Zűrzavar, kavarodás

Aligha vitatható, hogy egy meglepetésszerű támadás nagy kavarodást képes okozni a védők soraiban. Azt sem szabad elfelejteni, hogy 1941. december 7-e éppen vasárnapra esett. De jóval kisebb lehetett volna az amerikai veszteség, ha megfelelő módon kiértékelik a japán bombázást megelőző órákban megfigyelt „szokatlan” jelenségeket és bizonyos információk időben eljutottak volna az illetékesekhez. A Ward torpedóromboló pl. hawaii helyi idő szerint 6 óra tájban egy tengeralattjárót észlelt és háromnegyed órával később mélységi bombákkal végzett vele. A hajó kapitánya azonban egyáltalán nem volt biztos abban, milyen felségjelű tengeralattjáróról lehetett szó és azzal a lehetőséggel is számot vetett, hogy esetleg hadbíróság elé állítják, mert amerikaiak halálát okozta.

U.S.S. Arizona emlékműve. A Pearl Harbor-i emlékhelyen a turista végignézheti a hírhedt nap eseményeiről szóló képeket és dokumentumokat, megtekintheti az elsüllyedt csatahajót és a legénység tiszteletére épített emlékművet, az U.S.S. Missourit, a II. világháború legnagyobb csatahajóját is, amelynek fedélzetén Japán aláírta a kapitulációt. Fotó: internet Outerbridge kapitány 7 óra tájban leadott jelentése, úgy tűnik, nem volt teljesen egyértelmű, mert a központból többször is rákérdeztek bizonyos részletekre. Az ügyeletes tiszt akadékoskodása érthető, az viszont már kevésbé, hogy miért nem tájékoztatta azonnal a csendes-óceáni amerikai flotta főparancsnokát, Kimmel tengernagyot is, aki a japán támadásról csak az első bombák becsapódását követően szerzett tudomást, s az eseményeket a kikötőtől néhány kilométernyire lévő házának udvaráról figyelte. Az amerikaiakat azonban nemcsak a gyanús tenegralattjárók felbukkanása figyelmeztethette volna a közeledő veszélyre, hanem az egyik rádiólokációs állomás jelentése is. A radar az idő tájt még új felderítő eszköznek számított az amerikai hadseregben, ezért jobbára csak gyakorló jellegű megfigyeléseket végeztek vele. Aznap két közlegény teljesített szolgálatot az egyik állomáshelyen, s noha vasárnap csak hajnali 4-től reggel 7 óráig kellett volna bekapcsolva tartaniuk a berendezést, az őket elszállító teherautó még nem érkezett meg, ezért tovább folytatták a gyakorlást. 7 óra 2 perckor a radar impulzusai felerősödtek és a két katona megértette, hogy egy nagy repülőgépraj közeledik a szigetek felé. Ekkor a gépek vagy 136 mérföldnyire lehettek. Bejelölték a repülőgépek útvonalát a tervtáblán, majd jelentették a dolgot a Shafter-erődben lévő központnak. Ott csak egy Tyler nevű hadnagy és a telefonkezelő közlegény tartózkodott, a többiek éppen reggeliztek. Tyler, sajnálatos módon, rosszul értelmezte a jelentést, úgy képzelte, hogy amerikai bombázók közelednek a szigetek felé és az akadékoskodó radarkezelőknek csak ennyit mondott: „Ne fájjon a fejük emiatt”. A két közlegény nem kívánt vitatkozni egy tiszttel, ezért addig folytatták a „gyakorlatozást”, amíg 7 óra 39 perckor szem elől vesztették a célt: a repülőrajt a magas hegyek leárnyékolták. Hamarosan megérkezett a teherautó is, ezért kikapcsolták a berendezést és 7 óra 45 perckor már a tábor felé robogtak. A japán repülőgépek pedig zavartalanul folytathatták útjukat a kikötő felé. A zűrzavaros állapotokat az is jól tükrözte, hogy az amerikai légvédelem a saját repülőgépeit is álcázott japán gépeknek vélte, és tüzet nyitott rájuk. Több amerikai gépet „sikerült” így ártalmatlanná tenni. A szigeten elterjedt az a hír is, hogy a japán tengerészgyalogosoknak sikerült partra szállniuk. Ezzel magyarázható, hogy két amerikai ezred katonái tévedésből órákig egymást lőtték, s csak akkor maradt abba a tüzelés, amikor az egyik oldalon valaki angolul cifrán elkáromkodta magát, s kiderült a valódi tényállás. Olykor mulatságos dolgok is megestek. Éjszaka elsötítést rendeltek el a hatóságok, ezért feltűnt, hogy az egyik katonai támaszpont környékén valaki kék fényű jelzéseket ad le. Egy ezredes vezetésével felderítő osztag közelítette meg a helyet és rajtaütöttek a „japán ügynökön”. Kiderült, hogy két farmer a kéken világító lámpa fényénél fejte a teheneit.