„Újságot írni nem lehetetlen, de egyre nehezebb”

Sokan írtak már futballkönyvet, de tavasszal megjelent kötete, a Leshatár egészen egyedi abban, hogy a főhőse egy játékvezető. Pedig általában még az ellenféllel szemben is több empátiát érez a drukker, mint a bíróval szemben… Magam is játékvezető voltam, ezért adta magát ez a nézőpont, amit egészen különlegesnek gondoltam. Nyilván sok minden, ami ebben a könyvben megjelenik, meccs közben nem fut át a játékvezető fején, csak évekkel később jön rá, milyen egyedi helyzet az, amikor valaki egy olyan közegben működik, ahol az égvilágon senki nem szimpatizál vele a két partjelzőjén kívül. Ön hogyan lett játékvezető? Édesapám kiszúrt egy hirdetést a Heves megyei hírlapban 2000-ben, én pedig azt gondoltam, milyen jó lenne megtanulni a szabályokat. Így kezdődött, és ha az ember egyszer kipróbálja, jön a droghatás, és akkor már elszakadni nehéz. A könyvben is sokszor előjön, hogy a játékvezetői lét egyik jellemző jegye, hogy az ember nagyon gyorsan és visszavonhatatlanul dönt, s idegesíti, ha valaki habozik. Ezt saját magán is tapasztalta? Ezen a szöveg írása kapcsán sokat gondolkoztam, és utólag visszanézve azt látom, valóban hiányoztak a nagy vívódások az életemből. Ez tényleg összefügghet azzal, hogy egyszerűen máshogy van kondicionálva az ember, úgy nő fel, hogy minden pillanatban döntenie kell, belefúj-e a sípba, vagy nem fúj bele. Az a lehetőség nincs ott, hogy átgondoljuk, bizonytalankodjunk. Mennyire tartalmaz önéletrajzi elemeket a könyv? Mennyi benne a kitalált történet, és mennyi a ténylegesen megtörtént sztori? Ez egy fikció, nem én vagyok a főhős, de a főszereplő a lehetséges Pető Péterek egyike. Alakulhatott volna máshogy az életem, és a kiindulópont, hogy egy fiatalember egy vidéki városban Északkelet-Magyarországon elkezd egy utat, illeszkedik az én életemre. A szöveg nem is nagyon törekedik arra, hogy izolálja a történetet tőlem. A mikrotörténetekben van olyan, amelynek tanúja voltam, és olyan is, amelyeket elmesélésből ismertem, de nem pontosan ebben a formában. Ezek a mikrotörténetek sokszor nyomasztóak, lehangolóak, viszont egy tehetséges falusi játékos történetét két verzióban is olvashatjuk – az egyik keserű, kissé cinikus, a másik optimista, happy enddel végződő sztori. Mennyire lehet reális kitörési lehetőség a futball ezekben a régiókban? Szeretjük elképzelni, hogy a futball egy kitörési lehetőség. A kettős elmesélésnek annyi a célja, hogy felvillantsa a reményt, talán valóban lehet ez kitörési lehetőség. A könyv alapvetően a vereségről, a bukásról szól, nem engedi meg a reményt. Hiszen lehetetlen a kitörés ezekből a régiókból. Így is zárul a könyv, mindannyian elbukunk. Talán ez az egy olyan helyzet volt, amikor úgy éreztem, fel lehet villantani a reményt. Mert amikor már ez sincs, akkor nem is érdemes reggel felkelni. Lehet, hogy csak tízezerből egynek lesz meg a lehetősége, hogy jó legyen a vége, de ezért még talán érdemes csinálni. A fociról, a játékvezetésről vagy az északkelet-magyarországi elmaradott régiókról akart inkább írni? Vagy mindháromról egyszerre? Az biztos, hogy nem a futballról akartam írni. A játékvezetés ettől nehezen elválasztható, de erről már inkább akartam írni, leginkább pedig egy világról, amelyhez nagyon kötődtem, és amelyet nyilván