Világítás a múltban

Ma már természetes dolog, hogy ha este van, illetve kevés fény jön be az ablakon, akkor felkapcsoljuk a villanyt. Csak egy kattintás: micsoda egyszerű művelet! De persze, nem volt ez mindig így! Ma már el sem tudnánk képzelni az életet elektromos áram nélkül, de vajon az ősember mivel világított?

Hogyan tudta elérni, hogy ne kelljen a sötétben vaksiskodnia? A válasz egyszerű: természetesen valamiképpen tüzet gyújtott, vagyis a tűz nemcsak melegítésre – illetve eleinte nem is melegítésre – szolgált, hanem ha a nap nem adott fényt, akkor a tűz helyettesítette.

Az őskorban a legáltalánosabb világítóeszköz a tűzhely tüze volt. Ám már az őskőkorban feltalálták a hordozható fényforrást, a mécsest is. Franciaországban, a La Mouthe-barlangban találtak a kutatók egy homokkőből készült lapos csészét, amelynek az alján valami elszenesedett maszat volt. A vegyészek kielemezték ezt a több mint tízezer esztendős maradványt, és megállapították, hogy valamilyen állati zsiradék égett benne, meg száraz növényi rostokból sodort kanóc. Ez volt tehát az ősember lámpája, ennek fényénél készítette a híres barlangrajzokat és festményeket. Ősi világítóeszköz a fáklya is: legegyszerűbb formája a gyantás fenyőfaszilánk. Az Alpokban hosszú ideig ez volt a fő világítóeszköz, de a homéroszi Görögországban is fáklyával és világító serpenyővel világítottak. A fáklya hátránya az volt, hogy kormoz; előnye azonban, hogy eső, szél sem oltja el. A viasz- vagy faggyúgyertyák feltalálását az etruszkoknak tulajdonítják. A gyertya nemcsak a ház világításánál, hanem a kultuszban is fontos szerepet játszott. A barátságos gyertyafény szerepét mára már átvette ugyan az elektromos áram, ennek ellenére a gyertya a mai napig hozzátartozik az ünnepek hangulatához. (sn)