Úri mulatság

Amikor hetekkel ezelőtt Pozsony város utcáin megjelentek a koronázási ünnepségeket hirdető reklámok, vidéken élő pedagógus ismerősöm arra kért, szerezzem meg neki a rendezvény pontos menetét. Azért, mert mindenáron látni akarja a régi korokat idéző parádét, sőt mint közölte, tizenéves gyerekeinek is meg akarja mutatni, van más, értelmesebb és hasznosabb szórakozás is, mint a különböző valóságshow-k, szupersztárok és egyebek. Mindent megtettem a szükséges információk megszerzése érdekében, de persze eltartott egy ideig, míg a szervezők pontosították az ünnepség műsorát. Miután minden lényegeset közöltem vele, néhány nap elteltével újra felhívott. Örömmel újságolta, nemcsak a családjával érkezik a fővárosba. Azért, hogy tini korú gyermekei ne vágjanak „pofákat”, elvállalta, néhány barátjukat, osztálytársukat is elhozza. Nem teljesen önzetlenül, tanárként ugyanis úgy gondolta, buszozás közben rögtönzött történelemórát tart a nebulóknak, csak jót tesz nekik, ha felkészülve tekintik meg a székesegyházbeli koronázási ünnepséget, a lovaggá ütési ceremóniát, vagy az aranysarkantyús lovagok bajnoki viadalát. Boldogan közölte, képzeljem csak el: akadt egy vállalkozó apuka, aki felajánlotta, saját kisbuszszal és saját költségen szállítja a fővárosba a társaságot, nehogy a menetrend miatt lemaradjanak valamiről. Ami azért is jó – szólalt meg belőle örvendezve a kispénzű pedagógus – mert az odahaza elkészített egész napra való elemózsiát, innivalót lesz hol tárolni. Csak mondjak egy könnyűszerrel megközelíthető belvárosi parkolóhelyet – kért tanácsot. Miközben Pozsony Óváros honlapján kerestem a koronázási menet útvonalát és az egyéb tudnivalókat, egyszer csak úgy éreztem, én is látni akarom a ceremóniát.

Két nappal a koronázási ünnepség előtt nem volt napilap, amely ne tájékoztatott volna a nagyszabású akcióról. Csak hát meghűlt bennem a vér, amikor azt olvastam, hogy a székesegyházbeli koronázásra 1500, a lovaggá ütésre 500, de a lovagi tornára is 50 koronás belépődíjat kell váltani. Kétségbeesetten telefonáltam az ismerősömnek, aki a döbbenettől szóhoz sem tudott jutni. Amikor megszólalt, sírással küszködött. – Hát igen, a nagyszabású szórakozás mindig a hatalmasok kiváltsága volt. De koronázáskor a plebsz is mulathatott, az udvaron ökröt sütöttek, hordókat vertek csapra... Most mit mondjak a srácoknak, akiket nagy nehezen sikerült annyira fellelkesítenem, hogy már jó bulinak tartják a kirándulást? Ugyanis nem engedhetem meg magamnak ezt a nagy anyagi terhet, a fejenként több mint kétezer koronás költség négyünk esetében az egyhavi béremmel egyenlő. A többiek helyzete hasonló a mienkhez. Számoltunk ugyan némi belépővel, sőt a srácok eltervezték, hogy havi zsebpénzükkel beszállnak a dóm tatarozására hirdetett adománygyűjtésbe is... Hm, elanyagiasodott világunkban a többség, a pór nép ismét csak a járdáról nézheti a parádés menetet, magát az ünnepséget pedig csak közvetve, kivetítőkön keresztül láthatja. Hát köszönjük, ebből az úri mulatságból nem kérünk.

Én sem.