a futballon keresztül ismertem meg. Ennek a világnak a lehetetlenségét, elfeledettségét, magárahagyottságát akartam elmesélni. Úgy gondoltam, ehhez nincs más eszközöm, mint a futball. Mennyire változtak meg a könyvben leírt falusi közösségek, van még futballélet ezeken a településeken? A határ másik oldalán, Rimaszombat környékén a járási bajnokságnak már csak egy osztálya van, annyi helyen megszűnt a csapat. Most már nem járok annyit futballmeccsre, nem ismerem annyira azt a közeget. Az biztos, hogy nagyon széttartó lett a dolog. Vannak helyek, ahol nincs már csapat, nincs pálya sem, és ahol egyszer vége van, elfogynak a gyerekek, ott nagyon nagy közösségi akarat kell ahhoz, hogy újraindulhasson a futballélet. A másik véglet viszont az, hogy a TAO-nak (a Társasági adókedvezmény sporttámogatási rendszere, melynek segítségével a cégek adókedvezmények mellett támogathatnak bizonyos sportágakat, a szerk. megj.) köszönhetően a fociba korábban nem látott mennyiségű pénz folyik. Ezért vannak olyan települések, ahol a legtrendibb mezekben, felújított modern öltözők előtt zajlik a játék. Nem vagyok biztos ennek a fenntarthatóságában, négy-öt év múlva lesz érdekes ezt megnézni. A kulcskérdés, hogy lesz-e elég gyerek. Odahordhatom én a világ pénzét, ha egy faluban nincs tizenegy gyerek, akkor nem lesz csapat. És ha az egyik faluból odaviszik őket, akkor máshonnan fognak hiányozni. Ezekben a régiókban a pénz nem oldja meg a futball problémáját. Nincs elég gyerek, nincs elég szülő, elmennek Angliába, Ausztriába vagy akár csak Nyugat-Magyarországra, így ezek a közösségek előbb-utóbb összeomlanak. A könyv főhőse egy nagyon becsületes, jószívű fiatalember, aki mindig arra törekszik, hogy igazságosan ítéljen, és a kollégái nagy része is ilyen. Valóban ilyenek a játékvezetők, és csak rágalom, amikor azt gondoljuk, hogy a mocskos bíró elcsalta a meccset? Ritka az olyan közösség, amelyben ilyen sűrűségben vannak becsületes emberek, mint a játékvezetők között. Ott nőttem fel, és a mai napig rengeteg jó barátom van ott, ezer szállal kötődöm a közösséghez. Ezek a srácok azért mennek oda, hogy jól vezessék a meccset. Nyilván van olyan, aki nem azt fújja, amit lát, tőlük mindannyian ki vagyunk készülve, de minden közösségben van olyan, aki nem felel meg morálisan a közösség elvárásainak. S azt is ki kell mondanunk, nem véletlen az sem, hogy valaki egy bizonyos osztályban vezet. Ha valaki egész életében a megye III-ban vezet, akkor valószínűleg azért, mert azon a szinten képes eltalálni az ítéleteket. De ez érvényes a játékosoknál is: aki a harmadosztályban szerepel, az nem fog berúgni tíz szabadrúgásból tízet. Sokszor igazságtalan a játékvezető megítélése, de ez érthető, hiszen mindent ő dönt el. Valahol természetes, hogy mérges rá egyik vagy másik fél, vagy esetenként mindkettő. Az is egy speciális helyzet, amit nem is mindig könnyű feldolgozni, amikor egy bíró tökéletesen levezet egy meccset – mert akkor mi van? Nem csaphat a levegőbe, nem futhat ki a szurkolókhoz. Csak belül örülhet, hogy megfelelt a maga mércéjének. A játékvezetők közössége nagyon összetartó a könyvben, és nyilván ilyen a valóságban is. Ez ebből a felfokozott egymásrautaltságból fakad? Ők tényleg csak egymásra számíthatnak egy adott területen, egy adott időszakban. Nincs