Valami méltóságteljes, valami emelkedett

Tulajdonképpen, miért is vagyunk mi itt, kérdezte felém fordulva az anyám. Válaszul valami lényegeset kellett volna mondani, de csak annyit tudtam megjegyezni, hogy az egyetemen, a portugál történelem kurzuson többször hallottam Braga városának, valamint az egykorú érsekek nevét. Bandukoltunk tovább, kietlen tájakat, betondzsungelt körülölelő uszodát, edzőtermeket, egyenlakóházakat hagytunk magunk mögött. Lépjünk nyugodtan tovább, elvégre a kétcsillagos hotelből, amely a városközpontban található, egészen a Santuário Bom Jesusig, vagyis a város legjelentősebb templomába igyekeztünk. Az egyórás séta a Monte Espinhóra vezetett, ahova a gyalogos felkaptatás még huszonvalahány fokban is kellemetlen tud lenni a meredek sétához nem edzett lábnak. Nem úgy, mint a bragaiaknak, akik az egykedvű júliusi délelőttön szabadidőruhában kocogtak, futottak, gyalogoltak végig a zöldellő erdős úton, amelynek bizonyos pontjairól belátni az egész észak-portugáliai kisvárost.

A Bom Jesus távolról is impozáns látványt nyújt, talán barátságosabbat is, mint közelebbről szemlélve. Mindezt csak úgy értem, a dombtetőn álló építmény megközelítéséhez 581 lépcsőt kell leküzdenie a látogatónak, de az ölében lépcsőzetes szoborcsoportot rejtő kegytemplomhoz megéri felsétálni, bár elvileg avítt, siklós felvonó segíti az időseket, megfáradtakat a feljutásban. (A hagyomány szerint valaha a zarándokok térden állva másztak-kúsztak fel a lépcsőfokokon, de ilyet nem láttunk, csupán a fátimai zarándokhelyen, ahol a mozgáskorlátozottak megkérték kísérőjüket, hogy emeljék ki őket a tolókocsijukból, s térden állva – egyesek szüleikbe kapaszkodva – csúsztak az ottani kápolnához.) A szobrok szökőkutakkal, vízköpőkkel állnak együtt, az utat pedig megkopott kápolnák fedik, amelyeknek belső szobrai egytől egyig a krisztusi szenvedéstörténet stációt mutatják. Bizarr, mondhatni erős vallásossággal átitatott dél-amerikai világ hangulatát idézik az elsötétített kápolnában csak bekukucskálással szemre vehető figurák. Capela da última Ceia, vagyis az utolsó vacsora kápolnája, hirdeti az egyik fekete-fehér padlózatú kápolna. Rémült tekintetű, a mellkasukat görcsbe rándult kezükkel markoló férfiak, fejükön pántszerű, sötét glóriával, így ülnek az apostolok. Emberméretűek, messziről igazinak tűnik a rongyos, gyűrött ruhájuk, amely alól egészen valósnak hat a kibukkanó mezítelen lábuk. A bekukucskáló tekintettel szemben elhelyezkedő Krisztust figyelik, egyikőjük a vállának dől. Tányérok sorakoznak előttük, étel csak a megváltóén van. Isten fia pedig kelyhet emel a szájához, egyedül ez fehér az egész szentélyben – lekopott róla a festék, s ahogy elnézem, ez a sors vár Krisztus ruhájára is. Egy másik kápolnában szintén a Messiás fogad minket, béklyóba kötött kézzel, lekötözött szemekkel ül a lépcsőn egy pasztellnek egyáltalán nem nevezhető színezetű helyiségben. Elkerekedett szemű turisták figyelik mindennap. 

Az 1725 körül építtetett templom egy körülbelül 300 évvel korábbi imaház helyén épült, de a mostani épület barokk, s leginkább neoklasszicista építészeti jegyeket visel magán: a Carlos Amarante portugál építész által tervezett templom az első neoklasszicista építmény volt az akkori Portugál Királyságban. A Csoda-kápolna fogadalmi ajándékoktól roskadozik, híveket ott köszönőcédulákat, mécsest, hosszú, fehér gyertyát és plüssállatot elhelyezni magam is láttam. A portugál vallásosságban van valami megfoghatatlan szépség, valami méltóságteljes, valami emelkedett, amely a legtöbb európai országból már vagy kiveszett, vagy kihalófélben van. Itt még keresztet vetnek a templomok előtt elhaladók, tömegek ülnek a miséken, s az imaházakba betérő fiataloknak is eláll a lélegzetük és a szavuk. 

