Wellness a 19. században – fürdőélet Gömörben

A „Fürdőélet a 19. századi Gömörben” című kiállítás kurátora Kerényi Éva, aki 2011 óta foglalkozik fürdőtörténettel. A tárlatot egy monográfia előzte meg, ennek kiegészített változata a kiállítás.

Szerencsés földrajzi helyzet

„A történelmi Magyarország nagyon szerencsés földrajzi helyzetben volt, a Kárpát-medence bővelkedik ásványi és termálforrásokban, gyógykutakban, az egész ország tele volt fürdőhelyekkel – magyarázza Kerényi Éva, akinek a fürdőélet iránti érdeklődése egy szemináriumi munkával kezdődött, és azóta a szenvedélyévé vált. – A gyökereket az ókorban kell keresnünk: a rómaiaknál, görögöknél, asszíroknál, egyiptomiaknál, zsidóknál nagy kultusza volt a víznek, isteni erőt tulajdonítottak a forrásoknak. Később a középkorban a szerzetesrendek, például a ciszterciták, ferencesek, domonkosok vették pártfogásukba a gyógyító kutakat. A fürdőjárásnak óriási lendületet adott a török korszak, de az igazi áttörést a felvilágosodás hozta, amikor Mária Terézia és II. József idején megszülettek az első fürdő- és forrásösszeírások.”

A 18. században Gömör-Kishont megyében több mint 40 ásványi forrást írtak össze. A tárlat nyolc fürdőt mutat be részletesen: a ma is működő Csízfürdő mellett Ajnácskőt, Várgedét, Lévártfürdőt, Nagyrőcét, Jolsvát, Rozsnyót és Dobsinát.

A különleges csízi víz

„1862-ben merő véletlenségből, kútásás közben fedezték fel a csízi forrást. Két évvel később Párizsban már megjelent erről a forrásról egy brosúra, ez is elárulja, hogy nem mindennapi vízről van szó – tudjuk meg a kurátortól. – A falu kezdett rájárni a sós vizű kútra, kenyérsütéshez kezdték használni. A csendőrség felfigyelt rá, hogy a só iránt már nincs akkora kereslet a faluban. Először elzárták a kutat, elvitték a vizet kivizsgálni Rimaszombatba, majd hamarosan palackozni kezdték a kút vizét.”

A csízi forrás azért magaslott ki a környék ásványi forrásai közül, mert egyedi, jódos-brómos-sós vize van, a fürdőnek pedig az volt a szerencséje, hogy 1888-ban a Rima-murányi Vasmű tulajdonába került, amely piaci alapon kezdte marketingelni a különleges vizet. A tárlaton több oklevél is látható, a csízi víz például ezüstérmes volt az 1904-es St. Louis-i Világkiállításon. A tulajdonosok nem foglalkoztak hotelek építésével, csak a fürdő karbantartásával és felfuttatásával törődtek, a szállások mind magánkézben voltak.

„Hála annak, hogy báró Hazai Samu honvédelmi miniszter rimaszombati származású volt, Csízfürdőn építették ki a magyar királyi honvédség gyógyházát, vagyis a tisztek csak ide jöhettek hivatalosan kezeltetni magukat vagy nyaralni. Ide érkeztek az I. világháború után is regenerálódni” – teszi hozzá Kerényi Éva.

A társas élet központjai

A fürdőzésre 100-150 éve is az volt jellemző, ami ma: aki megtehette, az a felkapott külföldi vagy hazai üdülőhelyekre járt, a többi gömöri fürdő inkább az alsóbb rétegek igényeit elégítette ki, vagy a különféle egyletek rendezvényeinek helyszínéül szolgált. A fürdők nem csak a gyógyulást és a pihenést szolgálták, a társas élet központjai voltak. „Várgedére fürdővonat is járt Rimaszombatból, az ottani polgárság egy-két napra szívesen megpihent ott, de a háromhetes nyaralását máshol ejtette meg – magyarázza Kerényi Éva, rámutatva, Csízen kívül miért nem üzemel már sehol sem a fürdő. – Vasas fürdőkből rengeteg volt Magyarországon. Már amikor virágkorukat élték, akkor sem voltak igazán népszerűek. Aki tehette, a felkapottabb helyekre ment, ide pedig a legalsóbb népréteg járt. Nem volt meg az igény, hogy ezeket a fürdőket felfuttassák legalább olyan szintre, mint Csíz. És világfürdő jelleget Csíz sem öltött, egyetlen híresebb személyt sem tudunk említeni, aki megfordult ott vendégként. Nem hasonlítható Bártfához, ahol a királynő járt, vagy Pöstyénhez, ami a maharadzsa kedvelt pihenőhelye volt.”

Csízben egy szezonban, azaz májustól szeptember végéig 1700 állandó vendéget tartottak számon (állandó vendég az, aki 5–7 napot eltöltött a fürdőben, a többiek átutazó vendégnek számítottak), a többi fürdő állandó vendégeinek a száma évente még a 100 főt sem érte el.

 

Bezártak a kapuk

Ajnácskőn még a monarchia alatt bezárt a fürdő. „Tulajdonosát, báró Kemény Gábor közlekedésügyi minisztert itt is temették el. A család nem szerette volna, ha mulatóhellyé változik, valószínűleg ezért is zárta be a kapuit” – mondja Kerényi Éva. Várgedén a két világháború között is működött a fürdő, mely végül a rendszerváltás után szűnt meg, amikor már kádfürdőbe járni kicsit elavult volt. Lévártfürdő megmaradt szinte eredeti állapotában, úgy konzerválódott, mintha csapot-papot otthagytak volna az emberek. A forrása, melynek összetételét a Bad Gastein-i vizekhez hasonlították, még máig megvan. Rozsnyón, Jolsván, Nagyrőcén és Dobsinán több terv is született a fürdők bővítésére, végül mindegyik csak terv maradt. Dobsinán a jégbarlang kínálta lehetőségekkel sem tudtak élni.
Kerényi Éva szerint törvényszerű, hogy a kisebb fürdők végül bezártak, bár a fürdőzés, a wellness kultúrája azóta is virágzik: „A tehetősebb gömöriek már akkor is messzebbre utaztak, erről az ország rangos fürdőinek vendéglistái is tanúskodnak. De így van ez ma is: aki teheti, nem Csízbe jár strandra, hanem a tengerpartra vagy legalább a Balatonra.”