segítség, nincs csere, nincs semmi. Ezek az emberek rendszeresen együtt töltik a hétvégéiket, együtt utaznak a meccsre, utána együtt utaznak haza… Ezek az élethelyzetek is összekovácsolják őket. A nők, lányok, anyák, barátnők csak mellékszereplőként tűnnek fel a Leshatárban, s több interjúban is elmondta, hogy a futball nagyon férfiközpontú világ. Mennyire lehet ide bejárása egy nőnek? Alapvetően férfiközpontúnak lá­tom ezt a világot, és bizonyos szempontból könyörtelennek, kegyetlennek. De hát minden szép világban van kegyetlenség is, nem gondolom, hogy léteznek árnyalatok nélküli világok. Ez olyan szempontból hímsovén közeg, hogy még a kódok megfejtése is nehéz a kívülállók számára. A kívülállót nem csak nőre értem, hanem ha például egy haver, aki nem jár futballmeccsre, megérkezik a meccs utáni bográcsozáshoz, nem sokat ért abból, ami ott zajlik.  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"290843","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"332"}}]] Kapott reakciókat a volt játékvezető-társaktól a könyvre? Igen, többségükben pozitívakat, tetszett nekik. Ami érdekesség, hogy a játékvezető-társakkal valószínűleg felületesebben beszélünk a könyvről, mint másokkal. A szöveg legérdekesebb dilemmáiról – a döntési helyzetek, a döntések magányossága, a morális kérdések, az igazság keresése a pályán, a kozmikus egyedüllét – nem beszéltünk, hogy tényleg így élik-e meg. Valószínűleg azért, mert ők annyira a komplett világot találják meg benne, hogy a lélektani dilemmákkal nem foglalkoznak. A könyvben szerepel néhány olyan történet is, ahol a játékvezetőnek mindenfélét kiabálnak, és ő csak nehezen, vagy nem is állja meg, hogy ne szóljon ki. Az ilyen helyzetek kezelését tanítják a játékvezető-képzésen? Az alapszabály az, hogy nem szólunk ki. Egy-két héten belül kiderül, hogy valaki el tudja-e viselni, amikor azt üvöltik rá, hogy kurva anyád, vagy nem. A valóság persze nyilván árnyalja a szabályt, mint minden szabályt. Van, amikor értelmesen szólnak hozzád, és tényleg el lehet magyarázni, hogy ez most miért les vagy épp nem les. És olyan is előfordul, hogy az ember elveszíti a fejét, mert annyira rosszindulatú, a legmélyebb emberi gonoszságról tanúbizonyságot tevő mondatokat hall. A szövegben ezt azzal példáztam, hogy azt kiabálják egy női játékvezetőnek: „Vetélj el!” Szerencsés az a játékvezető, akinek a karrierje során egyszer sem száll el az agya. Ön hány évig bíráskodott? 2000-ben kezdtem, és 2008 de­cemberében hagytam abba. Huszonnégy éves voltam, NB II-es bíró. Előző évben bekerültem a Tálent keretbe, amely azokat a játékvezetőket tömörítette, akik az NB I-es keretért versenyeznek. Aztán nagyon rossz évet produkáltam, és vissza akartak tenni NB III-ba, hogy kicsit összeszedjem magam. Én pedig a huszonnégy évesek minden magabiztosságával inkább azonnal abbahagytam. Azóta nem nyúltam a síphoz. Ahogy mondtam is, a döntés az döntés. Ezer dolgot lehetett volna mérlegelni, hogy mit kezdek az életemmel, ehhez képest egy telefonbeszélgetés során eldöntöttem, hogy befejezem. Azok után, hogy az embernek a pályákon közvetlen közelről üvöltik a pofájába, hogy mit gondolnak róla, újságíróként már nem érhette meglepetés. Nem, sőt, csodálkozom, amikor egy kolléga vagy ismerős a sértegető kommenteken szörnyülködik. Engem ez