Bragára egyébként máig sokan hivatkoznak a „portugál Rómaként”, az ismert mondás is úgy tartja, „Braga imádkozik, Coimbra tanul, Porto dolgozik, Lisszabon pedig szórakozik”. Noha az ország egyre elfogadóbbá válik (különösen délen), s folyamatos harcot vív a modern világ az ibér-félszigeti régivel, az egyre változó társadalom 81 százaléka máig római katolikus felekezetű, a többiek nem vallásosak, vagy egyéb keresztény felekezetek hívei. Mellettük néhány protestáns, zsidó és muszlim közösség is található az országban, de elenyésző a számuk. A római katolikus portugál nép pedig hisz a csodákban, vidéken különösen fogékonyak a misztikára, amely gyakran helyi babonákkal, régi népszokásokkal vegyítve él tovább a mindennapokban. Ebből a szempontból Braga kiváló lehetőséget tud biztosítani arra, hogy az érdeklődő valamennyire beleláthasson a spiritualitásba, ugyanis mintegy 300 templom áll a városban, s rendkívüli látványt ad a húsvétot megelőző nagyhét kezdeteként itt tartott virágvasárnapi körmenet is.

A vegyes építészeti stílusú Sé, vagyis a gyönyörű katedrális csodálatos kapuja előtt állva az ember, érthető módon, kizárólag azon morfondírozhat, miként emelhettek valaha olyan templomokat, amelyek ezer év múltán is a maguk alig kopó pompájában hirdetik az isteni, az emberi nagyságot. A székesegyház eredeti román kori épületei mára szinte teljes egészükben elpusztultak; ezt a déli kapura pillantva, valamint a kereszthajók bejáratát figyelve könnyen megállapíthatjuk. Mint az Ibériai-félsziget kolostorainál és katedrálisainál, a kerengő itt is szép, bár jól látszik rajta, hogy az évtizedek és századok folyamán számtalanszor helyreállították. Külön kápolnában nyugszik megannyi bragai püspök, a székesegyház hajójában pedig I. János portugál király és Lancasteri Filippa királyné, korábbi angol királyi hercegnő legidősebb gyermeke, a tízévesen elhunyt Alfonz infáns. Megrendítő gyermeki sírját látni. A 15. században készült bronz szarkofághoz nem lehet odalépni, rács védi a kíváncsi szemektől. Egyébként a katedrálisban talált örök nyugalomra Teréz, VI. Alfonz kasztíliai király törvénytelen gyermeke, aki élete felét azzal töltötte, hogy a Minho-folyótól délre eső területekért féltestvérével, a vakmerő kasztíliai és leóni királyasszonnyal, Urraccával háborúzott. A hol a vazallusi függés ellen fellázadónak, hol hataloméhes nőszemélynek tekintett Teréz személye azért is kiemelkedő, mert az ő gyermeke volt I. Alfonz, a legelső portugál király, a független, katolikus állam megteremtője. Férje, Burgundi Henrik szintén valahol a templom alatt nyugszik, sírjukra nem leltem rá. Temetkezési helyük éppen azért a bragai székesegyház, mert ők indítványozták megalapítását a korábban a mórok által elpusztított istenháza helyén. 

Bragának, mint írtam, központi szerepe van a portugál egyházi életben. Erről a katedrális gazdag kincstára mesélni tud: 10–12. századból származó feszületek, 16–17–18. századi papi ornátusok, kegytárgyak, ékszerládikák elevenítik fel a hajdan volt fényesebb világot. Több, élénk színekben pompázó kertje közül kiemelkedik az érseki palotánál álló park. Megéri nem pusztán képkészítés erejéig megállni ott, a környező kávéházak remek süteményeket kínálnak, de ahogy láttam, a kávéra vágyók sem panaszkodhatnak. Errefelé még nincsen, de valószínűleg, sosem lesz annyi turista, mint Portóban vagy Lisszabonban, ennélfogva a legtöbb vendéglátóegység nem veszi túlságosan komolyan a főétkezés fogalmát. Amikor háromnapos ott tartózkodásunk egyik kora estéjén anyám egy angolul remekül beszélő fiatal lánytól kért tanácsot, mégis merre találhatnánk olyan vendéglőt, ahol levest és húsételt is felszolgálnak, csupán két kávézó nevével lettünk gazdagabbak. Végül abban, amelyikbe beültük, melegszendviccsel, csirkehúsos hamburgerrel, valamint az ízlésemnek túlságosan édes, ennek ellenére nagyon finom habos-gyümölcsös süteményszeletekkel találtuk szemben magunkat. Portugáliában az étkezésnek meghatározott időpontjai vannak, a legtöbb konyha este általában hét órakor nyit (újra).

Mivel a város középkori-újkori része különleges, a látnivalók pedig bejárható távolságra találhatóak, érdemes időt szánni arra, hogy az összevissza vezető utcákon járkálva betérjünk egy-egy templomba, nemesi udvarházba. Nyáron viszonylag nagy a pangás, így akár egy bérelhető kerékpárra pattanva is megéri felfedezni a Costa Verde vidékén elterülő várost. Még valami: családosoknak, történelmi-kulturális ingerekre immúnisoknak, azt hiszem, nem Braga lesz a kedvenc városa Portugáliában. 

Mészáros Márton