlatos volt a Bodrogköz többi részein tapasztaltakkal.

Vályog, cserép, bádog

A hagyományosnak nevezhető építészeti kép a lecsapolások után alakult át. Ma a Bodrogközben és Ung-vidéken réginek nevezett lakóházak döntő többsége ebből az időszakból származik. A vályog egyre jobban tért hódított. Az 1900-as évek elején megjelent a cserép a házak tetején. Érdekes viszont, hogy a tégla és a kő – a kőbányák környékét kivéve – csak a II. világháború után vált döntő jelentőségűvé a falazatok anyagában. A cserép fokozatosan felváltotta a hagyományos tetőfedő anyagokat, az Amerikából visszatértek pedig elterjesztették a bádogtetőt.

A lakóházak alaprajzi elrendeződését tekintve a szoba, ház, pitvar, kamra, úgynevezett három- osztatú beosztás a legáltalánosabb vidékünkön. Szép számmal vannak azonban adataink kétosztatú (ház-pitvar beosztású, a 19. század első felében épült lakóházakról is, amelyek korábbi eredetűek. A fejlődés során a kamra átalakult hátsó szobává, s újabb kamrát építettek még a házhoz. Gyakori volt a Bodrogközben, hogy az istálló egy fedéllel, de külön bejárattal épült a lakóház mellé. Kisgéresben és a szomszédos kisnemesi településeken, ill. a kőépítkezésű területeken az utca frontja felé még egy szobát építettek, s a konyhából sok esetben leválasztottak egy kamra-, illetve spájzrészt. Ugyanitt, ahol viszonylag szegényebb volt a lakosság, gyakori és jellegzetes megoldás volt egy udvarra több portát (ún. „ragasztott portákat”) építeni.

A tornác főleg a vályog- és más szilárdabb falazatú építményeken fordul elő. Leggyakrabban oldaltornác volt, de egyes településeken nem ritka az előtornác. A tornácok anyaga, díszítése, a faragott és fűrészelt díszek, ezzel összefüggésben az oromzatok kiképzése, díszítése erőteljes keleti, főként szabolcsi és szatmári kulturális hatást tükröznek.

A csűr sokat elárult

Külön kategóriát képvisel a későn megjelenő kerítés és kapu. Ahol volt, ott általános a deszka-, ritkábban a léckerítés, a kőfejtők közelében pedig a szárazon rakott kőkerítés. Egyes helyeken a kapufélfákat – elsősorban a református gazdáknál – kopjafás mintákkal készítették. A kisnemesi porták bejáratát hangsúlyos és jellegzetes – leginkább kő- vagy tégladíszítéssel látták el.

Sajátságos népi építészeti kört jelentenek a gazdasági épületek. Ellentétben a Bodrogköz mai magyarországi részével – ahol csak kis számban vagy alig volt csűr, a takarmánytárolásra kisebb pajták szolgáltak. A Felső-Bodrogközben és az Ung-vidéken viszont mindenhol általános építmény volt a csűr. Méretét a tulajdonos vagyoni helyzete határozta meg.