abszolút mértékben hidegen hagy, számomra nincs súlyuk ezeknek a szavaknak, mert a szocializációm nagy részében azt hallgattam, hogy elmebeteg, buta, vak, hülye vagyok. Ezek után ezek a szavak kicsit jelentésnélkülivé válnak. A mindennapi lapzárta adrenalinja mennyire ugyanaz, mint a kilencven perc adrenalinja? Valószínűleg kevés dologhoz kötődtem annyira eddigi életemben, mint a lapzártához meg a futballmeccsek döntési helyzeteihez. Az ember valahogy érzi az életében, hogy mit keres, mi az, ami életben tudja tartani, ha olyan életet akar élni, amilyet szeretne. Ilyen volt a játékvezetés, majd a print lap készítésének a hangulata is. De nagyon megszerettem az online közeget is. Más típusú a helyzet, de itt is meg lehet találni azokat a pillanatokat, amelyek ugyanolyan fontosak. Mert ez a munka nem a platformról szól, hanem az újságírásról, a szövegről, hogy az emberekhez eljuttassuk ezt a szöveget. A napokban volt egy éve, hogy a Népszabadságot bezárták. A telefonja háttérképén egymásra pakolt Népszabadságok vannak… Túl van már rajta? Túl lehet ezen lenni? Amin túl lehet, azon szerencsére már nagyon régen túl vagyok. Imádom a kollégáimat, a munkahelyemet, jó közegben dolgozom. Aztán van egy örökre feldolgozhatatlan része is, mert olyan nincs szerintem, hogy egy országban egy éjszaka alatt bezárják a legnagyobb politikai lapot. Ez a fejlett világban példátlan. Ennek a brutalitása, aljassága, módszertana nem elfelejthető. A hát­térképem pedig nagyon régóta ez, de sajnos tavaly óta szexibb, mint korábban. Az ember nem felejti el, hol lett, márpedig én ott lettem. Amikor befejeztem a játékvezetést, másnap kerültem a Népszabadsághoz gyakornoknak. Mindent ott tanultam, életformám és szenvedélyem volt az az újság. Felnövésem története a Népszabadság, és talán akkor váltam végleg felnőtté, amikor bezárták. Nem volt lehetőség arra, hogy az a csapat együtt maradjon? Arra, hogy a Népszabadság valamilyen formában továbbélhessen, semmilyen lehetőség nem volt. A gyilkosság lényege az, hogy ne éljen tovább az, akit megölnek, és ez egy körültekintő gyilkosság volt. Az világos volt, hogy olyan infrastruktúra, olyan finanszírozási háttér nem teremthető meg, amely egy hasonló újságot képes fenntartani. Ez Orbán Viktor Magyarországa, és egy olyan ország, ahol nagyon kevesen fizetnek a tartalomért, ahol az újságírók megbecsültsége a legalacsonyabbak közt van a társadalom körében. Szlovákiában volt egy részleteiben hasonló helyzet, amikor a Petit Pressbe belépett a Penta, és a SME szerkesztőségéből sok újságíró távozott, akik megalapították a Denník N-t. Beszélgettünk velük, és ez egy tök jó modell, volt is pillanat, amikor elábrándoztam azon, hogy ez lehetne a megoldás. De a feltételrendszer nagyon különbözik. Robert Fico nem Orbán Viktor, Szlovákia sem Magyarország, bármennyi is a hasonlóság közöttük. Nagy a különbség abban is, milyen a magánbefektetők viszonya a hatalommal szemben, másrészt esetünkben a vég pillanata is lehetetlenné tette a folytatás lehetőségét. A SME-ből önkéntesen távoztak az emberek, az lépett ki, aki ki akart, és aki vállalta annak a kockázatát is, hogy akár nem lesz később munkája. Mindenki magáért vállalt felelősséget. Nálunk volt egy halálpillanat, így az embereknek egymás iránt is volt felelősségük. Mindenki elvesztette