Zacskóban a malacka

Utoljára az egyetemen öltünk disznót. Szeged belvárosában, a központban levő, mégis zöldövezetként számon tartott Lechner téren, a tudás egy olyan fellegvárában, mint a Sík Sándor Piarista Egyetemi Szakkollégium (volt valaha), néhány urbánus bölcsész, és megveszekedett, fehér cipőfűzős Linux-specialista TTK-s elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, disznót fognak vágni. Némelyik szomszéd ugyan tiltakozott, de mivel a kiskörúton belül ritkaságszámba menő műveletre a kóter udvarában került sor, semmit sem tehettek. Azóta a linuxos fiúk rég windowsos alkalmazásokat futtatnak különböző multicégeknél, Matyi bácsi, a gacsos lábú kiskundorozsmai böllér is áramot használ már az áldozat elkábításához, holott a harmadik, alföldi böllérszokás szerint a leölt állat körméből kiivott feles után büszkén újságolta, hogy az első húsz évben elevenen szúrt. A fentiekben nem az őrültségekben nem szegény egyetemi éveket sirattam, csak jelezni kívántam, jó pár éve nem jártam disznóölésen – igaz, ez nem okozott átívelhetetlen problémát életemben, valahogy kibírtam. Épp ezért hökkentem meg, mikor a barátnőm egy este jelezte, ha nem okozna nagy gondot a hétvégi focit (és főként az azt követő sörözést) mellőznöm, akkor elmehetnék hozzájuk, mert disznóölés lesz. Végül is, ez várható volt, ahol disznót tartanak, azt le is vágják előbb vagy utóbb...

Szombat kora reggel a bemelegítésként elfogyasztott pálinkával együtt a bizonyítási kényszer is szétáradt tagjaimban. Népi gyökereim felülkerekedtek urbánus énemen, s a 150 kilós koca legkevésbé sem eurokonform leölése feletti borzadályon hamar felülemelkedve azon kaptam magam, hogy a többiekkel együtt vakarom a feketére pörzsölt jószágot. Lám, a vér nem válik vízzé, a nagyfater biztos büszke lenne rám, gondoltam magamban. Az állat egykettőre állványra került – ez újdonság volt, felénk nem húzzák fel, hanem a fektében bontják –, s mire az első üveg pálinka elfogyott, a böllér már szét is kapta a nemrég még mit sem sejtő malackát, mely alkatrészeire szedve hevert a garázsban felállított asztalokon. Itt már szakavatott brigád várta, éles késekkel, fűszerek tömegével. Nekem nem is maradt más feladatom, mint a töltögetés, és néha tettem a tűzre a katlanok alatt, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül a nagy téblábolásom közepette. Harangszóra, mire a furcsa éghajlati viszonyoknak tudhatóan valahogy még egy üveg pálinka elpárolgott, már az üstben úszkált a hurka, s egy hűvös sarokban terhe alatt nyögött a préssajt, a konyhában az asszonynép zizegő zacskókba pakolta a lefagyasztani valót. Kiadós, hosszú ebéd következett – persze, a sör is fogyott rendesen –, mely után már csak a mosogatás és a rendrakás maradt.

Este mi, férfiak barack- és szilvalekvárral töltött hájas tésztát majszolva, sörösüveggel a kezünkben néztük a hokit, a Szlovákia–USA ütközetet. Miközben Bondra a 42. percben eldöntötte a meccset, arra gondoltam, nem is olyan rossz buli ez a disznóölés.