A bátorkeszi zsidóság emlékei nyomában

Bátorkeszin az egykori zsinagóga mára már teljesen átalakított épülete, az azon elhelyezett emléktábla és a rendezésre váró temető emlékeztet a néhai népes közösségre. Ma már senki sem él a faluban, aki az izraelita családok leszármazottja lenne, noha egészen a holokausztig egyes becslések szerint több száz fős közösséggel számolhatunk – többségében ortodox, kissebrészt neológ hívőkkel. Úgy tudni, senki sem menekült meg közülük a deportálásoktól 1944 nyarán. A haláltáborokból végül azonban 15-en visszatértek, de néhány éven belül végül ők is elhagyták Bátorkeszit. Az utolsó izraelita temetés 1948-ban volt, azóta pedig csak az emlékekben, valamint a mondott helyeken van valami nyoma ennek a közösségnek.

Emlékfoszlányok
A szlovákiai magyar nyelvterület kisebb-nagyobb zsidó közösségeiről már csak nagyon kevesen tudnak személyes élmények alapján beszámolni. Bátorkeszin, akárcsak máshol, már szinte csak a 80 év körüli vagy a még idősebb személyeknek vannak emlékeik egy-egy családról vagy egyénről. Dostál Ilona (1939) még élénken fel tud idézni egy-egy múltbeli alakot. „Apám 1948 karácsonyáig volt hadifogságban. És anyám, akinek három gyereke volt már, hogy fel tudja őket nevelni, Réberger Zoltán hentesnek mosott, takarított, segített a nagymamámmal együtt. Így nekünk nem volt problémánk, mert ő volt az, aki segített” – meséli. Egyúttal kiderül az is, hogy a hentes túlélte a háborút, és a negyvenes években Izraelbe emigrált. Felidézte még azt is, hogy 1943-ban vagy egy évvel később több zsidó gyermeket elvittek a faluból németországi haláltáborokba. Később egy németországi út alkalmával felkereste ezeket a helyeket. „Buchenwaldba 1962-ben voltam. Csak azért mentünk el, hogy lássuk azt, hol voltak, hol szenvedtek. Az olyan élmény volt nekem, hogy belebetegedtem, amit láttam. Kerestük a névsorban is, ami a falra ki volt írva, és találtunk ott bátorkeszieket” – mondja Dostál Ilona.

A helytörténet fontossága
A professzionális intézményeknek (múzeumok, kutatóintézetek stb.) általában sosincs elég kapacitásuk arra, hogy minden felmerülő, lényeges témával foglalkozzanak. Épp ezért van fontos szerepük azoknak a helyi egyéneknek vagy csoportoknak, akik, illetve amelyek eléggé színvonalas kutatómunkát tudnak végezni, adott esetben mind a szellemi, mind a fizikai emlékeket megőrzik a pusztulástól. Az egykori bátorkeszi zsidóság történetével jelenleg a helytörténeti témákra specializálódó és öt éve működő Pro Futuro Villa Kezw Polgári Társulás foglalkozik. Zsok Gizella (1959) könyvtáros-muzeológus, a társulás elnöke, még a 80-as években kutatta egy ideig a bátorkeszi hitközség 19–20. századi történetét budapesti egyetemistaként. Akkoriban még sikerült túlélőkkel is találkoznia, de nem mindegyikük volt közlékeny, például egy Bátorkeszire férjhez ment, később Pozsonyba költözött hölgy nem volt hajlandó beszélni az emlékeiről: „Fölengedett a lakásba. Azt mondta nekem, ő semmit sem fog arról mondani, hogy egyáltalán ő zsidó. Túlélte a tábort. Semmit nem mondott a néni, de nagyon aranyosan elcsevegtünk valamiről. Kesziről sem volt hajlandó beszélni”. 
Mások viszont szerencsére közlékenyebbek voltak, ezeket a történeteket feljegyezte. A korabeli pártállami körülmények sem kedveztek a munkájának. „A diplomamunkám témáját be kellett jelenteni a pozsonyi minisztériumban. Egy aranyos hölgy volt ott, aki amikor meghallotta, mit kutatok, azt mondta, hogy nem lehet, mert ebből baj lesz, ugyanis Izraelnek nem volt Csehszlovákiával diplomáciai kapcsolata. Mondta, hogy írjak egy általános szöveget” – idézi fel a ma már szinte érthetetlennek tűnő akadályokat. Munkáját az utóbbi években kezdte el bővíteni, s reményei szerint végül könyv formájában is kiadásra kerül majd.
    De mi vezet egy bátorkeszi magyar muzeológust arra, hogy egy mára már eltűnt helyi közösséggel foglalkozzon? Zsok Gizella azt mondja, fokozatosan alakult ki benne az érdeklődés. Gyerekkora óta folyamatosan hallott a zsidókról szóló történeteket, illetve kutakodásai során különféle forrásokra, például egy régi anyakönyvre is rálelt. „Végülis úgy gondolom, hogy a sorstalanság keltette fel az érdeklődésemet. Ez párhuzamos a szlovákiai magyarok történetével. Valószínűleg ez fogott meg, hogy 1918 után mi is úgy voltunk itt, ahogy voltunk: nem szeretett valakik. És a zsidók is ekkor kezdtek nem szeretett nemzetté válni. Vagonok mind a két esetben voltak, az övék persze tragikusabb történet, azok a koncentrációs táborokba tartottak” – sorolja Zsok Gizella.

Első lépések
November első hétvégéjén a polgári társulás kezdeményezésére emléktáblát helyeztek el az egykori zsinagóga falán. A felirat héber, magyar, szlovák és angol nyelven emlékeztet a holokauszt során odaveszett helyi zsidókra. Az épületről előzetes tudás nélkül senki sem mondaná meg, hogy eredetileg szakrális építmény volt, teljesen átépült az évtizedek során. Ma egy magánvállalkozás működik a falak között, melynek tagjai készségesen hozzájárultak a mózesi kőtáblákat imitáló kis emlékmű elhelyezéséhez.
    Az avatáson jelen volt Darvas István budapesti főrabbi, de számos helyről, így például Izraelből és Ausztriából is érkeztek leszármazottak. Zsok Gizella szerint felmerült, hogy évente találkozókat szervezzenek ezeknek az embereknek.
    A polgári társulás azt tervezi, rendbe teszi a falu szélén levő zsidó temetőt, ez viszont komolyabb munkát igényel. A bejáratul szolgáló halottasházat mindenképpen fel kellene újítani, hiszen annak csak a falai állnak, és folyamatosan ki vannak téve az időjárás viszontagságainak. Emellett a teljes sírkert rendezését és folyamatos gondozását is meg kellene oldani, de szükség volna a német és héber feliratú sírkövek dokumentálására is. A polgári társulás ezenfelül már megvett egy régi falusi házat is, amelyet azonban nem tájházként, hanem egyfajta helytörténeti múzeumként és közösségi térként működtetnének a jövő évtől. Itt Bátorkeszi múltjának számos szeletét, így a már eltűnt zsidó közösség történetét is bemutatnák.