Ujjlenyomat, fénykép, kikérdezés, lajstrom

Arcfelismerő rendszer New Yorkban, a Szabadság-szobor lábánálReuters-felvételAznap járt le a határidő, amelyre tizennégy ország Amerikában élő, 16 évesnél idősebb férfi állampolgárainak jelentkezniük kellett a Bevándorlási és Honosítási Hivatal (INS) irodáiban. Itt ujjlenyomatot vettek tőlük, lefényképezték, és hosszasan kikérdezték őket. Akit szabálytalanságon értek, azt rögtön bilincsbe is verték. Mostanság nem jó muzulmán bevándorlónak lenni az Egyesült Államokban.

Az egész a hazafias törvénnyel kezdődött, amelyet a 2001. szeptember 11-i terrortámadások utáni első ijedtségben fogadtak el. Ez előirányozta az Egyesült Államokban tartózkodó, külföldi állampolgárságú mohamedánok fokozott ellenőrzését. A nekibuzdulás eredményeként őrizetbe vettek több mint 1200 embert, akiktől megtagadták a jogi védelmet, személyazonosságukról nem adtak tájékoztatást, sőt az illetők gyakran még családjaikat sem értesíthették. Közülük a legtöbbet néhány hónap után csendben elengedték, másokat hosszabb ideig benntartottak, illetve visszatoloncolták őket eredeti hazájukba. Eddig egyetlen egyről sem derült ki azonban, hogy terrorista lett volna.

A hisztéria azonban nem ült el, ha lehet, tovább fokozódott. A szakaszosan életbe lépő Nemzetbiztonsági Be- és Kiléptető Nyilvántartási Rendszer (NSEERS) elsőként csak az iráni, az iraki, a szíriai és a szudáni állampolgárokra vonatkozott. Nekik december 16-ig kellett jelentkezniük a 76 INS-kirendeltség valamelyikén. Mint kiderült, nem volt elég, ha valakinek rendben vannak a papírjai. A kérdések kiterjedtek bankszámlájára, hitelkártyáira, vallási szokásaira és szomszédaival, ismerőseivel kapcsolatos megfigyeléseire is. A lejárt vízummal itt-tartózkodókat, vagy a bevándorlási szabályokat más módon megsértőket azonnal őrizetbe vették – ami Los Angelesben az iráni közösség utcai demonstrációjához vezetett.

Biztonsági szakértők szerint az eljárás egyfelől logikus, másrészt gyakorlatilag értelmetlen. Az Egyesült Államok eddig meglehetősen lazán kezelte a határain be- és kilépők adatait. Az érkezéskor leadott kérdőíven tartózkodási helyként elég volt feltüntetni egy hotelt, sőt a tisztviselők olykor annyival is beérték, hogy „New York” – ami pedig nemcsak egy világváros, hanem egy európai országnak beillő állam is. A kérdőívről leszakított fecnit beletűzték az útlevélbe, majd ezt a szelvényt kilépéskor kivették. A két papír azonban a slampos nyilvántartásban gyakran nem találkozott, így olyanokról gondolták, hogy Amerikában maradtak, akik a valóságban régen hazautaztak. Másrészt az INS-re jellemző módon hat hónappal az öngyilkos merényletek után két elkövetőt is értesítettek arról, hogy meghosszabbították tartózkodási engedélyét. Továbbra is az Egyesült Államokban van több mint 300 ezer olyan ember, akit jogerősen kiutasítottak. Az országban élő mohamedánoknak és más „nemzetbiztonsági kockázatot” jelentő személyeknek túlnyomó többsége becsületesen tanul vagy dolgozik, és még életében nem látott terroristát. Akinek vaj van a fején, az aligha fog önként jelentkezni. Viszont, ha az enyhe szabálysértés – például a vízum néhány héttel korábbi lejárta – esetén is azonnal őrizetbe veszik az illetőt, az aligha érez késztetést arra, hogy személyes kockázatot vállalva előálljon a gyanús szomszédra vonatkozó megfigyeléseivel. A jogászok szerint minimum azt kellene megígérni, hogy aki bejelentést tesz, az ellen nem intézkednek a bevándorlási szabályok megsértése miatt, hanem a két szálat a hatóságok külön futtatják.

