Willy Brandt fia játssza az NDK ügynökét

A 42 éves, színészként nem különösebben ismert Matthias alakítása nagyon élethű volt, maga Egon Bahr, Brandt egykori közeli barátja és munkatársa is elcsodálkozott.

A hatalom árnyékában című kétrészes német tévéfilm példátlan érdeklődést keltett a Brandt-éra iránt Németországban. Egymás után nyilatkoznak a kortársak és a családtagok, próbálják megvilágítani, mi is történt az alatt a végzetes 14 nap alatt, 1974 tavaszán. A kancellár ekkor már túl volt nagy külpolitikai sikerein: meghirdette a keleti politikát, térdre borult Varsóban, első német kancellárként elutazott Izraelbe, az európai enyhülés jegyében tárgyalt keletnémet és szovjet vezetőkkel, megkapta a Nobel-békedíjat is. 1974 április végén Egyiptomból tért haza, amikor már a repülőtéren közölték vele: őrizetbe vették közeli munkatársát, Günter Guillaume-t, akit azzal gyanúsítanak, hogy az NDK-nak kémkedett. Guillaume már két éve dolgozott a kancellári hivatalban, sima modorának, munkabírásának köszönhetően egyre nélkülözhetetlenebbé tette magát. Maga Brandt is úgy hívta: az ember, aki mindent tud. Azt viszont máig senki sem tudja, miként maradhatott Guillaume még több mint egy évig a kancellár környezetében, miután a nyugatnémet állambiztonsági szervek már 1973-ban gyanították, hogy a Stasinak dolgozik. De mivel nem volt ellene bizonyíték, hagyták, hadd „működjék” tovább. A kormány belbiztonsággal megbízott tagjai „képben voltak”: Hans-Dietrich Genscher, az akkori SPD–FDP koalíció belügyminisztere (később a Kohl-kormány külügyminisztere) a film egyik fő intrikusa: lomha, nagy testű, ellenszenves ember benyomását kelti. Mintha a fél kormány Brandt megbuktatására játszana: mindenekelőtt a cinikus SPD-frakcióvezető, Herbert Wehner, és a meglehetősen nyegle pénzügyminiszter, Helmut Schmidt, későbbi kancellár is. Mindketten meg voltak győződve róla, hogy Brandtnál jobb munkát végeznének. A letartóztatott Guillaume egy percig sem tagadta a vádakat. Mára szállóigévé vált, ahogy a rendőröket fogadta: én az NDK állampolgára és tisztje vagyok, ezt kérem vegyék figyelembe! Ezután megpróbálták az asztal alá söpörni, és jelentéktelenné tenni a kémvádakat. Brandt lemondása szóba sem került, egészen addig, míg ki nem derült: Guillaume nemcsak politikai ügyekben, hanem a magánéletben is segített a kancellárnak. Történetesen hölgyeket szerezni. A családjában idegenként mozgó kancellár fiatal szeretőkkel vezette le a feszültséget. Felesége egyszer vonta kérdőre, Brandt akkor egyetlen nőügyet vallott be. A film (és a történelemkönyvek) viszont azt sugallják, ennél jóval több volt. A hosszas vívódást – maradni vagy lemondani – végül a nőügyek kipattanása „oldja meg”: Brandt így nem a hivatalos iratok „hanyag kezelése”, hanem a titkos nőügyek miatt válik támadhatóvá. Brandtnak mennie kell: még legközelebbi barátja, Bahr is erre biztatja: ha nem mondasz le , kiűznek a kancelláriáról. A film vége patetikusra sikerült. Riválisai könyörögnek Brandtnak, maradjon, de a kancellár végül lemond. Mindenki könnyezik, a nézővel pedig éreztetik, hogy az országnak soha többé nem lesz ilyen nagy politikusa. Van benne valami: Brandt úgy távozott, hogy része maradt a német és főként a nemzetközi politikai életnek. Megélte a Fal leomlását is, és 1992-ben, 79 évesen halt meg. Most jó esélye van a „legnagyobb német” címének elnyerésére.

A kortársak most nem is a tények meghamisítása, inkább Brandt jellemábrázolása ellen tiltakoznak: a nemzeti hőst ugyanis gyenge, tépelődő emberként ábrázolták. Visszatérő depresszióval küzdött, a második választási győzelem (1972) után hosszabb időre eltűnt, saját kormányát sem ő állította össze. ĺgy érhető, hogy a kabinettagok közül jó néhányan úgy gondolták: ezt a munkát én is meg tudom csinálni. Paradox módon Brandt eltávolításának lehetőségét éppen azok ajánlották, akiknek nem is állt érdekükben. Markus Wolf vezérezredes, a Stasi akkori egyik vezetője (aki a rendszerváltás óta vidáman él emlékiratainak jogdíjaiból) készséggel elárulja, hogy ők addig voltak elégedettek Guillaume-mal, amíg a kancellárián dolgozott. Eszük ágában sem volt megbuktatni azt a nyugatnémet politikust, akivel eddig a legnormálisabb viszonyt tudták kialakítani. Brandt volt az első kancellár, aki elismerte a két Németországot, tárgyalt az NDK vezetőivel: egykori berlini főpolgármesterként sokkal érzékenyebb volt a keletnémet problémára. De hiába rajongott érte egy ország, Brandt a családjában idegen maradt. „Ha közelebbi viszonyban lettem volna apámmal, valószínűleg eszembe sem jut Guillaume-ot játszani a filmben. De olyan kevés időt töltöttünk együtt, és annyira nem volt közös nyelvünk, hogy inkább idegenként tekintek rá. Guillaume állítólag még a börtönből is írt Brandtnak, hogy elnézést kérjen, amikor értesült lemondásáról, idegösszeomlást kapott” – mondta Matthias. Jellemző, hogy fia születésekor a kancellár egyvalamit jegyzett be naplójába: jól sikerültek a tárgyalások Kennedyvel. Az általános múltidézés közepette előkerült Guillaume fia, Pierre Boom újságíró is, aki most könyvet ír apjáról. Pierre tizenhét éves volt, amikor szüleit letartóztatták. A fiú jobb híján áttelepült az NDK-ba, hiszen nyugaton nem voltak rokonai, szülei bankszámláját zárolták, keleten pedig valóságos hősként fogadták. Szüleit igazi hazafiként emlegették, ő pedig gyakran átjárhatott a Bonn melletti börtönbe, családlátogatásra. Ezekről az utakról farmerokkal, lemezekkel és újságokkal tért vissza, társai legnagyobb örömére. A szülők 1981-ben, fogolycserével szabadultak, de hiába volt Guillaume hős, hiába tüntették ki jeles békeharcosként, munkájára nem volt szükség. A Stasi már nem bízott benne, túlságosan „elnyugatosodott”. 1995-ben, mint a potsdami jogi főiskola tiszteletbeli doktora halt meg – fia megváltoztatta a nevét, mert akármi is történt 1974 óta, Guillaume-ként csak Stasi-ügynöknek nézhetik az embert.

Berlin, 2003. november