a munkáját, olyan emberek, akiknek a komplett életük benne volt ebben az újságban. Azóta is azt gondolom, helyes volt, hogy addig együtt maradtunk, amíg nem volt garantálva, hogy ha már méltatlanul végezték ki az újságot, legalább mindenki méltó módon megkapja, ami jár neki a munkában töltött évek, évtizedek után. Ez így volt helyes. Addigra viszont eltelt néhány hónap, a felháborodás is kisebb lett, még a közösségi finanszírozásra is sokkal kisebb lett volna az esély, sok kollégának pedig már létszükséglet volt, hogy minél előbb újra munkába álljon. Bonyolult volt a képlet, sokkal bonyolultabb, mint amit mi képesek lettünk volna megoldani. Ez jelentheti a mi képességeink gátját, de illusztrálhatja a jelenlegi Magyarország állapotát is. Milyennek látja a sajtószabadság helyzetét Magyarországon? Rémisztőnek látom, de nyilván nagy a személyes érintettségem is. Azt szoktam mondani, hogy a sajtó abban az értelemben szabad, hogy mindenki leírhatja, amit gondol, és ezért nem zárják börtönbe. De én ennél szeretem szélesebben értelmezni a sajtószabadságot, ugyanis éppen azt a feltételrendszert igyekeznek tönkretenni, amely lehetővé teszi, hogy a sajtó el is végezze a munkáját, a hatalom ellenőrzését. A nagy szerkesztőségek, mint a Népszabadság vagy az Origo, hogy beszéljünk a halottakról, képesek azt a feltételrendszert garantálni, amelyből kijöhetnek a hatalom ellenőrzésére alkalmas sztorik. Nagyon sok nagyon jó képességű újságíró kell ahhoz, hogy őket megfelelően lehessen rotálni, s a napi munkájuk mellett legyen idejük oknyomozásra is. Kellenek jogászok, kell az intézményi háttér, amelyben tízen tudunk gondolkodni egy helyzet megoldásán. A nagy hajók elsüllyesztése éppen ezért sokkal többet árt a demokráciának, mint az elsőre tűnik. Ezen felül pedig a megyei lapok bekebelezése, a totális központosítás, az állami média elképesztő szintre butítása is jól mutatja, milyen a helyzet. Attól függetlenül, hogy a legnézettebb tévék és a legolvasottabb újságok és portálok között még mindig vannak kormánytól független médiumok, az RTL Klubtól kezdve a HVG-n át a 24.hu-ig. Nem arról van szó, hogy Magyarország Észak-Korea szintjére süllyedt volna, ám a tendencia rémisztő, és az is, milyen sokan, milyen szolgalelkűen vesznek részt ebben. Don Quijoténak érzi kicsit magát? Dehogyis, ez nem szélmalomharc, ahogy hősiesség sincs benne. Most, ahogy itt beszélgetünk, nincsenek körülöttünk félelmetes, zakós emberek, és ha megjelenik ez az interjú, nem jön el értem egy sötétített üvegű autó, hogy kihallgatásra vigyen. Nem kell sötétebbre festeni a helyzetet, mint amilyen. Az újságíróknak az a feladatuk, hogy végezzék a munkájukat, ez nem lehetetlenült el egyelőre Magyarországon. Igaz, mind nehezebb. Minden nap arra törekednek, hogy megnehezítsék az adatokhoz való hozzáférést, kormánypárti politikusok nem állnak szóba ellenzékinek tartott, amúgy a munkájukat végző független médiatermékek képviselőivel. Sorolhatnánk a problémákat, de újságot írni még lehet, hiszen látjuk, milyen történeteket bányásznak ki a kollégák. A helyzet nem jó, a helyzet egyre rosszabb, de szó sincs arról, hogy az újságíróknak kapualjról kapualjra osonva kellene bujkálniuk, hogy túléljék az el­nyomást. Csak csi­náljuk, amiben hiszünk, és szerencsére az emberek kíváncsiak erre.