A jogvédők amiatt is fel vannak háborodva, hogy az Egyesült Államokban, más esetekben szinte elképzelhetetlen módon, emberek bőrszínét, rasszjegyeit, vallási szokásait veszik nyilvántartásba, illetve ezek alapján döntenek arról, milyen kockázatot jelentenek. Azt mondják, „ma az arabok, holnap mi mindannyian”, és ebben van némi logika. A Pentagonban megkezdték egy országos adategyesítő rendszer kiépítésének előkészületeit. Ez a gigantikus, és egyes szakemberek szerint a technika mai szintjén még nem is kivitelezhető rendszer minden amerikai állampolgár minden számítógépes adatát egy helyre futtatná össze – a középiskolai matekvizsga eredményétől az egészségügyi kartonjain, bankszámlakivonatain, a házára felvett jelzálog törlesztésén, a repülőjegy-foglalásain át egészen e-mailjeinek címzettjeiig. A szűrők például azonnal kimutatnák, ha egy arab illetőkkel levelező személy bankszámlájára váratlanul nagyobb összeg érkezne, vagy ha az illető beiratkozna egy pilótaiskolába. Az már csak hab a tortán, hogy az iroda élére az Irán-kontra ügyben elítélt – majd eljárási hiba miatt felmentett – John Pointdextert állították, akiről már bebizonyosodott, hogy szemrebbenés nélkül tud hazudni a kongresszusi vizsgálóbizottság előtt.

Az is vitát kavart, feltüntessék-e az itt a személyazonosságot szinte kizárólagosan igazoló autóvezetői jogosítványon, ha gazdája külföldi állampolgár. Amerikai jogvédők szerint ez hátrányos megkülönböztetés. (Én, mint érintett, azt gondolom, nem feltétlenül. Ahhoz képest, hogy moszkvai tudósító koromban már autóm rendszámáról látszott mind az állampolgárságom, mind a foglalkozásom, ez tényleg semmiség.)

A bevándorlási rendszer kapcsán a honatyák persze azonnal átestek a ló túloldalára. Az INS-t előbb fel akarták darabolni, majd jobbat gondoltak, és beolvasztották a frissen létrehozandó belbiztonsági minisztériumba. A megálmodott új határforgalmi rendszer pedig mindenkit nyilvántartana, aki be- és kilép. Teljes kiépítését 2005-re irányozták elő – akkorra évi 35 millió személy adatait kell befogadja, és minden nemzetközi repülőtéren, a kikötőkben, illetve a kanadai és mexikói határon lévő közúti belépőpontokon korszerű számítógépes ügyintézést feltételez. Ehhez dollármilliárdok kellenek, de az új helyzetben ez nem lehet probléma.

Érdekes módon, az eddiginél sokkal szigorúbb rendszer talán közelebb hozhatja az elmúlt években elérhetetlen messzeségbe került magyar vagy szlovák vízummentességet. Közép-Európában úgy vélik, az amerikai nyilvántartásban illegális bevándorlóként szereplő magyarok vagy szlovákok egy része voltaképpen csak a rendszer hibája miatt rontja a statisztikát: valójában már régóta hazatért, csak a bürokrácia útvesztőiben nem találkozott össze annak a bizonyos cédulának a két fele. Egy új, átfogó nyilvántartásban végre világos lesz a kép, hogy melyik országból hányan próbálják meg kijátszani az amerikai bevándorlási törvényeket.

Addig azonban még hosszú sorok kígyóznak az INS irodái előtt. Január 7-én lejárt (de azután egy hónappal meghosszabbították) az afganisztáni, az algériai, a bahreini, az eritreai, a libanoni, a marokkói, az észak-koreai, az ománi, a katari, a szomáliai a tunéziai, az Egyesült Arab Emirátusokból származó és a jemeni férfiak jelentkezési határideje. A pakisztániak és a szaúdiak február 21-ig, a bangladesiek, az egyiptomiak, a kuvaitiak és a jordániaiak február 24. és március 28. között regisztráltathatják magukat. Pakisztán tiltakozik: micsoda eljárás ez egy, a terror elleni háborúban frontországnak számító állam polgáraival szemben? (Mellesleg az érintettek között éppen a pakisztániak vannak a legtöbben.) Indonézia felszólította állampolgárait, hogy a kellemetlenségeket megelőzendő ne utazzanak Amerikába. Banglades is csalódott, eddig azt hitte magáról, hogy mérsékelt iszlám demokrácia. A hatóságok már azt is sikernek könyvelték el, hogy az első két hullámban a várt tízezer helyett tizenötezer ember jelentkezett – közülük több mint ötszázat vettek őrizetbe, túlnyomó többségüket azonban néhány óra vagy néhány nap lefogása alatt elengedték.

Az egyetlen érdekes fogás egy szaúdi férfi, aki viszont nem regisztráltatta magát, és ezért ellenőrizték tartózkodási helyét. Éppen egy floridai pilótaiskolában tanult repülőgépet vezetni. Mivel a szeptember 11-i merénylők többsége is szaúd-arábiai volt, és ugyanilyen iskolákban ugyanilyen tanfolyamokra jártak, mielőtt a Világkereskedelmi Központ tornyaiba, illetve a Pentagonba vezették az eltérített utasszállítókat, a dolog tényleg gyanús. Feltéve, hogy valaki feltételezi, az al-Kaida még egyszer ugyanazt a módszert választja.

Washington, 2003. január